Vissza akartam térni Istenhez – de vajon sikerülhet? Liahóna, 2024. okt.
Vissza akartam térni Istenhez – de vajon sikerülhet?
Hittem ugyan Jézus Krisztusban, de meg voltam győződve arról, hogy nem nyerhetek bűnbocsánatot arra, amit tettem.
Illusztrálta: Mark Smith
A motelszobámban ültem egy havas januári estén, és mélységesen el voltam csüggedve. Nem sokkal azelőtt szabadultam, miután több mint 34 évet töltöttem börtönben súlyos, erőszakos bűncselekmények miatt, és éppen valami olyasmin járt az eszem, ami pont oda juttatott volna vissza. A szabadulásom óta a terveim kudarcba fulladtak – és mivel forrásaim csak korlátozottan voltak, az imáim pedig látszólag válasz nélkül maradtak, úgy éreztem, hogy nem sok választásom van.
Ekkor egy kintről jövő hang keltette fel a figyelmemet. Az ablakon kinézve észrevettem a motel tulaját, amint éppen egyedül lapátolja a havat a parkolóban. Hoppá, ez így nincs rendjén! – gondoltam, így hát csatlakoztam hozzá. Aznap este különösebben nem is gondolkoztam többet ezen a szolgálati cselekedeten. Meglepetésemre azonban másnap a tulajdonos csökkentette a szobám árát. És amíg a következő öt hétben ott laktam, soha nem kérte, hogy teljes árat fizessek.
Nagylelkűsége több volt egy égetően szükséges pénzügyi áldásnál. A kedvessége válasz volt az imáimra is, amikor már majdnem elvesztettem a reményt. Rajta keresztül megértettem, hogy Isten tud rólam – és meg kell tennem néhány lépést, hogy visszatérjek Őhozzá.
A visszaút
Évtizedekkel ezt a januári estét megelőzően hallani sem akartam Istenről. Dühös, megkeseredett és összezavarodott 22 évesként léptem be az állam büntetés-végrehajtási intézetébe, és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy a rabtársaim féljenek tőlem és tiszteljenek engem. Arról is meg voltam győződve, hogy senki nem képes szeretni engem – még Isten sem –, és nem is érdemelném meg, mert úgy gondoltam, hogy átléptem egy olyan határt, ahonnan már nincs visszaút és nincs remény a megváltásomra.
Most már tudom, hogy tévedtem: mindig tarthatunk bűnbánatot, és visszatérhetünk Istenhez. Dieter F. Uchtdorf elder a Tizenkét Apostol Kvórumából ezt tanította:
„Sátán azt akarja, hogy azt higgyük, hogy amikor bűnt követtünk el, túlhaladtunk azon a ponton, ahonnan nincs visszatérés – vagyis túl késő irányt változtatnunk. […]
Krisztus azért jött, hogy megszabadítson bennünket. Ha rossz irányt vettünk, Jézus Krisztus engesztelése azt a biztosítékot nyújthatja számunkra, hogy a bűn nem egy olyan pont, ahonnan nincs visszatérés. Lehetséges a biztonságos visszatérés, amennyiben követjük Isten szabadulásunkra készített tervét.”
Az Istenhez való visszatérésem akkor vette kezdetét, amikor már több mint egy évtizede voltam börtönben. Az egyik barátomtól, aki éveken át látogatott engem odabent, kaptam egy Mormon könyvét, és megkért, hogy olvassam el. Bár megígértem, hogy elolvasom, folyamatosan halogattam. Az egyik hétvégén, amikor a barátom meglátogatott, rákérdezett, hogy egyáltalán kézbe vettem-e már a könyvet. Hát hogyne! Minden alkalommal kézbe vettem, amikor a lakrészemet takarítottam! Elolvasni viszont nem olvastam el – és nem is kezdtem bele az olvasásba egészen addig, amíg a barátom egy komoly beszélgetés során meg nem győzött arról, hogy milyen fontos betartanom az ígéretemet.
Sok érdekes történetet találtam a Mormon könyvében, de azt mondtam magamnak, hogy ezek valójában nem többek történeteknél. Aztán elértem a Moróni 10:4-hez. Bevallom, nem akartam „őszinte szívvel, igaz szándékkal, Krisztusba vetett hittel” megkérdezni, hogy igaz-e a könyv; nem akartam belegondolni, hogy milyen következményekkel járna egy hozzám hasonló emberre nézve, ha valóban az. Különben is, ha ez Isten szava, akkor Jézus Krisztus engesztelése valóságos, és utáltam arra gondolni, hogy a tetteim miként járultak hozzá az Ő szenvedéseihez.
