Még! Még! Tanulni egy életen át

Írta: Norman C. Hill

Az élethossziglani tanulás folyamatos, és elégedetté tesz. Soha nem vagyunk túl idősek ahhoz, hogy új készségekre tegyünk szert, fejlesszük a tehetségeinket, vagy új hobbikat űzzünk. És amit ebben az életben nyerünk, az örökre a javunkra válik majd (lásd Tan és szövetségek 130:18–19).

„Néhányan meglepve hallják, hogy az életemnek ebben a későbbi szakaszában online vállalkozásba kezdtem – jegyzi meg Martha Paewai. – Néhány barátom azt mondta nekem, amikor elkezdtem: »Mit tud a marketingről egy olyan szamoai nő, akinek eddig nem is nagyon volt állandó munkahelye?«”

De ahogy Paewai nővér mondani szokta, a tanulásnak nincs felső korhatára. Ráadásul ez az otthonról végzett munka jobban jövedelmez és jobb munkakörülményeket biztosít, mint amire Új-Zélandon bejárónőként lehetősége volt. Nehéz volt elindítani egy új vállalkozást, de menet közben tanult, és hajlandó volt szükség szerint segítséget kérni másoktól. „A BYU–Pathway Worldwide önbizalmat adott nekem ahhoz, hogy kipróbáljak valami újat” – idézi fel Martha.

Jim Ivins azután kezdett valami újba, hogy ügyvédként nyugdíjba vonult. Kertépítésbe fogott, és nemcsak a saját udvarán, hanem jó pár gyermeke udvarán is. Így emlékszik vissza: „Arra gondoltam, hogy ez lesz a hagyatékom számukra. Amikor a feleségem elhunyt, arra gondoltam, hogy tulajdonképpen ezt meg tudnám tenni értük. Nem egyszerűen köveket rakosgattam, hanem tájkertészeti terveket tanulmányoztam, és különböző megközelítésekkel kísérleteztem. Amikor az unokáim eljönnek látogatóba, vagy amikor én megyek hozzájuk, olyankor nemcsak beszélgetünk: különböző terveket tanulmányozunk, és együtt dolgozunk ezeken.”

Gyermekkorában Laurie Terry nagyon szeretett volna megtanulni zongorázni, de míg a testvére járhatott zongoraleckékre, ő nem. Így hát, amikor nyugdíjba vonult, elkezdett leckéket venni. „Mint minden másban, itt is csak gyakorlásra és tanulásra való hajlandóságra van szükség” – állítja Laurie. Azóta csak pár év telt el, de már képes kísérni a fellépőket az egyházban, és önmaga szórakoztatására is játszik. „Nem kell mindig közönség előtt játszani – mondja. – Néha te vagy önmagad legjobb közönsége.”

Az 1978. áprilisi általános konferencián Barbara B. Smith nővér, a Segítőegylet akkori általános elnöke beszélt egy férfiról, akit 63 évesen nyugdíjaztak, és bizonytalan volt azt illetően, hogy mi marad neki a teljes idejű munkája nélkül. Smith nővér ezt mondta: „Nem volt elfoglaltsága, sem hobbija, sem különleges érdeklődési köre, sem pedig a jövőre vonatkozó tervei.” Így folytatta: „Az maradt neki, hogy megpróbáljon új életet találni a maga számára, vagy hogy tengődjön és meghaljon. Szomorúan teszem hozzá, hogy rövid időn belül meg is halt.”¹

Robert L. Backman elder viszont ezzel ellentétesen fogalmazott az utolsó általános konferenciai beszédében, amikor arról beszélt, hogy ő is csatlakozott az új nyugalmazott általános felhatalmazottak sorához. Azt mondta, nem akar olyan lenni, mint azok a nyugdíjasok, akikről ezt mondják: „Már hetvenévesen meghalt, de csak nyolcvanöt éves korában temették el.” Ehelyett tovább akart növekedni és tanulni, még több készséget elsajátítani, és az őt érdeklő dolgokból még többet kipróbálni.

Ezt követően feltette a fontos kérdést: „Mi legyen hát?” – és meg is válaszolta:

„Egyetlen szentírásrész van az egész Újszövetségben, amely leírja a Szabadító életét tizenkét éves kora és a szolgálattétele kezdete között. Sokszor idéztem már ezt a szentírásrészt a fiatalokhoz intézett beszédeimben. Azon tűnődöm, vajon nem ugyanannyira alkalmazható-e ránk is, különösen azokra, akik nyugdíjba vonultunk. Lukács ezt írta: »Jézus pedig gyarapodék bölcsességben és testének állapotjában, és az Isten és emberek előtt való kedvességben« (Lukács 2:52).”²

Ezra Taft Benson elnök (1899–1994) ugyanezt a fajta tanulást és fejlődést szorgalmazta, függetlenül az egyén életkorától. Idősebb egyháztagokhoz szólva ezt mondta: „Reméljük, hogy napjaitok tele vannak teendőkkel és a másoknak nyújtott szolgálat válfajaival. […] A korosabb szinte mindig jobbat is jelent, hiszen a bölcsességetek és tapasztalatotok tárháza egyre bővülhet és gyarapodhat, miközben felkaroltok másokat.” Benson elnök ezután a Mormon könyvéből idézett: „…naponta hálaadásban él[je]tek a sok irgalomért és áldásért, amellyel [Isten] igenis elhalmoz benneteket” (Alma 34:38).³

