15. fejezet

Áhítatos népnek kell lennünk!

Az áhítat nem csupán viselkedésforma, hanem erény is, amelynek életünk részévé kell válnia.

Spencer W. Kimball életéből

1955-ben David O. McKay elnök felszentelte Európa első templomát, a Svájc Bern templomot. Spencer W. Kimball eldert, aki akkor a Tizenkét Apostol Kvórumának tagja volt, felkérték, hogy mondjon beszédet a felszentelés első napján, a délutáni ülés alatt. Aznap egy egész órát töltött egyedül a templomban, hogy „minden sietség nélkül, csendben, tiszteletteljesen és áhítatosan készítse fel elméjét és szívét a délutánra”¹. Beszédében ezt mondta: „Amikor felébredtem ma reggel, és kezdtem magamhoz térni az éjszaka után, figyeltem a napfelkeltét, és első gondolataim a szent templom felé terelődtek, melyet ma szentelünk fel. Ezt gondoltam: »Ma nem eszem. Ki kell fényeznem a cipőmet, ki kell vasalnom az ingemet, az elmémnek pedig tisztának kell lennie.« Egész úton Zollikofen felé nem akartam megszólalni. Amikor aztán megérkeztem ebbe a szobába, leültem [McKay elnök] mellé, és ő minden szavát suttogva mondta, akkor tudtam, hogy hasonló érzéseim vannak, mint neki. »Szentség az Úrnak, szentség helyénvaló az Úr szentjeitől.«”²

Kimball elnök nem csupán olyan alkalmakra tartogatta áhítatos viselkedését, mint a templom felszentelések. Életformaként emlegette az áhítatot, és még az apró, mindennapi cselekedeteiben is példát mutatott e tanításról. Például egyszer, amikor ellátogatott egy gyülekezeti házba, csendben belépett a mosdóba, kidobta az összes papírtörölközőt, ami a földön hevert, és kitakarította a mosdókagylót. Az egyik helyi egyházi vezető észrevette tiszteletének egyszerű kifejezését. Kimball elnök példájából sugalmazást nyerve, megtanította másoknak, hogy mutassanak több áhítatot a szent helyek és dolgok iránt.³

Spencer W. Kimball tanításai

Az áhítat nem egy átmeneti magatartásforma, melyet vasárnaponként magunkra öltünk, hanem Isten iránti folyamatos odaadás

Az áhítatnak ezt a meghatározását adták: „valami szent dolog iránti mély tisztelet, szeretet és csodálat érzése, illetve hozzáállása.” Az áhítat jelentését Isten iránti odaadásként is kifejezhetjük.

Vezetőink közül sokan utaltak az áhítatra a lélek egyik legnemesebb tulajdonságaként, azt sugallva, hogy magában foglalja az Istenbe és az Ő igazlelkűségébe vetett igaz hitet, a magas fokú műveltséget és az élet kifinomult dolgainak szeretetét…

Az evangélium többi tantételéhez hasonlóan, az áhítat nagyobb örömhöz vezet.

Emlékeznünk kell, hogy az áhítat nem komor, átmeneti magatartásforma, melyet vasárnap magunkra öltünk. Az igaz áhítat magában foglalja a boldogságot, a szeretettel, hálával és Isten félelmével együtt. Olyan erény, melynek életvitelünk részévé kell válnia. Valójában az utolsó napi szenteknek kellene a legáhítatosabb embereknek lenniük az egész földön.⁴

Tisztelettudónak kell lennünk az Atya, a Fiú és az Ő szent nevük iránt

Az Atya és a Fiú iránti tisztelet alapvető tulajdonsága és jellemzője azoknak, akik a celesztiális királyságot öröklik. A Tan és a szövetségek 76. szakaszában, melyet 1832 februárjában Joseph Smith és Sidney Rigdon kapott, és melyet „A látomás” néven is ismerünk, az áll:

„És láttuk a celesztiális dicsőségét, amely minden dolgot felülmúl – ahol Isten, méghozzá az Atya uralkodik trónján, örökkön örökké;

Akinek trónja előtt mindenki alázatos tisztelettudással hajlik meg, és örökkön örökké dicsőséget ad neki.

Akik az ő jelenlétében laknak, ők az Elsőszülött egyháza; és úgy látnak, ahogyan őket látják, és úgy ismernek, ahogy őket ismerik, mivel elnyerték az ő teljességét és kegyelmét;

És ő egyenlővé teszi őket hatalom, és akaraterő, és fennhatóság tekintetében” (T&Sz 76:92–95).