Aztán mégis imádkoztam. Nem láttam látomást, és nem is hallottam hangot, amely kijelentette volna, hogy a könyv igaz. Amikor azonban egy tiszta nyári napon kinéztem az ablakon, egy hatalmas viharfelhő vonult át az égen. Nem esett az eső – csak egy erős szél fújt –, és a felhő amilyen gyorsan jött, éppúgy tovább is állt. Én pedig tudtam. Moróni ígéretének megfelelően a Lélek bizonyságot tett a szívemnek arról, hogy a Mormon könyve igaz – és hogy változnom kell.
Elkezdtem buzgóbban tanulmányozni a szentírásokat, és engedélyt kaptam, hogy a rabtársaimmal elindítsunk egy Mormon könyve tanulmányozási csoportot. A misszionáriusok is meglátogattak engem és másokat is a börtönben. A következő 15 évben a misszionáriusok tanításait hallgattam, a börtönben töltött időm hátralevő részében pedig megpróbáltam másként élni. Ami abban a környezetben nem volt könnyű. Mégis lehetséges volt a Szabadítómnak köszönhetően, aki támogatott és átvezetett engem ezen az élményen, egészen az életem következő fejezetéig (lásd Móziás 24:15).
Megbocsátásra lelve
Soha nem felejtem el azt a napot, amikor a motelszobámban töltött magányos januári estét követően találkoztam a püspökömmel. A barátom, aki a Mormon könyvét adta nekem, segített kapcsolatba lépnem vele. Amikor az istentisztelet előtt találkoztam a püspökkel az irodájában, beszámoltam neki a múltamról, és felkészültem rá, hogy azt mondja: nincs szükségük hozzám hasonlókra az egyházközségükben.
Ehelyett arra kért, hogy menjek be az úrvacsorai gyűlésre.
Így hát bementem. Meg voltam győződve arról, hogy a homlokomon virít a börtöntöltelék szó, és hogy amikor bemegyek, mindenki elhúzódik tőlem. De nem ez történt. Ehelyett rátaláltam a legkedvesebb emberekre, akikkel valaha is találkoztam. A következő vasárnap visszatértem. Nem sokkal azután, hogy elkezdtem istentiszteletre járni, a püspökség egyik tanácsosa megkérdezte, hogy beszélnék-e a megbocsátásról az úrvacsorai gyűlésen.
„Én? A megbocsátásról beszéljek?” – kérdeztem. Amikor azonban megerősítette, hogy komolyan gondolja, elfogadtam a felkérést. Amikor a közösség előtt beszéltem, biztos voltam benne, hogy csak az egykori elítéltet fogják látni bennem. De minél tovább beszéltem, annál magabiztosabb lettem, és utána csakis szeretettel fogadtak ezek az egyháztagok, akik öleléssel, kézfogással üdvözöltek. Aznap igazán éreztem, mit jelent, hogy „szeresd felebarátodat, mint magadat” (Máté 22:39).
Ami még ennél is fontosabb, végre megértettem, hogy amikor a Szabadító szenvedett a Gecsemáné kertjében, és minden pórusából vérzett (lásd Móziás 3:7; Tan és szövetségek 19:18–19), értem is vérzett. Ez fordulópontot jelentett – bár addigra már elfogadtam, hogy a Mormon könyve igaz, és meghívtam Jézus Krisztust az életembe, meggyőződésem volt, hogy én nem fogok meghívást kapni a mennybe. Én nem kaphatok bűnbocsánatot. Az Ő engesztelése mindenkiért volt, kivéve engem – amiatt, amit tettem.
Abban a pillanatban azonban ráébredtem, hogy igenis bűnbocsánatot nyerhetek. Ez a tudás segített továbblépnem az életemben. A misszionáriusokkal folytatott további találkozókat követően 2012 márciusában megkeresztelkedtem – megtettem az első lépésemet a szövetség ösvényén. Bár korábban nem tartottam volna lehetségesnek, feleségül vehettem egy csodálatos nőt az egyházközségemből. 2013. júniusában pecsételtek minket egymáshoz a Salt Lake templomban.
A feleségemmel megtanultuk Jézus Krisztusba vetni a hitünket. Az Ő engesztelésére támaszkodunk, hittel abban, hogy „mivel Jézus teljesen egyedül végigjárta ezt a hosszú, magányos ösvényt, ezért nekünk már nem kell így tennünk”. Emberi lényekként tökéletlenek vagyunk. Időnként megbotlunk – sőt, el is esünk. De nem számít, milyen méltatlannak vagy menthetetlennek tartjuk magunkat, Krisztus nem mond le rólunk; Ő mindig készen áll arra, hogy segítsen biztonságban hazatérnünk.