Neal A. Maxwell a második világháborúban

A szövetségesek 1945. május 8-án ünnepelték az európai győzelem napját. Neal Maxwell ujjongva fogadta a hírt, a japán Okinava szigetének az elfoglalásáért harcoló más amerikai katonákkal együtt. Ünneplésüket azonban háttérbe szorította a saját helyzetük valósága. Miközben kamikaze-pilóták támadták az okinavai kikötőt, és tűzzápor zúdult a sziget dombjaira, az amerikai csapatok tudták, hogy a harcban játszott szerepüknek még közel sincs vége.

„Ez igazi háború” – gondolta magában Neal. A csata közelről szemlélve sokkal kevésbé volt lenyűgözú, mint azt az újságok és filmek elhitették vele. Tompa, émelyítő érzés töltötte el.

az ifjú Neal Maxwell más katonákkal — Maxwell elder (balra) az amerikai hadseregben szolgált a második világháború csendes-óceáni hadszínterén

Nealt és a vele lévő katonákat tartalékosként osztották be egy osztagba. Május 13-án hazaírt Utah-ba. Nem árulhatta el a szüleinek a megbízása konkrétumait, de biztosította őket a jóllétéről. „Lelki társak tekintetében teljesen magam vagyok, Egynek a kivételével – írta. – Tudom, hogy Ő mindig velem van.”¹

Neal egy aknavetős szakasz tagja volt, amelynek az volt a megbízatása, hogy robbanó lövedékkel lője ki a szárazföld belsejében rejtőzködő ellenséges állásokat. Elfoglalta a helyét egy lövészárokban. Napokon át tartó kölcsönös támadások után a heves esőzések mocsárrá változtatták a felperzselt vidéket. Neal rókalyukát is ellepte a sár, szinte lehetetlenné téve a pihenést, miközben megpróbált állva aludni. A szűkös ellátmány vajmi kevéssé csillapította az éhségét, a víz pedig, amelyet kapott, ötgallonos tartályokban érkezett fel a dombra, és mindig olajízű volt. Sok férfi ivott kávét, hogy elfedje a víz rossz ízét, Neal azonban szeretett volna engedelmeskedni a Bölcsesség szavának, és nem volt hajlandó erre. Minden tőle telhetőt megtett, hogy esővizet gyűjtsön, vasárnaponként pedig a begyűjtött vizet és egy kekszet használt az ellátmányából az úrvacsorához.²

Egy május végi késő estén három ellenséges gránát robbant fel Neal aknavetőállása közelében. Mindaddig a japánok nem tudták beazonosítani a szakaszuk pozícióját, most azonban úgy tűnt, hogy a tüzérek körbezárták őket és egyre közelebb érnek. Amikor egy gránát tőle alig pár lépésnyire robbant fel, Neal attól tartott, hogy a következő őt fogja eltalálni.

Kiugrott a lövészárokból, és bebújt egy kisebb kiemelkedés mögé. Aztán rájött, hogy ott is veszélyben van, így aztán visszasurrant az árokba, és várta az elkerülhetetlent.

A sárban és sötétben Neal letérdelt és imádkozni kezdett. Tudta, hogy nem érdemel semmilyen különleges bánásmódot Istentől, és hogy sok igazlelkű férfi halt meg a csatában, miután buzgón imádkoztak. Ennek ellenére könyörgött az Úrnak, hogy kímélje meg az életét, megígérve, hogy ha életben marad, Isten szolgálatának szenteli magát. A zubbonya zsebében lapult a pátriárkai áldásának egy viharvert példánya, és eszébe jutott belőle egy ígéret.

„Megpecsétellek téged a pusztító hatalma ellen, hogy életed ne rövidüljön meg – állt az áldásában –, és hogy ne legyél megfosztva attól, hogy eleget tehess minden olyan megbízásnak, amely az e lét előtti állapotban adatott neked.”

Neal befejezte az imáját, és felnézett az éjszakai égboltra. A fülszaggató robbanások megszűntek, és minden elcsendesedett. Amikor a bombázás nem folytatódott, a lelkében érezte, hogy az Úr megőrizte az életét.³

Nem sokkal ezután Neal írt néhány levelet haza a családjának. „Annyira hiányoztok, hogy néha úgy érzem, sírni tudnék – írta. – Annyit kell tennem, hogy érdemes maradok a pátriárkai áldásomra, az imáitokra és a vallásomra. De az idő és a sok harc nyomasztja az ember lelkét.”

„Elmondhatom, hogy előfordult már, hogy csak Isten akadályozta meg a halálomat – írta. – Olyan bizonyságom van, amelyet senki nem rombolhat le.”⁴