Követjük a szolgálattevő Mestert. Liahóna, 2024. okt.
Követjük a szolgálattevő Mestert
Jézus Krisztus a mindenkinek nyújtott könyörületes szolgálattétel tökéletes példája.
Ideal Christ [Eszményi Krisztus]. Készítette: Hiram Powers. Smithsonian Amerikai Művészeti Múzeum, múzeumi vásárlás Ralph Cross Johnson emlékére
Amikor egyházszerte cövekkonferenciákon veszek részt, csodálatos lehetőségem van arra, hogy a cövekelnökökkel elmenjek meglátogatni és szolgálattételben részesíteni egyes egyháztagokat és családokat. Ezeken a szolgálattételi látogatásokon néha azon tűnődöm, mit mondjak és tegyek, különösen akkor, amikor azok, akiket látogatok, nehéz kihívásokkal néznek szembe. Azonban ahelyett, hogy arra összpontosítanék, amit mondhatnék vagy tehetnék, azt vettem észre, hogy a másoknak nyújtott szolgálattétel során a legnagyobb segítséget a szolgálattevő Mesterre – a Szabadítónkra, Jézus Krisztusra – való összpontosítás jelenti.
Mint minden jó dologban, ebben is Ő a mi tökéletes példánk. Amikor kilépünk az otthonunkból – és egyúttal a kényelmi körünkből –, hogy úgy nyújtsunk szolgálattételt a körülöttünk lévőknek, ahogyan azt Ő tenné, a Szabadító utat fog mutatni nekünk az erőfeszítéseinkben. A szolgálattételünk ekkor jelentőségteljesebbé válik, mint bármi, amit magunktól mondhatunk vagy tehetünk.
Ne kerüljük el!
Amikor megkérdezték, hogy „ki az én felebarátom?” (Lukács 10:29), Jézus megragadta a lehetőséget, hogy megosszon egy példázatot. Mesélt egy férfiról, aki Jeruzsálemből Jerikóba tartva „rablók kezébe esék”, akik kirabolták, megverték, és „ott hagyták félholtan” az úton (Lukács 10:30).
Hamarosan arra ment egy pap. A pap bizonyára látta, hogy a férfi válságos állapotban van, mégsem állt meg segíteni. Ehelyett az út túloldalára menve „elkerülé” (Lukács 10:31). Ezt követően egy lévita volt az, aki észrevette a súlyosan sérült férfit, de ő is „elkerülé” (Lukács 10:32). Majd jött egy szamaritánus. Jézus szerint a szamaritánust valami olyasmi jellemezte, ami a papot és a lévitát nem: a szamaritánus ugyanis „könyörületességre indula” (Lukács 10:33) a férfi iránt, és „hozzájárulván, bekötözé annak sebeit…, és gondját viselé néki” (Lukács 10:34).
Az irgalmas szamaritánus. Készítette: François Sicard
Az irgalmas szamaritánus példázata nem csupán papokról, lévitákról vagy szamaritánusokról szól. Valójában rólunk szól. Fivéreink és nővéreink maradtak sebesülten az élet útjának a szélén. Bárkik lehetnek: barátok, családtagok, szomszédok, a helyi közösségünk tagjai, vagy akár olyanok is, akik vasárnap velünk ülnek a kápolnában. Látjuk és elkerüljük őket? Vagy könyörülettel szolgálattételben részesítjük őket, ahogyan az irgalmas szamaritánus tette? A legtöbb emberen, akiket látunk, nem lesznek szemmel látható sebek. Sokan csendben szenvednek, és nem kérnek segítséget. Csak úgy lehet biztosan jó a megközelítésünk, ha a szamaritánus által tanúsított szeretettel és könyörülettel fordulunk mások felé. A krisztusi szolgálattétel mindenki iránti könyörületet jelent.
Imádkozzunk, hogy meglássuk mások szükségleteit!