Az ilyen irgalmasságok és áldások abból erednek, ha reményekkel, álmokkal és tervekkel tekintünk a jövőbe. Utolsó napi szentekként mi hiszünk az örök fejlődésben, melyhez hozzátartozik új készségek megszerzése és új tehetségek kifejlesztése ebben az életben, nem csupán a következőben. Sőt, az ilyen személyes fejlődés és előretekintés önmagában is a hosszú élet kulcsa lehet.⁴

férfi munkapad mellett — Miután nyugdíjba mentek, Patterson fivér és nővér visszaült az iskolapadba, hogy új készségeket sajátítsanak el: a fegyverjavítást és a famegmunkálást

Miután 40 éven át dolgozott orvosként és katonatisztként, Kerry Patterson az egyik teljesen mindennapos afganisztáni küldetése során megsérült. Emiatt kényszerűen hadirokkant-nyugdíjas lett, és elkezdett más teendők után nézni. Mivel nem elégedett meg azzal, hogy a napjait horgászattal töltse, a feleségével, Lindával visszatértek tanulni egy helyi közösségi főiskolára.

„A középiskolában még jártam tanműhelybe, de azóta nem volt részem semmiféle szakképzésben – meséli Kerry. – Ennek ellenére úgy döntöttem, hogy kitanulom a fegyverkovács mesterségét. Orvosként nagyon szerettem rendbe hozni az embereket, és arra gondoltam, hogy ha megtanulok olyasmit rendbe hozni, ami pontos megmunkálást igényel, az megőrzi a szellemi frissességemet. A vártnál sokkal nehezebb volt valami ennyire új és eltérő tevékenységbe fogni.” Kerry ma már 71 éves, és miután elvégezte az összes előírt tanfolyamot és megszerezte a szükséges engedélyeket, több megrendelése van, mint amennyit be tud vállalni. Még egy tanoncot is felvett, akinek átadhatja a munkája egy részét és a szakmai ismereteit.

Férjével egy időben Linda is beiratkozott a főiskolára, de más kurzusra. Miután mind a hat gyermekük felnőtt, elég ideje lett arra, hogy belevágjon valamibe, ami felkeltette az érdeklődését: a famegmunkálásba és a bútortervezésbe. „Én voltam a csoportban az egyetlen nő, és messze a legidősebb is, de nem hagytam, hogy ez eltántorítson – avat be az élményeibe Linda. – Néhány projektet tovább tartott elkészítenem, mint a többieknek, de kitartottam.” Kétévnyi képzés után mostanra egyedi szekrényeket épít a családtagjai és mások számára. „Most már tudok segíteni a gyerekeknek átépíteni a konyhájukat, és azoknak az embereknek is a környéken, akiknek egyszerűen csak egy kis segítségre van szükségük a saját házuk átalakításakor.”

Pat Morrell sem hagyta, hogy a kora meggátolja valami újnak az elkezdésében. Mivel ki kellett egészíteni a család jövedelmét, a gyermekei felnevelése után visszatért az iskolapadba, hogy kitanulja az ápolónői szakmát. Évekkel később diplomás ápolónő lett, és ma olyan munkát végez, amelyet mindig is szeretett volna. „Nem voltam jó tanuló a gimiben, így aztán nem voltam biztos abban, hogy menni fog-e nekem az ápolónői képzés – mondja Pat. – Hat évbe telt, amíg a különböző munkáim – házak takarítása és mások gondozása – közé beszuszakolt órák során megszereztem a diplomámat. Nemcsak idő kellett hozzá, hanem kitartás, türelem, és másoktól kapott támogatás is – na meg sok áldás.”

Habár talán nem fogunk mindannyian új vállalkozást indítani, zongorázni tanulni vagy tájépítészeti terveket készíteni, nincs határa annak, hogy mit tanulhatunk vagy hogyan törekedhetünk többre annak az időnek a felhasználásával, amely gyakran felszabadul az élet későbbi szakaszában.

Új tényeket mindig szoktunk tanulni, de új készségeket talán nem. Ahogy egyre idősebbek leszünk, esetleg nem érezzük úgy, hogy képesek lennénk újra belefogni valamibe, mert azt gondoljuk, hogy már elmúlt ez az idő és alkalom. Pedig nem. A tanulás, a kalandok és az eredmények új világa vár ránk, és ehhez csak annyi kell, hogy hajlandóak legyünk megpróbálni.

Azok, akik csupán egy számként tekintenek az életkorra, nem pedig akadályként, nagyobb boldogságra lelnek, szorosabb kapcsolatra találnak az unokákkal és a szomszédokkal, és élvezik a lehetőséget, hogy olyanok, mint a Szabadító, aki egész életében „széjjeljárt jót tévén” (Apostolok cselekedetei 10:38).

A szerző megbízott docens a Brigham Young Egyetem Társadalmi Hatások Ballard Központjában.