Újra látni fogom az édesanyámat?

Írta: Magdalena Donoso, USA, Florida

A templomi élményem megtisztította a szívemet. Abban a pillanatban minden fájdalmam és haragom elmúlt.

Kép

ablakon kitekintő nő

Fényképezte: Christina Smith

Miután a szüleim elváltak, az édesanyám és a bátyám a nagymamámhoz költözött. Nem sokkal később megszülettem én Matagalpában (Nicaraguában). Két évvel a születésem után, amikor az édesanyám rákban szenvedett és haldoklott, arra kérte az édesapámat, hogy vegyen magához minket. Ő ezt visszautasította.

Ez mély sebeket okozott bennem. Édesanyám halála után azonban édesapám elkezdett megváltozni, és látogatni kezdett minket. Én viszont nem szerettem őt. Nehezteltem rá. Hat évvel az édesanyám halála után ő is meghalt egy autóbalesetben.

Mivel édesapám csúnyán viselkedett édesanyámmal, lesújtó véleményem volt a házasságról. Amikor 15 éves voltam, komolyan elgondolkodtam azon, hogy apácának álljak, és így ne kelljen megházasodnom. Egy munkatársam azonban ezt mondta: „Sok más módja is van Isten szolgálatának. Úgy is lehet, hogy házasságot kötsz egy jó férjjel, és mindketten együtt szolgáljátok Istent. Kérd meg Őt, hogy mondja meg neked, melyik lesz a te ösvényed.”

Amikor aznap éjszakás voltam a kórházban, elgondolkodtam a szavain. Mindig is hiányzott az édesanyám, amikor csak gondjaim vagy kihívásaim adódtak. A kórházi feljegyzések átnézése közben elaludtam, és róla álmodtam.

Álmomban beléptem egy régi templomba, ahol beültem az első padsorba. Hátrafordultam, és megláttam édesanyámat. Nem mondott semmit, csak szomorú volt az arca, és intett, hogy távozzak. Megértettem, hogy nem szeretné, ha apácának állnék.

Az álmom után a nagynénémmel elkezdtem keresni egy új egyházat, ahova járhatnék. Több helyre is elmentünk. Mindegyik tetszett, de nem éreztem, hogy igazak lennének. Olyan egyházat szerettünk volna, ahol érezhetjük Isten jelenlétét.

Amikor ellátogattunk a különböző egyházakhoz, feltettem a vezetőiknek „a lélek nagy kérdéseit”¹. Azt kérdeztem: „Újra látni fogom az édesanyámat? Felismer majd, hogy a lánya vagyok? Felismerem majd, hogy ő az édesanyám?” A legtöbben azt mondták, hogy csak mint testvéremet fogom felismerni, nem pedig édesanyámként. Nem gondoltam, hogy ez igazságos lenne.

Meg kell tenned a saját részedet

Amikor találkoztam Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza misszionáriusaival, végre megtaláltam a keresett válaszokat.

„Fel fogja ismerni az édesanyám, hogy én vagyok az a kétéves kislány, akit a halálakor elveszített?” – kérdeztem tőlük.

„Igen – felelték. – Te pedig fel fogod ismerni, hogy ő az édesanyád.”

„Valaha is újra megölelhetem majd?”

A válasz ismét igenlő volt. „De ahhoz, hogy ez megtörténjen, meg kell tenned a saját részedet.”

„Mit kell tennem?”

„Hadd tanítsunk erről – felelték. – Ezután imádkoznod kell arról, amit tanultál. És ha úgy érzed, hogy amit tanítunk neked, igaz, akkor meg kell keresztelkedned.”

Ugyanazon a napon a templomról is tanítottak engem. Nagyon különleges beszélgetésünk volt. Tudtam, hogy amit tanítanak nekem, az igaz. A nagynéném, az ő két gyermeke és jómagam két hónappal később megkeresztelkedtünk és konfirmáltak bennünket.

Miután megkeresztelkedtünk, alig vártam, hogy el legyen végezve édesanyámért a templomi munka, de édesapámmal kapcsolatban nem éreztem ezt. A misszionáriusok azonban bátorítottak.

„Ez is a része annak, hogy megtedd a részedet – mondták. – Édesapád is arra vár, hogy elvégeztesd érte a munkát.”

Közöltem velük, hogy nem érdekel. Még mindig haragudtam rá.

„Rátaláltunk az evangéliumra – mondta a nagynéném. – Meg kell bocsátanod neki, és el kell végezned érte a munkát.”

Vonakodva elfogadtam a tanácsukat. Egy évvel a keresztelkedésem után elvittem a szüleim nevét a Guatemalai Guatemalaváros templomba. Erőteljes, érzelemdús élmény volt. Megkeresztelkedtem édesanyámért és több más emberért is. Aztán a gyülekezeti elnökünk felkészült, hogy megkeresztelkedjen édesapámért. Nem akartam végignézni, így hát szedelőzködni kezdtem.

Miután a gyülekezeti elnökünk belépett a medencébe, meghallottam édesapám nevét a szertartásban. Rögtön utána édesapám jelenlétét éreztem. Az élmény nyomán elszégyelltem magam, amiért nem akartam elvégezni érte a munkát.

„Bocsáss meg nekem, Mennyei Atyám! – imádkoztam, miközben eleredtek a könnyeim. – Önző voltam.”

Amikor visszatértem Nicaraguába, elmentem a temetőbe, és virágokat vittem édesapám sírjára. Akkor jártam ott először. Arra kértem, hogy bocsásson meg nekem, és elmondtam neki, hogy szeretem. Aztán ismét sírtam.

Édesanyámhoz hasonlóan édesapám is arra várt, hogy elvigyem a nevét a templomba, ahol Mennyei Atya lehetővé tette számomra, hogy csodálatos élményben legyen részem. Ez az élmény megtisztította a szívemet. Abban a pillanatban eltűnt az iránta érzett összes fájdalmam és haragom.

Örökre hálás leszek ezért.