Arc az ablakban. Liahóna, 2024. márc.
Utolsó napi szentek történetei
Arc az ablakban
Azt hittem, hogy a szomszédasszony folyton kíváncsiskodik, de rájöttem, hogy csupán egy barátra van szüksége.
Fénykép a szerző jóvoltából
Gyakran láttam ugyanazt az arcot bámulni egy lakás ablakából. Azt gondoltam magamban: Hát nem szomorú, hogy valaki állandóan az ablakban nézelődik, és mindenfélét gondol a szomszédairól?
Aztán egy nap arra gondoltam, talán oda kellene mennem és megkérdeznem, hogy segíthetek-e valamiben. Úgy döntöttem, hogy viszek magammal a frissen sütött kenyeremből.
A meleg kenyér megolvasztotta a jeget idős szomszédasszonyom szívében. Könnyes szemmel mondta el, milyen magányosnak érzi magát. Senki nem látogatta meg és senki nem hívta fel, még a saját gyermekei sem. Reszkető kézzel letörölte a könnyeit az arcáról.
Sóhajtott, majd ezt mondta: „Milyen jó lenne egyszerűen itthagyni már ezt a világot! Nem gondolok semmi rosszat senkiről, amikor kinézek az ablakon. Csak figyelem, ahogy a gyerekek játszanak az udvaron, meg ami még történni szokott.”
Illusztrálta: Alex Nabaum
Idővel az evangéliumról is elbeszélgettünk. Eleinte vonakodott, mert a férje egy másik egyházban viselt tisztséget. De minél többet beszélgettünk, annál mélyebb benyomást tettek rá azok az igazságok, amelyeket Jézus Krisztusról és az Ő visszaállított evangéliumáról osztottam meg vele.
„Csodálatos, hogy ugyanaz a Jézusunk! – mondta egyszer. – Vajon mi találkozni fogunk a mennyben?”
„Igen – feleltem. – Kéz a kézben leszünk ott.”
Attól fogva sok éven át jó barátok voltunk, míg végül el nem távozott erről a világról.
Most már úgy képzelem, hogy korábbi szomszédasszonyom kitekint mennyei otthonának az ablakából, figyelemmel követve, amit itt csinálunk, azt remélve, hogy elegendő összhang és szeretet él bennünk egymás iránt.