Újra elültetni a hit magját. Liahóna, 2024. márc.
Újra elültetni a hit magját
Tanulságok azok részéről, akik visszatértek a hithez.
Egy olyan világban, amely gyakran felnagyítja a hitüket elvesztők történeteit, a hithez való visszatérés csendesebb utazásai olykor észrevétlenek maradnak. Az újbóli megtérések történetei azonban azt szemléltetik, miként győzik le a kétségeiket még az egyház elhagyását követően is a sioni fivérek és nővérek. Történeteik jól szemléltetik, amit Alma a mag elültetéséről tanít. Alma egy olyan hitbéli folyamatról beszél, amely nem csupán azoknak segít megerősödni, akik hitük gyarapítására törekszenek, hanem azoknak is segítséget jelent, akik kérdésekkel és aggályokkal küszködnek.
-
Először is meg kell értenünk, hogy „a hit nem a dolgok tökéletes ismerete” (Alma 32:21).
-
Ezt követően „egy cseppnyi hitet” gyakorolunk, vagy akár csak „vágy[un]k arra, hogy higgy[ün]k” (27. vers).
-
Elültetjük a magot – Isten szavát – a szívünkbe (lásd 28. vers).
-
Útközben türelemmel tápláljuk a lelki gyökereket, és elfogadjuk sioni barátaink segítségét, hogy Krisztusban gyökerező fát neveljünk, amely „örökkévaló életre sarjadó fa lesz” (41. vers).
„[A] hit nem a dolgok tökéletes ismerete; tehát ha hitetek van, akkor olyan dolgokat reméltek, melyek nem láthatók, de igazak” (Alma 32:21).
Alba Lucia Fonseca az Amerikai Egyesült Államokban élő egyháztag, aki olyan anyagokat látott az interneten, amelyek fenntartásokat fogalmaztak meg a hitelvei kapcsán, ő pedig igen gyorsan kezdte elveszíteni a hitét. Először még a kételyeivel kilökte a hit magját, de aztán beszélgetni kezdett egy érdeklődő és hozzáértő egyháztaggal, és rájött, hogy a hitetlensége is megkérdőjelezhető.
„Az evangéliumi fogalmakról és az egyháztörténetről való tudásom közel sem volt olyan átfogó, mint azt feltételeztem – meséli Alba. – Ez alázatra késztetett, és segített felismernem, milyen sokat kell még tanulnom, illetve hogy a hit nem azt jelenti, hogy már minden kérdésünkre választ kaptunk.” Felismerte, hogy „az életben az egyéb fontos dolgok – például a család, az oktatás, a munka – kockázattal, áldozatokkal, bizonytalansággal és egész életen át tartó erőfeszítéssel járnak. Visszajöttem az egyházba, és megerősíthetem, hogy a hit fenntartása szintén nagyon megéri az efféle erőfeszítést.”
Russell M. Nelson elnök ezt tanította: „Az Úr nem követel tőlünk tökéletes hitet ahhoz, hogy hozzáférjünk az Ő tökéletes hatalmához.” Azonban azt is elmondta, hogy a hitünk folyamatos növekedése folyamatos erőfeszítést igényel.1 Bár az eredeti Salt Lake templom alapzata több mint egy évszázadon át jól szolgált, most már komoly felújításra van szüksége – magyarázta Nelson elnök. Időnként nekünk is meg kell erősítenünk a saját lelki alapjainkat, mert az csak így lesz képes „ellenállni az eljövendő veszedelmeknek és nyomóerőknek”2. Amikor időnként efféle nehezen emészthető olvasmányokkal találkozunk, mint amilyennel Alba, a bizonyosság iránti vágyunk az egyszerű hitből egyszerű hitetlenségbe vihet minket, kihagyva a lelki alapzatunk megerősítéséhez és megszilárdításához szükséges erőfeszítést.
Azok szerint, akik a hithez való visszatérés történeteit tanulmányozzák, érdemes a hitre egy egész életen át tartó, soklépéses utazásként tekinteni.3 Lehet, hogy még gyermekként indulunk el rajta, egyszerű hittel, de eljön az idő, amikor a gyermeki hit kérdésekkel és aggályokkal szembesül. Bár a kipróbálatlan hitünk egykor talán jó lelki alapként szolgált, immár el kell mozdulnunk az egyszerű hittől – csupa összetett dolgokon keresztül – az érett hit felé, amely képes elviselni a jövőbeli kihívásokat.4 A hit elhagyása könnyebbnek – már-már megkönnyebbülésnek – tűnhet, ám gazdag jutalmak kísérik azok utazásait, akik Istenhez fordulnak és továbbra is táplálják a hit magjait.
