A hétköznapi kultúra hátrahagyása, hogy Krisztus értelmére leljünk

Robert F. Schwartz elder, Egyesült Királyság

Európa északi területi hetvenes

A csodákkal teli napok és személyre szabott tanítások ellenére Jézus egy alkalommal vitatkozáson kapta az Ő tanítványait. Nem sokkal korábban Péter, Jakab és János elfogadta Jézus azon felhívását, hogy csatlakozzanak Őhozzá egy magas hegyen, ahol közösen látták Mózest és Illést, miközben Jézus színeváltozott előttük. Jézus és e kiválasztott növendékek leereszkedtek a hegyről a zűrzavarba, meglátván, hogy a többi tanítvány képtelen volt reagálni egy aggódó apa könyörgésére, miszerint gyógyítsák meg a haldokló fiát. Az apa megnyugtatása után Jézus meggyógyította a fiatal fiút, majd később – már zárt körben – biztosította a tanítványait arról, hogy ők is képesek lehetnek ugyanerre, ha még teljesebben az imának és böjtnek szentelik magukat.¹

Mindezeket követően, miután közösen átutaztak Galileán, Kapernaumba érkeztek, ahol Jézus ezt kérdezte a tanulóitól: „Mi felett vetekedtetek egymással az úton?”² Alantas civódásukból kizökkenve, az Ember csodálatos Fia előtt állva, a szavukat vesztett tanítványok még arra sem voltak képesek, hogy suttogva kimondják út menti vitájuk témáját: nevezetesen azt, „ki a nagyobb”³.

Bár Jézussal voltak, a tanítványok mégsem tették az életük részévé az Ő gondolatait vagy másolták le cselekedeteit. Feddés nélkül Jézus békésen leült, maga köré hívta a tizenkettőt és ezt a magyarázatot adta: „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenek között utolsó és mindeneknek szolgája.”⁴ Az ösvényen egyértelműnek tűnt, mi számít „nagyobbnak”, vagy legalábbis elég egyértelműnek ahhoz, hogy a hithű, Jézust követő tanítványok belekeveredjenek ugyanabba a vitába, amely József fivéreit, Lámánt és Lemuelt, valamint sok más embert megnyomorított a szentírásokban és az életben.⁵ A körülmények azonban megváltoztak, amint Jézus a versengésükre irányította az Ő világosságát. Ami fontosnak tűnt, többé már nem számított, és ami láthatatlan volt, hirtelen ragyogni kezdett.

A korinthosziakhoz szólva Pál megerősíti azt, hogy a hit „ne… nyugodjék… e világnak, sem e világ veszendő fejedelmeinek bölcseségé[n]; Hanem Istennek… bölcseségé[n]”⁶. Jézus Krisztus visszaállított evangéliumának a követőiként értjük azt, hogy nem a világ önmagában a probléma. Az utolsó napi szentek befogadnak „minden igazságot, melyet Isten a gyermekeinek átad, akár tudományos laboratóriumban szerezzenek róla tudomást, akár közvetlen kinyilatkoztatás által Őtőle kapják meg”⁷. A 13. hittétel és Pál intése alapján hiszünk és remélünk is „mindent”.

Ugyanakkor Jézus tanítványaival folytatott párbeszéde rámutat arra, hogy hátra kell hagynunk a természetes feltételezéseket, így lehetővé téve Számára, hogy a létezés új módjait, egy új kultúrát tanítson nekünk. A természetes ember pedig – mondja Pál – „nem foghatja meg az Isten Lelkének dolgait: mert bolondságok néki; meg sem értheti, mivelhogy lelkiképpen ítéltetnek meg. […] Mert ki érte fel az Úrnak értelmét, hogy megoktathatná őt? Bennünk pedig Krisztus értelme van.”⁸

Élő prófétákat kaptunk minden nemzedékre, hogy vezessenek és tanítsanak bennünket arról, miként választhatjuk le az elménket a hétköznapiról és lehet miénk „Krisztus értelme”. Az élő prófétánk, Russell M. Nelson elnök is pontosan ezt teszi. Azok, akik hallgatnak őrá és alkalmazzák az ő tanácsait, levetkőzik az őket korlátozó hozzáállásokat, és Krisztus értelmét fejlesztik ki, miközben békét teremtenek,⁹ megőrzik a lelki lendületet,¹⁰ időt szakítanak az Úrra,¹¹ ellátogatnak a templomba,¹² engedik Istent uralkodni az életükben,¹³ Őt hallgatják,¹⁴ bűnbánatot tartanak,¹⁵ kinyilatkoztatásra törekszenek és elnyerik azokat,¹⁶ valamint celesztiálisan gondolkodnak (ami valójában „azt jelenti, hogy lelki gondolkodásmóddal rendelkezünk”).¹⁷ Elménk és egész lényünk megújul, amikor részt veszünk a szabadítás és felmagasztosulás munkájában azzal, hogy megismerjük és megszeretjük Jézus Krisztust, törődünk mások szükségleteivel, mindenkit meghívunk Jézus Krisztus evangéliumának a befogadására, valamint végezzük a munkát, amely az örökkévalóságra egyesíti Isten minden gyermekét.