Nyomtatásban nem jelenik meg: Történetek a Szentek 3. kötetéből
Az első misszionárius nővérek
Az alábbiakban egy részlet található a Szentek: Jézus Krisztus egyházának története az utolsó napokban című könyv 3. kötetéből, amely 2022 tavaszán jelent meg.
Miközben a hajója bepöfögött az angliai Liverpool kikötőjébe, a 21 éves Inez Knight megpillantotta a kikötőben bátyját, Williamet, aki számos misszionáriustársával együtt várakozott. A naptár 1898. április 22-ét mutatott. A Brit Misszióba érkező Inez és a társa, Jennie Brimhall, az első olyan hajadonok voltak, akiket az egyház „hölgy misszionáriusaiként” választottak el. Willhez és a többi elderhez hasonlóan ők is azért jöttek, hogy utcai gyűléseken prédikáljanak, és házról házra járva terjesszék Jézus Krisztus visszaállított evangéliumát.1
A korábbi évtizedekben Louisa Pratt, Susa Gates és más férjes asszonyok is szolgáltak már sikeres missziót a férjük oldalán, bár hivatalos missziós elhívás nélkül. Emellett a Segítőegylet és a Fiatal Hölgyek Közös Fejlődési Társulása [ma Fiatal Nők] vezetői jó követei voltak az egyháznak olyan alkalmakkor, mint amilyen az 1893-as világkiállítás is volt. Ráadásul számos fiatal hajadon szerzett tanítási és vezetési tapasztalatot a Fiatal Hölgyek gyűlésein, ami felkészítette őket Isten szavának a prédikálására.2
Miután egymásra találtak Willel, Inez vele és Jennie-vel elgyalogolt a misszióközpontba: egy négyszintes épülethez, amelyet a szentek az 1850-es évek óta birtokoltak. Ott találkoztak McMurrin elnökkel. „Szeretném, ha mindketten megértenétek, hogy az Úr hívott el titeket ide” – mondta nekik. Szavai közben Inez először érezte át a saját vállán nyugvó hatalmas felelősséget.3
Másnap Jennie-vel elkísérték McMurrin elnököt és más misszionáriusokat a Liverpooltól keletre fekvő egyik iparvárosba, Oldhambe. Este körbeálltak az egyik forgalmas utcasarkon, imádkoztak, majd himnuszokat énekeltek, mígnem nagy tömeg alakult ki körülöttük. McMurrin elnök bejelentette, hogy másnap különleges gyűlést tartanak, és mindenkit hívott, hogy jöjjön és hallja meg, hogyan prédikálnak az „igazi élő mormon nők”.
Miközben ezeket mondta, Inezt az ájulás kerülgette. Ideges volt amiatt, hogy egy nagy tömeg előtt kell beszélnie. Mégis, ahogy ott állt a cilinderes, fekete öltönyös misszionáriusok között, minden korábbinál nagyobb büszkeség árasztotta el, amiért utolsó napi szent lehet.4
Másnap este Inez remegett, miközben a sorára várt, hogy felszólaljon. Mivel az emberek szörnyű hazugságokat hallottak az utolsó napi szent nőkről, kíváncsiak voltak őrá és a gyűlésen beszélő többi nőre. Elsőként Sarah Noall és Caroline Smith, az egyik misszionárius felesége és sógornője szólt az összegyűltekhez. Ezután – minden félelme ellenére – Inez beszélt hozzájuk, és maga is meglepődött azon, hogy mennyire jól ment neki.
Inezt és Jennie-t hamarosan Cheltenhambe jelölték ki szolgálni. Házról házra jártak, és gyakran tettek bizonyságot utcai gyűléseken is. Emellett elfogadták azok meghívásait, akik a saját otthonukban szerettek volna találkozni velük. A hallgatóság általában jól bánt velük, bár időnként akadtak, akik kigúnyolták vagy hazugsággal vádolták őket.
Inez és Jennie abban reménykedtek, hogy még több nő szolgál majd missziót. „Úgy érezzük, hogy az Úr megáld minket az előítéletek eloszlatására és az igazság terjesztésére tett kísérleteinkben – jelentették a misszióvezetőknek. – Bízunk abban, hogy Sionban az érdemes fiatal nők közül sokaknak megengedtetik majd, hogy élvezhessék ugyanazt a kiváltságot, amellyel mi most rendelkezünk, mert úgy érezzük, hogy sok jót tehetnek.”5