Miközben Jézus egy sokaságon haladt keresztül, hittel nyújtotta Feléje a kezét egy nő, aki 12 éve szenvedett vérfolyásban. Amikor megérintette Jézus ruhájának a szegélyét, Jézus érezte, hogy hatalom avagy „erő származ[ott] ki [Tőle]”. A nőhöz fordulva így szólt hozzá: „Bízzál leányom, a te hited megtartott téged; eredj el békességgel!” (Lásd Lukács 8:43–48.)
Amikor a barátai „egy gutaütöttet” hoztak Jézus elé egy tetőn keresztül, Ő először lelkileg gyógyította meg a lebénult embert. „Fiam, megbocsáttattak néked a te bűneid” – mondta. Válaszként az írástudók istenkáromlással vádolták Jézust. Hogy segítsen a jelenlévőknek megérteni, miszerint „van hatalma e földön a bűnöket megbocsátani”, Jézus így szólt a férfihoz: „[K]elj föl, vedd fel a te nyoszolyádat, és eredj haza.” A férfi pedig „azonnal fölkele… mindenkinek láttára”. (Lásd Márk 2:3–12.) Krisztusnak a betegek testi gyógyítására való hatalma ugyanaz a hatalom volt, melyet a lelkileg betegek gyógyítására használt.
Ez a két eset – és még sok más – azt mutatja, hogy a Szabadító tökéletesen érti mások fizikai és lelki szükségleteit, és e szükségletek szerint részesíti őket szolgálattételben. Ezt mi is meg tudjuk tenni. Bár a Szabadítótól eltérően mi nem látjuk tökéletesen mások szükségleteit, imádkozhatunk azért, hogy képesek legyünk észrevenni ezeket a szükségleteket, útmutatást kapjunk ezek kezeléséhez, és hogy válasz legyünk valaki más imájára.
Amikor pedig meglátjuk, nekünk is könyörülettel kell cselekednünk. Mi értelme van meglátni, ha nem teszünk semmit? Ha látunk, ám nem teszünk semmit, akkor elveszíthetjük a lelki látásunkat. Amikor cselekszünk – mégoly apró módokon is –, akkor még többet fogunk kapni a Szabadító világosságából, hogy jobban lássuk és részesítsük szolgálattételben a körülöttünk lévőket.
Legyünk velük!
Időnként vonakodunk attól, hogy szolgálattételt nyújtsunk másoknak. Aggódhatunk amiatt, hogy mások miként reagálnak, vagy mennyire lesznek fogékonyak erre. Ez velem is megtörtént. Azokban a pillanatokban az a legfontosabb, hogy velük legyünk és szeressük őket. Ismét a Szabadítónk a tökéletes példánk.
Közvetlenül azelőtt, hogy a feltámadt Szabadító megjelent volna a nefitáknak, azok sok természeti csapást és mélységes sötétséget tapasztaltak meg. Kétségbeesetten várták az enyhülést. A Szabadító megtehette volna azt is, hogy a mennyből elmondja nekik, amit hallaniuk kellett (lásd 3 Nefi 9–10), ám Ő megjelent nekik és elment közéjük. Tanította őket és imádkozott velük, valamint értük. (Lásd 3 Nefi 11–19.)
A Szabadító azt is megkérdezte tőlük: „Van-e köztetek beteg? Hozzátok ide! Van-e béna vagy vak vagy sánta vagy csonka vagy bélpoklos vagy sorvadásos, vagy aki süket vagy valamely módon nyomorult? Hozzátok ide, és én meggyógyítom őket, mert könyörülettel vagyok irántatok; irgalom tölti el a bensőmet. […]
És lőn, hogy miután így szólt, az egész tömeg együtt odament… mindazokkal, akik valamely módon nyomorultak voltak; és ő meggyógyította őket, mindegyiküket, amint odavitték őket hozzá” (3 Nefi 17:7, 9; kiemelés hozzáadva).
