Nyomtatásban nem jelenik meg: Fiatal felnőtteknek
Bizonyságot horgolva
A világjárvány során olyan hobbim lett, amely segített megértenem a hitem növekedésének és megerősítésének a folyamatát.
Egy angyallal a kezemben egy régi poros ládában kotorásztam. Már meghorgoltam az angyal fejét és testét, de sárga fonalra volt szükségem, hogy befejezhessem a glóriát és a szárnyakat, és nem voltam biztos benne, hogy van-e egyáltalán ilyen fonalam.
Tizenegy éves koromban tanultam meg horgolni, de aztán eltelt egy évtized anélkül, hogy kézbe vettem volna a horgolótűt. Csak a világjárvány idején vált ismét hobbimmá a horgolás, és komoly célt tűztem ki: karácsony előtt szerettem volna elkészíteni egy betlehemes összes alakját.
Amikor már éppen feladtam volna, megpillantottam egy sárga szövetdarabot. Megrángattam az anyagot, és előhúztam egy nagy, egyenetlen takarót. Óriási, össze nem illő színű – rózsaszín, sötétkék, narancs- és citromsárga – csíkok szédítően rikító mintázatba horgolt tarka egyvelege alkotta.
A csíkok mind különböző méretűek voltak. Az öltések lazák és egyenetlenek voltak. A takaró láttán azonban még így is elmosolyodtam, mert felismertem azt a korai horgolásos éveimből. A figyelmem és a lelkesedésem már jóval a takaró befejezése előtt ellankadt, így aztán évek óta haszontalanul és láthatatlanul hevert a befejezetlen munkáim eme kupacában.
Megfogtam a takaró laza, nyitott végét, és meghúztam. A takaró soha nem lett lezárva, így aztán egyetlen gyors rántással egyszerre több öltést is le tudtam bontani.
Tétováztam, mielőtt nekiálltam volna tovább bontani a takarót. Idejétmúlt volt és túlontúl rikító, de egy kicsit elszomorodtam, amikor arra gondoltam, hogy éppen most szedek szét mindent, aminek az elkészítésén a fiatal ujjaimmal oly keményen dolgoztam. Aztán belegondoltam, hogy éppen a takaró sok évvel ezelőtti horgolásának köszönhetően van az anyag pontosan ott, ahol szükségem van rá, készen és hozzáférhetően, hogy felhasználhassam erre a jobb célra.
Így aztán lebontottam. Addig húztam és húztam, amíg a fonal egyetlen kusza kupacban nem feküdt az ölemben, majd horgolni kezdtem. Az immár jóval gyakorlottabb kezeim a takaróm esetlen, gyermeki öltéseit angyalszárnyak kifinomult mintázatává változtatták.
Miközben dolgoztam, egy furcsa gondolat ötlött fel bennem:
A bizonyságom olyan, mint ez a kis angyal.
A hitem újjáépítése
Bár ezt a gondolatot először megmosolyogtam, de minél tovább gondolkodtam rajta, annál inkább rájöttem, hogy igaz. A bizonyságom, a kis takarómhoz hasonlóan, eleinte egyszerű, gyermeki építmény volt. Ezt követte a lebontása, amikor bizonyos dolgok próbára tették a hitemet. Mintha széthúzták volna a bizonyságom alapját képező laza, esetlen öltéseket.
Végül pedig jött az újjáépítés. Amikor már nem ragaszkodtam olyan szorosan ahhoz, amivel azelőtt rendelkeztem, amikor elkezdtem bízni a Szabadítóban, és amikor engedtem, hogy a bizonyságom növekedjen és változzon, akkor az valami sokkal szebb, mélyebb és jelentőségteljesebb dologgá alakult annál, amit gyermekként képes voltam létrehozni.
Ezt az elgondolást fejtette ki Bruce C. Hafen elder, nyugalmazott általános felhatalmazott hetvenes, amikor arról írt, amit ő „az összetettségen túli egyszerűségnek”1 nevezett – vagyis lényegében azt az elképzelést vázolta fel, hogy ha átdolgozzuk magunkat az életünk nehéz kérdésein, akkor egy új, erősebb fajta egyszerűséget kapunk. Elmagyarázta, miszerint „kételyeink alagútjai azért vannak, hogy tanítsanak minket, nem pedig azért, hogy gyötörjenek. […] Hit által választjuk tudatosan azt, hogy fejlődni fogunk az összetettségen keresztül; ez teszi lehetővé számunkra, hogy tágra nyílt szemmel és szívvel lássunk.”2
Minél tovább gondolkodtam ezen, annál inkább ráébredtem, hogy nemcsak a bizonyságom, hanem az életem is ezt a mintát követte. Nem azonnal történt, de lassan, fokozatosan átalakultam. Krisztus által megváltoztam. Krisztus által átvészeltem a megpróbáltatásokat, és valami új lett belőlem.
Tudni, hogy Krisztus a Megváltónk
Ez az egész horgolás csupán „karanténhobbinak” indult, de végül a krisztusi hatás tökéletes emlékeztetője és az új élet ünneplése lett belőle. Mert ezt kínálja nekünk Krisztus: esélyt arra, hogy valami teljesen újjá tétessünk. Azért ünnepeljük a betlehemi kisbabát, mert tudjuk, hogy ez a kisbaba olyan emberré nőtt fel, aki képes lehetőséget adni nekünk arra, hogy növekedjünk és változzunk és éppé váljunk.
Ahogy azt Thomas S. Monson elnök (1927–2018) megfogalmazta: „Amint pedig ti és én is Jézus nyomán haladunk, fel fogjuk fedezni, hogy Ő nem csupán a betlehemi kisded, nem pusztán az ács fia, és nem csupán a valaha élt legnagyobb tanító. Isten Fiaként, Szabadítónkként és Megváltónkként fogjuk megismerni Őt.”3
Bár Krisztus születése csodálatos és elképesztő esemény volt, az én karácsonyi ünneplésemet még mélyebbé és gazdagabbá teszi az, ha felidézem, hogy pontosan miért is hozott az angyali szózat ily „nagy örömet” (Lukács 2:10). Így jövendölt az angyal Józsefnek Máriáról: „Szűl pedig fiat, és nevezd annak nevét Jézusnak, mert ő szabadítja meg az ő népét annak bűneiből” (Máté 1:21).
Krisztus születését ünnepelve megemlékezhetünk arról az új élet iránti reményről és azokról a második esélyekről, amelyeket Ő hoz el nekünk. A karácsony a hagyományok és az adakozás csodás időszaka, amely a bizonyságunk megerősítésének, sőt, akár az újjáépítésének az ideje is lehet. Megengedhetjük az Úrnak, hogy a hozzáértése és a bölcsessége révén valami jobbá tegyen minket annál, mint amit mi magunk el tudtunk volna képzelni.