Egy másik modernkori kinyilatkoztatás arra utasít minket, hogy tartsuk tiszteletben az Istenség nevét; nem szabad megszentségtelenítenünk az Atya nevét, és el kell kerülnünk annak gyakori használatát. (T&Sz 107:2–4) […]

Úgy tűnik, hogy Isten és az Ő neve iránti tisztelet az egyik legfontosabb tulajdonság, amit ki tudunk fejleszteni.⁵

Egyik nap a kórházban, éppen a műtőből tolt ki egy ápoló, aki megbotlott, és mérges szájából csúfos átkozódás hallatszott a Szabadító különböző megnevezéseivel vegyítve. Bár még félig eszméletlen állapotban voltam, megdöbbentem, és így kérleltem: „Kérem! Kérem! Az én Uram az, akinek nevét gyalázza!”

Halálos csend támadt, aztán pedig egy elfojtott hang ezt súgta: „Sajnálom.” Egy pillanatig elfelejtette, hogy az Úr határozottan azt a parancsolatot adta az ő népének, hogy „Az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd; mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, a ki az ő nevét hiába felveszi” (2 Mózes 20:7). […]

A színpadon, a telefonban, naponta megsértik az érzékeny füleket és szemeket Urunk, Istenünk nevének indokolatlan és káromló használatával. A sportegyesületben, a farmon, a társasági körünkben, az üzletben és az élet minden területén merészen és bűnös módon használják a Megváltó neveit. Nekünk, akik meggondolatlanok és könnyelműek, romlottak és dacosak vagyunk, emlékeznünk kell, hogy nem vehetjük szánkra hiába az Úr nevét büntetlenül. Nem végső pusztulást hozunk-e magunkra, amikor minden szent dolgot megszentségtelenítünk, és még az Istenség neveit is közönségesen és tiszteletlenül használjuk a mindennapi beszédünkben? […]

Szörnyű dolog bármelyik emberi lénynek is tiszteletlenül használni az Istenség neveit. Ez pedig magában foglalja az Úr nevének felhatalmazás nélküli használatát, és sokan vannak, akik azt állítják, hogy kinyilatkoztatásokat kapnak, és állítják, hogy felhatalmazásuk van, ám azt nem közvetlenül az Úrtól kapták.

A próféták minden korban kifogásolták e komoly bűnt. Ésaiás próféta felelősségre vonta, és bűnbánatra szólította azokat, „a kik az Úr nevére esküsznek, és Izráel Istenét emlegetik; de nem híven és nem igazán” (Ésaiás 48:1).

Az egyház tagjaiként az Úr nevének tiszteletteljes használata egyszerűen életünk részévé kell, hogy váljon. Például mi, jó utolsó napi szentek, nem dohányzunk. Nem iszunk. Nem veszünk magunkhoz teát vagy kávét. Hasonlóképpen nem beszélünk közönségesen sem. Nem átkozódunk vagy rágalmazunk. Nem használjuk az Úr nevét hiábavalóan. Nem nehéz tökéletessé válni a káromkodás szokásának elkerülésében, mert ha valaki bezárja a száját minden káromló szóval szemben, akkor a tökéletesség útján halad abban a dologban.

Felelősségünk azonban még nem ér ezzel véget. Ez csupán annyit jelentene, hogy elkerüljük a bűn elkövetését. Az igazlelkű cselekedethez tisztelettel és szentséggel kell az Úr nevét említenünk az imáinkban, a tanításainkban és a beszélgetéseinkben…

Jézus tökéletesítette életét, és Ő lett a Krisztusunk. Egy isten felbecsülhetetlen vérét ontották, és Ő lett a Szabadítónk; az Ő tökéletes életét adta, és Ő lett a Megváltónk; értünk tett engesztelése lehetővé tette számunkra, hogy visszatérjünk Mennyei Atyánkhoz, mégis mily meggondolatlan, mily hálátlan a legtöbb megajándékozott! A hálátlanság bűne minden korban jelen volt.

Sokan állítják, hogy hisznek benne és az ő munkájában, ám viszonylag kevesen tisztelik őt. Milliók vallják magukat kereszténynek, ám ritkán térdelnek le hálát adni az ő legnagyobb ajándékáért, az életéért.

