Mindig velem volt. Liahóna, 2024. febr.
Utolsó napi szentek történetei
Mindig velem volt
Az Úrhoz való hűség végül jobban megáldott, mint amennyibe nekem került.
Illusztrálta: Trina Dalziel
Három hónappal az ötödik kisbabánk születése után a férjem egy alacsonyabb fizetéssel járó új állást talált, és mellette megkezdte a posztgraduális tanulmányait. Ehhez két állammal odébb kellett költöznünk. Úgy éreztem, hogy pénzügyileg és fizikailag is mélypontra kerültem, és az új helyen barátaim sem voltak, így súlyos depresszióba estem.
Nehéz volt istentiszteletre járni. Ugyan vonakodva eljártam a gyűlésekre, de gyorsan le is léptem a végén, hogy elkerüljem az ismeretlen ismerősök kedélyes érdeklődését a hogylétem felől. Ők nyilván ugyanilyen kedélyes válaszokat vártak volna, de ilyenre nem tellett tőlem. Az egyházközség tagjai gyakran beszéltek arról, hogy milyen áldottak és boldogok, amiért rendelkeznek Jézus Krisztus evangéliumával. Akkor engem mégis mi lelt?
Szolgáltam az elhívásomban, fél szívvel pedig még az imádkozás és a szentírások olvasása is ment. Csak hát egyáltalán nem éreztem azt, hogy az erőfeszítéseim „csodásan működnének”1.
Közel egy évvel később a köd elkezdett felszállni. Apró szellemi, fizikai, társas és lelki változások sorozata révén lassacskán egyre jobban lettem.
Hónapokkal később, miután már magam mögött hagytam a depressziót, éppen imádkoztam, amikor egyszer csak elárasztott az evangéliumi élet áldásai miatt érzett ámulat és hála. Úgy éreztem, nincs arra magyarázat, hogy miért vagyok ennyire áldott. Hiszen Isten volt az, aki megadta nekem a hit lelki ajándékát és azt a vágyat, hogy megismerjem Őt. Én csak az Őáltala adott vágynak megfelelően cselekedtem.
„Miért is érdemelnék áldásokat – imádkoztam –, ha mindössze azt tettem, aminek a megtételére Te ültettél vágyat a szívembe?”
Meglepetésemre Ő azonnal megválaszolta az imámat a múlt emlékeinek a felidézése által.
„Mi a helyzet azokkal az időszakokkal, amikor annak ellenére is engem kerestél, hogy ez fájdalmas és nehéz volt? Amikor alávetetted az akaratodat az enyémnek, továbbra is eljártál istentiszteletre, és továbbra is szolgáltad a gyermekeimet? Leányom! – érzékeltem a Lélek által. – A hithűségedért részesülsz bőséges áldásokban: azért, mert akkor is engem választottál, amikor nem volt hozzá kedved.”
Korábban úgy gondoltam, hogy hithűnek lenni azzal jár, hogy folyamatosan szakítunk az Ő Lelkének a gyümölcseiből. Most már tudom, hogy hithűnek lenni azt jelenti, kitartóan hűek vagyunk Őhozzá, bármi történjék is. Isten valóságát nem változtatja meg az, hogy én hallom-e vagy érzem-e Őt. Akár öröm, akár bánat idején, ha Ővele maradok, akkor Ő mindig velem van.