Nyomtatásban nem jelenik meg
Emelkedő víz
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Utah-ban él.
A víz már majdnem ellepte a fiam fejét, de nem volt ott senki, aki segíthetett volna nekem kihúzni őt.
„Anya! Ez nagyon hideg!”
A hétéves ikreim egyike, Jacob, a bokáját nyaldosó patakban állt.
A három másik gyerekem is hasonlóképpen reagált. A férjem elutazott vadászni, én pedig csatlakoztam a rokonaimhoz egy kellemesnek ígérkező kirándulásra néhány melegvizes forráshoz. Ezek azonban egyelőre nem tűntek melegnek.
Fentebb egy kis sziklamedence gőzölgött. Közelebb sétáltam hozzá, és éreztem, hogy meleg a vize. Na, ez lesz az a melegvizes forrás – gondoltam magamban.
„Fürödhetünk ebben?” – kérdeztem a nagynénémtől, akinek a gyermekei szintén velünk voltak a patakban.
„Nem tudom” – felelte tanácstalanul.
Körbenéztünk, hátha látunk egy táblát, amelyről megtudjuk, hogy mire szolgál a tavacska, de nem találtunk semmit. Így aztán a vacogó gyermekeink szép sorjában átvonultak oda. Amíg ők a vízben játszottak, a nagynénémmel a parton álltunk beszélgetve és őket figyelve.
Ekkor egy idősebb fiú bukkant fel a vízgyűjtő szélénél. Elkiáltotta magát: „Kell még víz!” Elfordított egy nagy kereket, aminek a hatására ömleni kezdett a víz a mederbe.
A gyerekek izgatottan kiáltoztak a beáramló víz láttán. Hálás voltam, amiért ragaszkodtam hozzá, hogy viseljék a mentőmellényüket. Mosolyogva néztem, ahogy az emelkedő víz áramlása a tavacska bal oldala felé sodorja őket.
Jacob különvált tőlük, és az áramlással szemben a másik oldalra próbált átjutni. Egyszer csak megállt, és nagyon meglepett arcot vágott. „Anya, beszorultam!”
Habozás nélkül beugrottam, és megragadtam a karját, hogy biztonságos helyre húzzam őt. Meg sem mozdult. Beakadt volna valamibe? Tovább húztam, de nem tudtam kiszabadítani. A víz szintje folyamatosan emelkedett.
„Srácok! Beszorult! Segítsen valaki!” Kiabáltam, de tudtam, hogy túlságosan messze vannak.
Aztán csobbanást hallottam, a semmiből megjelent a nagybátyám. Megragadta Jacobot, rángatta és húzta.
A víz már majdnem ellepte Jacob fejét. Talán beakadt valamibe a mentőmellénye? Remegő kézzel kerestem a hevedert. Mire sikerült kioldanom az egyik csatot, Jacob feje már víz alatt volt. Most segíts! – imádkoztam.
A nagybátyám minden erejét beleadva rántott rajta egyet. Jacob hirtelen kiszabadult, a nagybátyám pedig kivitte őt a partra.
Odasiettem melléje, és a karomba vettem.
„Ott egy áteresz!” – mondta a nagybátyám, és egy 60 cm-es csőre mutatott, amelyet addig nem vettünk észre. A víz azon keresztül haladva zúdult teljes erőből a folyóba. Minden valószínűség szerint kizárólag a mentőmellény akadályozta meg azt, hogy a víz átpréselje Jacobot a csövön.
A nagybátyámmal ijedten fordultunk a többi családtag felé: „Kifelé, mindenki!”
Miközben a gyerekek kimásztak, levettem Jacob mentőmellényét, és megvizsgáltam a fiamat. Nem nyelt túl sok vizet, és nem volt rajta horzsolás vagy zúzódás sem.
„Olyan bátor voltál, nyuszifül! Megijedtél?”
„Nem, csak visszatartottam a lélegzetemet” – felelte. Hirtelen nagyon hálás voltam mindazért az időért, amit azzal töltött, hogy az úszómedencében a lélegzete visszatartását gyakorolta.
„Honnan tudtad, hogy ide kell jönnöd?” – kérdeztem a nagybátyámtól, miután ő is leült mellénk a kövekre.
„Késztetést éreztem, hogy megnézzem, ki mit csinál – mondta ő. – Úgyhogy jöttem.”
Amikor a többiek csatlakoztak hozzánk, ismét körülnéztünk a tavacska partján, és ezúttal találtunk is egy kidőlt figyelmeztető táblát, amely alig látszott az ott lévő kövek és föld miatt.
Az eset mindenkit megrázott, így hát visszavittem a gyerekeket a lakókocsihoz. „Mondjunk köszönetet Mennyei Atyának, amiért segített nekünk” – javasoltam. Amikor a gyermekeim csatlakoztak hozzám az imában, hirtelen tudatosult bennem a történtek súlya.
Tudtam, hogy hasonló körülmények között mások olykor nagyon más, végzetes következménnyel szembesülnek. Nem tudtam, hogy Jacob miért menekült meg, de tudtam, hogy ez egy csoda. Miközben közelebb húztam magamhoz a gyermekeimet, hálát adtam a velük töltött időért és az örökkévaló családunk jelentette áldásért. Tudtam, hogy Mennyei Atya és Jézus Krisztus figyel ránk, és hogy egy csodát küldtek, amikor nem vettük észre a veszélyre figyelmeztető jeleket.