A svéd Samuel Hoglund hitének a próbája akkor kezdődött, amikor a családtagjai faggatni kezdték. Élete ezen szakaszáról így fogalmaz: „Megválaszoltam egy kérdést, mire rögtön jött egy újabb. A hitem félóránként lengett ki erre vagy arra, amíg rá nem ébredtem, hogy ez az egész folyamat és a bizonyosság iránti igényem fenntarthatatlan.” Ahelyett, hogy az összes viszonylag apró kérdést meg akarta volna válaszolni, Samuel inkább úgy döntött, hogy a fontos kérdéseket tanulmányozza – azokat, amelyek a Jézus Krisztusban meglévő szilárd alap szempontjából döntő fontosságúak. Samuel imával és szentírás-tanulmányozással kísért keresése – Albáéhoz hasonlóan – megtanította neki, hogy milyen sokat kell még tanulnia, és érettebb hitelvekhez vezette őt. „Ez az élmény roppantul megerősítette a hitemet – vélekedik Samuel –, és azt is megtanította nekem, hogy amit az ember igazán keres, azt meg is fogja találni.”
„[H]a felébrednétek, és felserkentenétek a képességeiteket, olyannyira, hogy kísérletet tennétek a szavaimmal, és egy cseppnyi hitet gyakorolnátok, igen, még ha nem is vagytok képesek annál többre, mint hogy vágyjatok arra, hogy higgyetek, engedjétek, hogy ez a vágy… dolgozzon bennetek” (Alma 32:27).
„Tűnhet… úgy, hogy a hit gyakorlása meghaladja az erőnket – ismerte el Nelson elnök. – Időnként talán megkérdőjelezzük, hogy össze tudunk-e szedni elegendő hitet azon áldások elnyeréséhez, amelyekre oly kétségbeesetten szükségünk van.”5 Azonban még a hit apró lépései is, kezdve „egy cseppnyi hittel”, képesek „dolgozni benned”, és elindítani egy lelki újjászületést.
Miután Amanda Freebairn az Amerikai Egyesült Államokból az egyetemi évei alatt nem találta lelkileg a helyét, megtette azt az apró lépést, hogy imádkozott, ez pedig oda vezetett, hogy egy késztetést követve ellátogatott a helyi templom kertjébe. „Az, hogy éreztem ott a Lelket, újra felszította a hitemet” – idézi fel Amanda. Visszatért az istentiszteletekre és elfogadott egy elhívást elemis tanítóként, ami mind elmélyítette a hitét, ő pedig olyan további lépéseket tett, amelyek által teljes mértékben befogadta az evangéliumot. Ahogy Amanda fogalmaz: „Útközben megtaláltam azokat a válaszokat a kérdésekre, amelyekre oly kétségbeesetten szükségem volt.”
Volt egy pont, amikor a szintén amerikai Dan Ellsworth nem volt biztos benne, hogy maradt-e egy cseppnyi hite, melyet még gyakorolhatna. Amikor először szembesült az Ószövetség tudományos és történelmi megközelítéseivel, azok gyengítették a Bibliába vetett hitét, ami hatással volt az összes szentírásba vetett hitére. Dan azonban továbbra is járt istentiszteletre, és úgy döntött, hogy fél éven keresztül elvégez egy kísérletet: a tervei szerint imádkozni fog, böjtölni, és szolgálni az egyházban. Időnként arra kérte a kislányait, hogy imádkozzanak az apukájuk hitéért.
Egy idő után Dant lelki élmények kezdték érni, és kezdett válaszokat találni néhány olyan kérdésre, amely a leginkább zavarta. Egy nap, miközben a könyvtárban volt, késztetést érzett, hogy menjen végig az egyik soron, és válasszon ki onnan egy könyvet. A kötetben elgondolkodtató ellenérveket talált azzal a könyvvel szemben, amelyik eredetileg megrengette a Bibliába vetett hitét. Bár ez az élmény nem oldott meg minden kérdést, fontos tanulságokkal szolgált Dan számára: „Először is, alázatosnak kellett lennem azzal kapcsolatban, hogy mennyit vagyok képes megtudni egymagamban. Másodszor pedig, az igazság megtalálásának az érvek ütköztetése mellett más módjai is léteznek: lelki benyomások, a Lélek gyümölcseiből fakadó jó eredmények, valamint olyan ötletek, amelyek hirtelen gondolkodásbeli váltást eredményeznek, és ezek mindegyike sokkal erősebb meggyőződéshez és hithez vezetett, mint amilyennel azelőtt rendelkeztem.”
