Nyomtatásban nem jelenik meg
Szívemet nem gyász uralta, hanem békesség és öröm. Miért?
A férjem utolsó napjaiban és a halála után is békességre leltem Jézus Krisztus által.
Peace Be Still [Légy nyugodt!]. Készítette: Kim Jongszong
Nem láttam előre, milyen gyötrelmet fogok érezni abban az öt hétben, amikor tehetetlenül néztem, ahogy a férjem, John, lassan éhen hal, mivel fokozatosan elvesztette az evésre való képességét. Azt sem láttam előre, miként enyhíti majd a fájdalmamat az a békesség és öröm, amely a halála közeledtével eltöltötte az otthonunkat.
Küzdelem a betegséggel és fokozatos állapotromlás
A Parkinson-kór több mint egy évtized alatt fokozatosan megfosztotta Johnt a mozgékonyságától, a tagolt beszédétől és a függetlenségétől. Én pedig nemcsak annak voltam a szomorú tanúja, ahogy John elszenvedi a Parkinson-kór által okozott minden egyes újabb veszteséget, hanem a két szívinfarktusának, a két forgatóizomzat-műtétjének, valamint az egyéb betegségekkel járó állandó fájdalmainak is. Eljött az az idő, amikor nélkülem már nem volt képes mozogni, enni, öltözködni és tisztálkodni. Végül a szájában és a torkában lévő izmok sem működtek többé, így nem tudott nyelni anélkül, hogy a légcsövébe ment volna az étel vagy az ital.
Márciusban az orvosa elmondta nekünk, hogy John előtt két választás áll: 1.) Mesterségesen, csövön keresztül fogják táplálni, ami jó esetben néhány hónappal meghosszabbítja az életét, viszont ágyhoz lesz kötve; vagy 2.) nem kap csövet, viszont el kell viselnie a nyelésképtelenséggel járó nehézségeket. Az orvos azt mondta: „Ez a te életed. Neked kell döntened. Mi legyen?” John higgadtan és meglepő tagoltsággal így válaszolt: „Nem lesz cső.”
A rendelőből kijövet könnyek csordogáltak végig az arcomon. Eszembe jutottak John közelmúltbeli szavai és tettei, amelyekből már akkor jól látszott, hogy tisztában van azzal, mi következik, és elfogadta azt. Az iránta való szeretetemtől vezérelve támogattam a döntését.
Úgy hittem, tudom, hogy mit jelent ez a támogatás. Mint kiderült, fogalmam sem volt róla. Ahogy arról sem, miként enyhíti majd a fájdalmamat a hála.
A hála hatalma
John egész életében nagyon szerette az 1 Thessalonikabeliek 5:18 szavait: „Mindenben hálákat adjatok”. Például az étkezések idején mondott imák előtt John soha nem úgy fogalmazott, hogy „mondjuk el az áldást”, hanem mindig úgy, hogy „adjunk hálát”. Tisztában volt vele, hogy a hála létfontosságú a boldogsághoz. Azt is tudta – amint az idézett vers folytatásában is szerepel –, hogy „ez az Isten akarata a Krisztus Jézus által ti hozzátok”.
Értette, hogy a halál is része Isten tervének (lásd Alma 42:8–9), és felismerte, hogy számára közel a halál. Ám e felismerés ellenére is hálás maradt, Krisztusba vetett hittel.
Miután hazamentünk a rendelőből, Johnnal összehívtunk egy családi tanácsot. A távol lakó családtagjaink videókonferencián keresztül csatlakoztak. Imával kezdtünk. Aztán John kezét fogva beszámoltam a döntéséről és arról, hogy az orvos elmondása szerint mire számíthatunk. Beszéltem arról a békességről, melyet mindketten éreztünk, és emlékeztettem a családunkat azokra a vigasztaló érzésekre, amelyeket már hónapok óta mindenki megtapasztalt. Mindannyian – az unokákat is beleértve – megértettük, hogy a Papának (vagyis Johnnak) már nem maradt sok hátra az életből.
Hálánkat fejeztük ki Istennek, amiért tudatta velünk, hogy már csak kevés időt tölthetünk Johnnal, és hogy lehetőséget adott nekünk az érzelmi felkészülésre. Néhány héttel a fentebb említett nap előtt Spencer fiunk megkérdezte Johntól, hogy milyen érzései vannak a halállal kapcsolatban. John azt válaszolta: „Jó életet éltem, és igyekszem továbbra is ezt tenni. Hálás vagyok az életemért! Amíg Carma Lee mellettem van, nem sietek meghalni, de nem is félek tőle.” John felkészült volt, és ennek köszönhetően békességet érzett (lásd Tan és szövetségek 38:30).
Felkészülés a veszteségre
Ott ültünk a családi tanácsgyűlésen, sajgó szívvel és hulló könnyekkel, mégis békességet éreztünk. Megkérdeztük Johnt, hogy van-e bármilyen utolsó kívánsága. Ahogy ránk nézett, a tekintetében szeretetet és vágyakozás csillant; aztán, bár akkor már hetek óta csak suttogva beszélt, érthetően kimondott egyetlen szót: „Templom.” A fiai azonnal így feleltek: „Megoldjuk, Apa!”
A családi tanácsunk azzal zárult, hogy a fiaink, akik személyesen ott voltak velünk, papsági áldást adtak Johnnak és nekem is. Miközben kezüket a fejemre helyezték, hála töltött el. Melegséget éreztem, mintha valaki szeretetteljesen átölelt volna. Tudtam, hogy Isten segíteni fog nekünk keresztüljutni az előttünk álló kihívásokon. Enyhíteni fogja a gyászt, és segít nekünk rátalálni az örömre.
