Ismerem ezt a dalt! Liahóna, 2022. dec.
Utolsó napi szentek történetei
Ismerem ezt a dalt!
Megfeledkeztem Tingey fivérről, de Isten emlékezett rá.
Egy heti tevékenységre az egyházközségi Fiatal Nők vezetői látogatást szerveztek egy helyi idősek otthonába. Az volt a terv, hogy elénekelünk néhány karácsonyi dalt, szélesen mosolygunk, aztán visszamegyünk a gyülekezeti házba, ahol forró csokit iszunk és sütit eszünk.
Nem volt nagy kedvem belépni e kórházszerű szobák kényelmetlenségébe, ahol mindent áthat a fertőtlenítőszag, alig van dekoráció, ám annál több a bánat. Bevallom, sokkal jobban érdekelt a forró csoki és a barátaim társasága, mint az időseknek szóló éneklés.
Megérkeztünk, és egy vékonyka karácsonyi fényfüzért követve eljutottunk a szobákhoz. Miközben több karácsonyi kedvencet is elénekeltünk, néhány bentlakónak könnyek szöktek a szemébe; voltak, akik próbáltak velünk együtt énekelni, és voltak, akik közömbösnek látszottak. Mindannyian köszönetet mondtak, amikor kiléptünk a szobájukból, de nem éreztem azt az örömöt, amely gyakran kíséri a szolgálatot. Szomorú voltam, azon tűnődve, vajon hányan lehetnek, akik csak karácsonykor látogatnak el az idősek otthonába.
„Most Tingey fivér szobájába megyünk – mondta az egyik vezetőnk. – Alzheimer-kórja van, így sok mindenre nem emlékszik. Tudjátok, hogy Tingey nővér nemrég elhunyt.”
Kínzó bűntudat mardosta a lelkemet. Már egészen meg is feledkeztem Tingey-ékről. Tingey fivér és drága felesége a gyülekezetünk hófehér hajú angyalai voltak. Eszembe jutott a mosolygó arcuk, Tingey nővér gyengéd érintése, valamint Tingey fivér barátságos üdvözlése. Fel se tűnt, hogy már nem járnak istentiszteletre. Még arra sem emlékeztem, hogy Tingey nővér elhunyt.
Beléptünk Tingey fivér szobájába, és félkörben a kerekesszéke köré álltunk. Az énekünk betöltötte a szobát, de ő még mindig mozdulatlanul ült, lecsüggesztett fejjel. Két dal után az egyik vezetőnk azt javasolta, hogy énekeljük el az Isten gyermeke vagyok kezdetű éneket.1
Alighogy rázendítettünk, Tingey fivér hirtelen felemelte a fejét, kinyitotta a szemét, és ránk nézett. Elmosolyodott, és reszkető hangon azt mondta: „Ismerem ezt a dalt!”
Könnyek szöktek a szemébe, majd csordogáltak végig az arcán. Mire befejeztük az éneklést, mindannyian sírtunk. Aztán megöleltük Tingey fivért, és elbúcsúztunk.
Egy dal egyszerűsége és egy csapatnyi tizenéves lány tökéletlen hangja révén Tingey fivér emlékeztetőt kapott arról, hogy még mindig Isten gyermeke, és hogy Isten nem feledkezett meg róla. És e látogatás óta én sem.