Az angliai Zac Marshall számára a Mormon könyvéről szóló ismeretterjesztő rövidfilm megnézésének az egyszerű lépése nyitotta meg az elméjét annak a lehetősége előtt, hogy a könyv tulajdonképpen hihető lehet. „Már korábban is olvastam a családi szentírás-tanulmányozás során és magamban is, de igaz szándék nélkül – idézi fel Zac. – Tizenévesként azonban nem maradtam tevékeny az egyházban, ezért a filmben látott bizonyítékok arra késztettek, hogy most először tudatosan olvassam a Mormon könyvét.” Miután Zac próbát tett Isten szavával, elkezdte hittel felváltani a kételyeit. Ma már ezt mondja: „Az egyházat, amelyet egykor korlátozónak láttam, most felszabadítónak látom abban az értelemben, amint azt Jézus is mondja, hogy »az igazság szabadokká tesz titeket« [János 8:32].”
„[H]a elhanyagoljátok a fát, és nem gondoltok annak táplálására, akkor íme, egyáltalán nem fog gyökeret verni” (Alma 32:38).
Miközben apró lépéseket teszünk a hit táplálása érdekében, tisztában kell lennünk azzal is, ha a gondolkodásmódunk gátolja és hátráltatja a hitet. A különböző országokban élő egyháztagokról szóló, hithez való visszatérésről szóló történetek tanulmányozása során Eric és Sarah d’Evegnée, a Brigham Young Egyetem, Idaho professzorai arra jutottak, hogy „a gondolkodásunk módja éppen olyan fontos tud lenni mint a gondolkodásunk tárgya”. Például életszerűtlen feltételezéseket szül az a hibás elvárás, hogy a vallási odaadás majd megkímél minket az élet kényelmetlenségeitől és szívszaggató kihívásaitól. Jézus Krisztus megígérte, hogy soha nem hagy el minket, de figyelmeztetett, hogy „e világon nyomorúságtok lészen” (János 16:33). Sarah szerint az élet kihívásai mégis „arra vezethetnek minket, hogy kedvezőtlen fényben lássuk az evangéliumot. Néha kihajítjuk az eszményt, amikor bármi olyannal szembesülünk, ami nem annyira eszményi.”
Don Bradley, amerikai író és független történész, egy olyan időszakban szembesült az egyház történelmével kapcsolatos kérdésekkel, amikor – saját bevallása szerint – boldogtalan és bizalmatlan volt. „Bárkihez is viszonyuljunk cinikusan, az rossz hatással lesz a vele való kapcsolatra; jómagam a hitemet és az Istennel való kapcsolatomat veszítettem el így.” Évekkel később Don elkezdett erőfeszítéseket tenni azért, hogy az életében jelen legyen a remény és a hála.
Megvizsgálta például azokat a tanulmányokat, amelyek a szervezett vallásnak a mentálhigiénés és testi egészségre gyakorolt előnyeiről szóltak. „Ezeket a tanulmányokat nem hagyhattam figyelmen kívül – emlékszik vissza Don. – Fokozatosan ráébredtem, hogy kritikai gondolkodás helyett korábban valójában csak kétkedés jellemzett, és az élethez való reményteljesebb hozzáállásommal visszanyertem az Istenbe és Jézus Krisztusba vetett hitemet.” Don ismét megvizsgálta azokat a történelmi ismereteket, amelyekkel korábban küszködött, ám ezúttal ugyanez a tudásanyag azt a meggyőződést alakította ki benne, hogy Joseph Smith Isten prófétája volt.
„[H]a tápláljátok az igét, igen, tápláljátok a fát, amint az növekedni kezd, …learatjátok majd hitetek és szorgalmatok és türelmetek és hosszútűrésetek jutalmát” (Alma 32:41, 43).