Pontosan ez történt! Hamarosan elmentünk a templomba, ahol a fiaink segítettek Johnnak a felruházási szertartásülésen. Annyira hálás voltam! A Lélek betöltötte a szívünket.
Miközben John állapota egyre rosszabbra fordult, mindketten továbbra is folytattuk azt a gyakorlatot, hogy a napjainkat hálaimával kezdtük és zártuk. Eközben azt tapasztaltuk, hogy a gyász nem vált elviselhetetlenné, sem számunkra, sem a gyermekeink és unokáink számára. Mindegyiküknek alkalma nyílt megölelni a Papát, és kifejezni az iránta érzett szeretetét és háláját. Rátaláltunk az öröm pillanataira. Békesség férkőzött a családtagjaink és más látogatók szívébe, megerősítve őket és enyhítve az ő gyászukat is.
Ám az otthonunkban uralkodó béke ellenére is szívszorító volt látni, ahogy az életteli, rendkívül tevékeny férjem állapota rohamosan romlik, és egy hónap alatt 25 kilót fogy. Április 21-én késő este John az ágyában feküdt. Ott voltak a gyermekeink és én is. Éreztük, hogy a lelke bármelyik pillanatban eltávozhat a testéből. Mellette feküdtem, fogva a kezét, miközben a szeretet és az életünkért érzett hála szavait suttogtam. Megköszöntem neki azt a felemelő példát, melyet akkor mutatott, amikor a megpróbáltatásaira reagálva hittel és hálával fordult az Úrhoz. Megpusziltam. Alig néhány másodperccel később eltávozott.
A békesség és az öröm érzései
Miután John testét elvitték, a családunkkal együtt csak ültünk otthon. Könnyek között adtunk hálát azért, hogy John halandó szenvedése véget ért. A hála szavai törtek elő belőlem, miközben arra a sok gyengéd irgalomra gondoltam, amelyben Mennyei Atya részesített bennünket (lásd 1 Nefi 1:20). Isten képessé tett engem arra, hogy otthon gondoskodjak Johnról, noha nekem is sok egészségügyi gondom volt (amelyek miatt több műtétre is szükség volt nem sokkal John halála után).
Miközben beszélgettünk és köszönetet mondtam a templomi szövetségeink örökkévaló ígéreteiért (lásd Tan és szövetségek 132:19–20), vigasztaló érzésben volt részem. Elmondtam a gyermekeimnek, hogy úgy érzem, mintha Johnny átölelne, megerősítve ezzel a hálaadó szavaimat. Mily örömteli érzés! Emlékeztettem a családomat Russell M. Nelson elnök 2020 novemberi szavaira: „A hála gyakorlása talán nem fogja meggátolni azt, hogy bánatot, haragot vagy fájdalmat éljünk át, de segíthet nekünk reménnyel tekinteni előre.”1
Hirtelen olyan erős mennyei ölelést éreztem, hogy elképedtem. Azt is éreztem, hogy John jól van és boldog, és hogy nekem is így kell lennem. Ott és akkor megfogadtam magamnak – és a kedvesemnek –, hogy így lesz.
Ahogy teltek a hetek, elámultam azon, hogy a leggyakrabban békesség és öröm uralta a szívemet, nem pedig gyász. Elgondolkodtam ennek a lehetséges okain. Egy nap eldöntöttem, hogy áttanulmányozom a prófétáink és apostolaink azon üzeneteit, amelyek a gyászhoz és a hálához kapcsolódnak. Ezek alátámasztották mindazt, amire már korábban is rájöttem: hogy Jézus Krisztus vigasztaló hatalma és az Ő engesztelése, valamint a saját hálám erősített meg.
Mélyen megérintett Thomas S. Monson elnök (1927–2018) egyik 2005-ös írásának a címe az Ensign folyóiratból. A cím úgy szólt, hogy A hála mélyreható hatalma. Magában a cikkben Monson elnök a következőket írta:
„Isten az Ő végtelen irgalmában nem hagyja kétségek közt az elhunytak gyászoló szeretteit. Megadta az igazságot. Arra ösztönöz majd, hogy nyújtsuk felfelé a kezünket, az Ő kinyújtott karjai pedig átölelnek bennünket. Jézus azt ígéri minden gyászolónak: »Nem hagylak titeket árvákul; eljövök ti hozzátok« [János 14:18].”2
Ráébredtem, hogy mindvégig Isten vigaszát és ölelését tapasztaltam meg. Ezek mélyrehatóak és hatalmasak voltak! Lehetővé tették számomra, hogy minden reggel mosolyogva pillanthassak John fényképére, és mondhassak köszönetet neki és Istennek.
Dieter F. Uchtdorf elder a Tizenkét Apostol Kvórumából tökéletesen leírta azt, amit magam is megtapasztaltam: „Amikor hálásak vagyunk Istennek a körülményeink közepette, akkor gyengéd békességet tapasztalhatunk a megpróbáltatások során is. Bánatunk közepette is képesek vagyunk felemelni szívünket dicséretben. Fájdalmunkban is képesek vagyunk örvendezni Krisztus engesztelésében. A keserű szomorúság hidegében megtapasztalhatjuk a menny ölelésének meghitt melegségét.”3
Ezeket az áldásokat éreztem meg percekkel John halála után és az azóta eltelt napok során. Hálás vagyok a szívemben lévő békességért és azért, ahogyan folyamatosan érzem Isten ölelését. Soha nem akarom elveszíteni ezeket az érzéseket! Így hát továbbra is naponta kifejezem a hálámat a szent élményeimért, az evangéliumi tudásért, amely közelebb visz Jézus Krisztushoz, az Őáltala és az engesztelése által lehetővé tett megerősítő vigaszért, valamint az örökkévalóság látószögéért és azért a reményért, hogy az örökkévalóságot az én Johnnymmal tölthetem.