Utolsó napi szentek történetei

A békesség volt a csoda

Írta: Karen Baxter, USA, Virginia

A diagnózisom után az Úrra szegeztük a tekintetünket, hogy megláthassuk az áldásainkat.

Illusztrálta: Michael J. Bingham

Amikor a férjemmel, Daviddel megtudtuk, hogy nem lehet gyermekünk, zokogtam. Aztán 2016-ban, egy rutinvizsgálatot és mellröntgent követően az orvosom visszahívott a rendelőjébe. További vizsgálatok elvégzése után kiderült, hogy amit eredetileg egy apró gondnak vélt, valójában igen komoly – rák.

Megrázó volt, és néhány igen rossz nap követte. Amikor még nem tudtuk, hogy miként fognak alakulni a dolgok, azt mondtam Mennyei Atyának: „Ha számomra ez a vég, kérlek, gondoskodj Davidről!”

A nappalok során képes voltam tartani magamat érzelmileg, de amikor eljött az éjszaka és minden elcsendesedett, olyankor előtörtek a könnyeim. Viszont mindig ilyenkor éreztem azt is a Szentlélek által, hogy minden rendben lesz – nem feltétlenül azért, mert életben maradok, hanem azért, mert Mennyei Atya jelen van. Úgyhogy a kezelésem alatt lépésről lépésre haladtunk előre.

Bizonyos himnuszok és szentírások jelentőségteljesebbé váltak. A Tan és szövetségek 122:8 valóban betalált: „Az Ember Fia mindezek alá ereszkedett. Te talán nagyobb vagy őnála?”

Ráébredtem, hogy nem, nem vagyok nagyobb Őnála. Ha a meddőség és a rák megélése képessé tesz arra, hogy jobban értékeljem a Szabadítót és az Ő engesztelő áldozatát – ám legyen!

Az Úrra szegeztük a tekintetünket, hogy megláthassuk az áldásainkat, köztük egy bámulatos támogatói rendszert. A segítőegyleti elnököm csodálatos volt. Az iskolámból, ahol tanítottam, többen is gyalogláson vettek részt a gyógyulásomért. Az egyik munkatársamtól, aki szerette volna, ha tudom, hogy törődik velem, egy rózsaszín tollat kaptam. Az ilyen pillanatokban mondja az ember azt, hogy „Ma az angyalom voltál. Te voltál nekem a bizonyíték arra, hogy Isten tudta, hogy egy ölelésre vagy éppen egy rózsaszín tollra van szükségem.”

Az emberek észreveszik, hogyan viseljük magunkat egyháztagokként, és tudni akarják, miért vagyunk képesek nehéz dolgokon keresztülmenve is mosolyogni.

„Hogyhogy nem vagytok szétzuhanva?” – kérdezték tőlünk gyakran. Elmagyaráztuk, hogy az általunk érzett békesség a hitünkből és a hitelveinkből, a Mennyei Atyánk iránti szeretetünkből, valamint az Ő ránk vonatkozó akaratába vetett bizalmunkból ered. A hitünk megosztása megerősítette a hitünket.

A békesség nem abban a pillanatban jött, amikor rákot találtak nálam, de végül eljött. A békesség volt a csoda.