Szánjuk el magunkat ismét a tiszteletteljes viselkedésre, Urunknak adott hálánk kifejezéseként az ő páratlan áldozatáért. Emlékezzünk az újkori parancsolatra: „Ezért minden ember ügyeljen, hogyan veszi szájára nevem” (T&Sz 63:61).

A templomok, a gyülekezeti házak és az otthonok az áhítat helyei legyenek

Még egy különösen fontos területen az Úr modernkori kinyilatkoztatásban azt az utasítást adta, hogy megfelelő tisztelettel legyünk az ő szent háza iránt. A Joseph Smithnek adott fontos kinyilatkoztatásban, melyet a Kirtland templom felszentelési imájaként ismerünk, az az utasítás adatott, hogy ez, mint ahogy minden más szentséges templom, amit az Úrnak emelnek, az Ő tiszteletének helye legyen. (Lásd T&Sz 109:13, 16–21.)

Nagyon is valós jelentésében az, amit az egyház szentséges templomairól mondanak, érvényes az Úr minden házára, legyen az akár gyülekezeti ház, vagy bármilyen más hely, ahol a szentek Istennek hódolnak, illetve tulajdonképpen bármely utolsó napi szent otthon.⁷

Az utolsó napi szentek számára a kápolna nem egy fülke vagy egy kamra az egyik katedrálisban, sem pedig aranyból és drágakövekből épült oltárok helye. Ez egy olyan hely, amely nem hivalkodó vagy fényűző, nincsenek benne szobrok és általában nincsenek benne képek sem, egyszerűen van feldíszítve, tiszta, világos és méltóságteljes. Ez egy olyan hely, ahol az emberek kényelmesen leülhetnek, igaz testvériségben, ahol leckéket tanítanak, kórusok énekelnek, egyháztagok imádkoznak és prédikálnak, és ahol mindannyian tudást és sugalmazást nyernek – és ahol az idősek és a fiatalok részesülnek az úrvacsorában. Itt fogannak meg és épülnek be az életünkbe a gondolatok és cselekedetek szokásai, továbbá itt születik a hit, itt lobban lángra újra, és itt szenteltetik meg.

A kápolnát nem képmutató vallásosságnak szentelik fel, ahol csalódott ábrázatot, merev szertartásosságot, vagy hideg és nyomott csendet találunk. Ott mindig szent helyek, szent célok és isteni személyek iránti áhítatnak kell lennie.⁸

Áhítatos nép vagyunk? Teremtőnk iránti áhítatot tanúsítanak-e cselekedeteink otthon és az egyházban?

Néha eltűnődünk. Részt veszünk olyan úrvacsoragyűléseken és konferenciákon, ahol a kisgyermekek korlátozás nélkül kószálnak a sorok között. A gyűlés alatt látunk szomszédjukkal beszélgető felnőtteket, szundikáló embereket, és az előtérben gyülekező fiatalokat. Látunk későn érkező családokat, akik zajosan igyekeznek a helyükre, valamint a kápolnában hangosan beszélgető csoportokat a gyűlés után.

Gondolataink az érdeklődők, barátok és olyan emberek felé fordulnak, akiknek bizonysága törékeny, és még csak most fejlődik ki. Gyűléseink vajon olyan hatásos misszionáriusi eszközök, amilyenek lehetnének, ahol az Úr Lelke uralkodik, és a szívbe hatol? Vagy ahhoz, hogy érezzük a Lelket, először ki kell zárnunk sok szükségtelen zavaró tényezőt?⁹

