Nyomtatásban nem jelenik meg: Fiatal felnőtteknek
Viselni egymás terheit: Egyházi közösségünk áldásai
A szerző Chilében él.
Amikor a nagymamám elhunyt, azon tűnődtem, hogyan lelhetek békességre. A válaszra az egyházközségemben találtam rá.
Gyermekkoromban az evangélium szerinti élet egyszerűnek tűnt. Bíztam a szüleimben és a vezetőimben, ők pedig irányítottak és segítettek jó döntéseket hoznom.
Amikor azonban elértem a fiatal felnőtt kort, megtanultam, hogy gyakran szembesülhetünk olyan nehézségekkel és kihívásokkal az életben, amelyek próbára teszik a hitünket.
Amikor a nagymamám váratlanul elhunyt, a családom életében egy ilyen nehéz időszak következett. Ez arra késztetett, hogy megálljak és megkérdezzem: Ha Isten jó, akkor miért venne el valaki jót az életünkből?
A nagymamám volt a családunk tartóoszlopa. Kedves, gondoskodó és jószívű volt – ő volt mindenki anyukája. Mindenkit szívesen látott az otthonunkban. Azok a környékbeli gyermekek, akik a házunk előtt, az utcán játszottak, velünk vacsoráztak, mert nála mindenkinek jutott egy tányér étel.
Így amikor meghalt, az megviselte a hitemet is.
A gyászom közepette, bár már nem akartam válaszokat találni az evangéliumban vagy Istenben, mégis mindennap imádkoztam. Az imáim először egyhangúak voltak. Mindig ugyanazokat a dolgokat kértem. Mindig ugyanazokért a dolgokért voltam hálás.
Ahogy azonban telt az idő, megfogalmazódott egy kérdés a szívemben, amelyet végül feltettem Mennyei Atyának:
Hogyan lelhetek békére?
Rátalálni az örökkévaló szemléletmódra
Erre az őszinte imára egy barát volt a válasz.
Neki köszönhetően újra járni kezdtem istentiszteletre. Meghívott, hogy jöjjek vele, én pedig beleegyeztem, mert a barátom volt. Nem nagyon akartam részt venni semmiben.
De apránként, egyszerűen azért, mert ott voltam, elkezdtek behatolni a szívembe az evangéliumi üzenetek. Láttam, hogy Mennyei Atyának terve van számunkra. Russell M. Nelson elnök ezt tanította:
„Az örökkévaló látásmód olyan békességet nyújt, »mely minden értelmet felül halad« (Filippibeliek 4:7). […]
Az élet nem a születéssel kezdődik, és nem a halállal ér véget.”
Bár még mindig gyászolok a nagymamám miatt, Jézus Krisztus evangéliuma békességet és megerősítést nyújt nekem arról, hogy egy nap újra találkozni fogunk.
Azt is megtanultam, hogy állandó és mindennapos erőfeszítés szükséges ahhoz, hogy emlékezzek a keresztelési szövetségemre, és meghalljam a Lélek vezérlő hangját. Elkezdtem megbecsülni a Szentlélek ajándékát az életemben. Tudom, hogy Ő mindig velem van, minden nehézségem közepette.
Gyászolni azokkal, akik gyászolnak
Nagyon hálás vagyok egy barátomért, aki észrevette, hogy eltávolodtam az evangéliumtól, és felkarolt. Miközben továbbra is jártam istentiszteletre, felsőfokú hitoktatásra és fiatal felnőtteknek szóló más tevékenységekre, egyre közelebb kerültem a területemen élő fiatal felnőttekhez, akik mind igyekeztek szeretni egymást és Jézus Krisztus evangéliuma szerint élni.
Nelson elnök ezt tanította:
„Az utolsó napi szentek – csakúgy, mint Jézus Krisztus más követői – mindig keresik, hogy miként segítsenek, emeljenek fel és szeressenek másokat. Ők, akik készek arra, hogy az Úr népének neveztessenek, »hajlandóak… egymás terheit viselni…, gyászolni azokkal, akik gyászolnak…, és megvigasztalni azokat, akik vigasztalásra szorulnak« [Móziás 18:8–9].
Ők igazán arra törekednek, hogy az első és a második nagy parancsolat szerint éljenek. Amikor teljes szívünkkel szeretjük Istent, Ő egy gyönyörű, erényes körforgás részeként mások jólléte felé fordítja a szívünket.”
A terheim viselésében való segítség pontosan az volt, amit az egyházközségemben lévő tanítványtársaim tettek értem, és amit továbbra is tesznek egymásért. Őszintén szeretem az egyházközségem tagjait! Gyakran találkozunk, támogatjuk és szolgáljuk egymást. Amikor valakinek egy állásra van szüksége, segítünk egymásnak munkalehetőségeket keresni. Amikor új emberek látogatnak el a vasárnapi gyűléseinkre, örömmel fogadjuk és igyekszünk bevonni őket.
A jó barátok segítettek nekem megerősödni az evangéliumban, és együtt erősek vagyunk az élet próbatételei és kísértései elleni kiállásban.
Barátnak lenni mások számára
Ahogy a jó barátok támogattak, amikor a leginkább szükségem volt rá, most nekem van lehetőségem arra, hogy mások barátja legyek. Időnként, amikor azt veszem észre, hogy valaki, akit szeretek, küszködik, vagy eltávolodik az egyháztól, minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy továbbra is támogassam és meghívjam őt – hogy emlékeztessem, miszerint az Úr szereti, és arra vár, hogy ő visszatérjen a szövetség ösvényére.
Tudom, hogy nem lennék ott, ahol ma vagyok a csodálatos barátaim és az egyházközségem azon tagjai nélkül, akik segítettek nekem abban, hogy legyen bátorságom hithűnek maradni, amikor igen mély gyászt éltem meg.
A hasonló gondolkodású tanítványok e hatalmas, szeretetteljes közössége az egyik csodálatos áldás, melyet az egyház tagjaiként kapunk. Semmi sem ad nagyobb erőt, mint együtt hódolni, valamint szeretni és felemelni azokat, akik igyekeznek hasonlóbbá válni a Szabadítóhoz.
Ha egy nehéz kihívással küzdesz, emlékezz rá, hogy nem vagy egyedül. Vannak olyan barátok, szolgálattevő fivérek és nővérek, valamint szeretetteljes vezetők az egyházközségedben, gyülekezetedben és a cövekedben, akik képesek támogatni és megerősíteni téged. És te is erőt adhatsz nekik.