Ha bizonytalan vagy, netán izgulsz a másoknak nyújtott szolgálattételt illetően, ne aggódj különösebben amiatt, hogy mit mondj vagy mit tegyél! Kezdd azzal, hogy egyszerűen ott vagy. Russell M. Nelson elnök azt tanította, hogy: „a megfelelő sugalmazás alapját a megfelelő ismeretek képezik”. Amikor velük vagy, többet fogsz megtudni róluk, és tudni fogod, mikor látogasd meg őket, ha betegek; mikor ajánlj fel és adj papsági áldásokat; mikor hallgasd őket, „egymás terheit viselve, hogy azok könnyűek lehessenek”, „gyászol[va] azokkal, akik gyászolnak”, „megvigasztal[va] azokat, akik vigasztalásra szorulnak” (Móziás 18:8–9) – és örvendezve azokkal, akik örvendeznek! Ne habozz! Sugalmazva leszel abban, hogy mit szeretne a Szabadító, mit mondj és tegyél a szolgálattételed során.
Kövessük az Ő mintáját!
Amikor a Szabadító megjelent a nefitáknak, azzal kezdte, hogy e szavakkal fordult hozzájuk: „Keljetek fel, és jöjjetek hozzám, hogy kezeteket bebocsáthassátok az oldalamba, és hogy érezhessétek a szögek nyomait a kezeimben és a lábfejeimben” (3 Nefi 11:14).
A Szabadító nem csupán annyit akart, hogy lássák Őt, hiszen már látták „az égből alászállni… és megáll[ni] közöttük” (3 Nefi 11:8). Azt akarta, hogy mindegyikük Őhozzá jöjjön, tapintsa meg, valamint ismerje meg Őt és azt, amit az egész világért tett. „[É]s ők így tettek, egyenként odamenve, míg mindannyian oda nem mentek” (3 Nefi 11:15; kiemelés hozzáadva).
Elhívott tizenkét tanítványt is, és „hatalmat adott nekik a keresztelésre” (3 Nefi 11:22), valamint tanította a keresztelés tanát (lásd 3 Nefi 11:23–27). Ezután megparancsolta a nefitáknak, hogy hagyjanak fel minden viszálykodással. Ezt mondta: „Íme, ez nem az én tanom, hogy haragosan egymás ellen serkentsem az emberek szívét; hanem az én tanom az, hogy hagyjanak fel az ilyen dolgokkal” (3 Nefi 11:30).
A Szabadító szolgálattétele a Mormon könyvében sok tekintetben a saját szolgálattételünk mintájaként szolgál. Segíthetünk a fivéreinknek és nővéreinknek Jézus Krisztushoz jönni, arra buzdítani őket, hogy keresztelkedjenek meg és nyerjék el a szabadítás többi szertartását, valamint szerethetjük őket és béketeremtők lehetünk, amint azt a próféta tanította nekünk.
Időnként nem lesz könnyű felkarolni másokat. Még az is előfordulhat, hogy a saját próbatételeink közepette találjuk magunkat, amelyek megnehezítik, hogy ösztönözve érezzük magunkat a Szabadító módján történő szolgálattételre. Próbatételekből és nehézségekből a Megváltónak is kijutott a szolgálattétele során. Amikor magunkra vesszük az Ő nevét és az Ő tanúiként állunk (lásd Móziás 18:9), akkor az a felkérés fog irányulni felénk, hogy úgy járjunk, ahogyan Ő tette, valamint karoljuk fel és szeressük azokat, akikkel kapcsolatba kerülünk.
Ha követjük Jézus Krisztust – a szolgálattevő Mestert –, és úgy nyújtunk szolgálattételt másoknak, ahogy Ő tenné, akkor Ő megerősít és képessé tesz bennünket. Szolgálattételünk által megáldhatjuk mások életét, és békére és örömre lelhetünk a sajátunkban.