Még amikor valaki hajlandó is kísérletet tenni Isten szavával és reményteli gondolkodásmódot tanúsítani, a hithez és az egyházi részvételhez való visszatérés ijesztően nehéz, szinte erőn felüli folyamat lehet. Ehhez az erőfeszítéshez nem csupán türelemre, bátorságra és alázatra van szükség, hanem a barátok és családtagok szeretetére is. Az őszinte barátok segítségének az elfogadása táplálja a magot, és lehetővé teszi számára, hogy gyökeret verjen, ne pedig elhaljon.
Amikor az Amerikai Egyesült Államokban Leo Winegar először szembesült kérdésekkel az egyház történelmét illetően, megtanulta, milyen fontosak az együttérző barátok. „A bizonyságom sorvadozott” – jellemzi Leo ezt az időszakot, hozzátéve, hogy magányt és sötét kétségbeesést tapasztalt, miközben az imádkozás is nehezen ment. Egy nap Leo késztetést érzett arra, hogy kapcsolatba lépjen az egyháztörténet egyik professzorával. Ő nemcsak a kételyekhez vezető tapasztalatai újraértékelésére buzdította Leót, hanem szoros barátságot is kötöttek. Mentorának – és többévnyi reményteli tanulmányozásnak – köszönhetően Leo bizonysága fokozatosan visszatért. Idővel számos kérdésre talált választ. „Örökké hálás vagyok a Szabadítómnak, Jézus Krisztusnak, amiért visszavezetett, és a barátaimért, akik Őt képviselték” – foglalja össze Leo.
„Ha a barátaitok és családtagjaitok eltávolodnak az egyháztól, továbbra is szeressétek őket – tanácsolta Nelson elnök. – Pont annyira nem a ti dolgotok megítélni mások döntéseit, amennyire ti sem érdemlitek azt, hogy bíráljanak benneteket azért, mert hithűek maradtok.”6
Az efféle bírálatoktól való félelem 20 éven át tartotta távol Letitia Rule-t, egy angliai egyháztagot az evangéliumtól. Gyakran szeretett volna visszatérni, de ahogy fogalmaz, „féltem egyszerűen besétálni az ajtón, hogy azt érezzem, elítélnek engem, és hogy helytelenül éltem”. Csak akkor szedte össze a bátorságát ennek a nehéz lépésnek a megtételéhez, amikor egy életét fenyegető betegséget állapítottak meg nála. Az egyháztagok szívélyesen és szeretettel fogadták, és segítettek neki újra Sion részének lenni.
„[S]zeretném, ha elültetnétek ezt az igét a szívetekben, és amint duzzadni kezd, akkor táplálnátok azt a hitetekkel. És íme, fa lesz belőle, örökkévaló életre sarjadva bennetek” (Alma 33:23).
Prédikációja végén Alma világossá teszi, hogy bár a mag táplálására irányuló erőfeszítések döntő fontosságúak, nem ezek alkotják a magot. Valójában az igaz magot azzal ültetjük el, ha elkezdünk „hinni Isten Fiában, hogy ő el fog jönni megváltani a népét, és hogy szenvedni fog, és meghal, hogy kiengeszteljen a bűneikért” (Alma 33:22).
Michael Auras Németországból fontos leckéket tanult az evangéliumi fontossági sorrendről, miután fiatalon tévutakon járt. „Rengeteg jó dolog és kapcsolat van Sionban, de csak a Jézus Krisztusba vetett hit fogja fenntartani a bizonyságunkat – vallja Michael. – Édesapámmal mindketten meginogtunk egy időre a hitünkben különböző kérdések miatt, de visszatértünk, amikor a hitünket minden más előtt Jézus Krisztusra alapoztuk.”
Nelson elnök arról biztosított minket, hogy „a Szabadító akkor van a legközelebb hozzátok, amikor hittel néztek szembe egy heggyel vagy másszátok meg azt”7. Maga Jézus is ezt ígéri: „[É]n ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Máté 28:20). Ő velünk fog járni, „örökkévaló szeretettel” fog szeretni bennünket (Jeremiás 31:3), és bővelkedőbb életet ad nekünk (lásd János 10:10). Azok, akik hajlandóak elültetni ezt a magot, azt fogják tapasztalni, hogy a Szabadítón keresztül még az ő kis hitük is képes örökkévaló életre sarjadó fává válni bennük (lásd Alma 33:23).
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Utah-ban él.