A kiváló ember áhítatos. Tiszteletteljesen viselkedik a hódolat házában még akkor is, ha ő az egyetlen lélek ott. Nem volt Mózes körül gyülekezet, amikor az Úr megparancsolta neki: „[O]ldd le a te saruidat lábaidról; mert a hely, a melyen állasz, szent föld”. [Lásd 2 Mózes 3:5.] Az elnöklő hivatalnokoknak olyan gondosan kell mindent megtervezniük, hogy ne halljanak vagy lássanak sugdolózást az emelvényen. A szülőknek tanítaniuk és fegyelmezniük kell gyermekeiket, és velük együtt kell ülniük (kivéve, ha felügyelik az osztályokat). Az ültetőknek meg kell tanítani, hogy csendben, és a gyűlés legminimálisabb megzavarásával ültessék le a későn érkezőket. A résztvevők korán érjenek oda, hogy barátságos köszöntésüket csendes hangnemben tehessék meg, lassítsák le lépteiket, a terem elejében foglaljanak helyet, és nyugodtan, elmélkedve üljenek. Mindenki a lehető legaktívabban vegyen részt a gyűlésen – énekeljen együtt az éneklőkkel, imádkozzon együtt azzal, aki az imát mondja, hálás szívvel vegyen az úrvacsorából, és újra kötelezze el magát a már korábban megkötött szövetségek mellett. Lehetőségünk nyílik arra, hogy fogékonyan hallgassuk a leckéket, melyeket tanítanak, a beszédeket, melyeket prédikálnak, és a bizonyságokat, melyeket megosztanak, nem az ékesszólást, hanem az őszinteséget megítélve. Lehetőségünk adódik arra, hogy nagyot kortyoljunk magából a forrásból, hiszen a legalázatosabb tanító vagy beszélő olyan gondolatot fog megosztani, melyet ki lehet fejleszteni. Amikor csendben belépünk a kápolna ajtaján, magunk mögött hagyhatjuk a kritikákat, az aggodalmakat és problémákat – minden hivatásbeli, politikai, társadalmi és szabadidős tervet –, és nyugodtan átadhatjuk magunkat az elmélkedésnek és a hódolatnak. Élvezhetjük a lelki légkört. Átadhatjuk magunkat a tanulásnak, a bűnbánatnak, a megbocsátásnak, a bizonyságtételnek, a hálaadásnak és a szeretetnek.¹⁰

Az áhítat otthon kezdődik

Akkor hát hol kezdődik az áhítat, és miként fejleszthetjük ki azt?

Az otthon az áhítat kulcsa, mint ahogy minden más isteni erényé is.

Hadd hangsúlyozzam annak fontosságát, hogy a gyermekeket meg kell tanítanunk imádkozni! A személyes és családi imák alatt tanulják meg a kicsinyek, hogy hajtsák le a fejüket, fonják össze a karjukat és csukják be a szemüket, míg Mennyei Atyánkhoz szólunk. Az otthon elsajátított magatartás meghatározza az egyházi gyűlések során tanúsított magatartást. Egy gyermek, aki otthon megtanult imádkozni, hamar megérti, hogy csendben és nyugodtan kell maradnia az istentiszteleti gyűlések során mondott imák alatt.

Hasonlóképp, amikor a családi estek részei az otthoni életnek, a gyermekek tudják, hogy vannak különleges alkalmak, nemcsak az egyházban, hanem otthon is, amikor Mennyei Atyánkról tanulunk, és amikor mindenkinek a lehető legjobban kell viselkednie.

A zene különleges élvezetet nyújt a gyermekek számára. Az egyházban gyakran énekelt himnuszok ismerőssé válhatnak otthon is. A kisgyermekeknek különösen a javára válik, ha a szülők otthon megtanítanak nekik egyszerű himnuszokat. Ilyen módon a gyermekek alig várják majd, hogy énekelhessenek az úrvacsoragyűlésen és más gyűlések alkalmával.

Természetesen a szülőknek gyermekeikkel együtt kell részt venniük a vasárnapi gyűléseken.

Az édesapa és az édesanya együtt dolgozzon azért, hogy meggyőződjenek arról, hogy a gyűlésekre való felkészülés kellemes családi élmény. Az utolsó percben való rohanás, hogy összeszedjék a gyerekeket, felöltözzenek és elsiessenek a gyűlésre, mind rombolja az áhítatot.

Amikor a családok ezt a mintát követik, gyakorta későn érkeznek az istentiszteletre, gyakran fordulnak elő mérges szavak és megbántott érzések, valamint a gyerekek gyakran zaklatottak és nyugtalanok a gyűlés alatt. Mennyivel áhítatosabb az a család, amely időben elkészül a gyűlésekre, amely jóval a gyűlés kezdete előtt érkezik a kápolnába, és amely együtt ül, hogy a bevezető zenét hallgassa és elméjéből kivesse a világi gondokat.

A kisgyermekes szülőknek néha nehézséget okoz az, hogy segítsenek gyermekeiknek a gyűlések megbecsülésében, és megakadályozzák, hogy elvonják mások figyelmét. Az otthoni következetesség, állhatatosság és felkészülés a siker elengedhetetlen összetevői. Ha nem tudják, hogyan kezeljék gyermekeiket az istentiszteleten, a fiatal szülők kérhetik az egyházközség egy tapasztaltabb házaspárjának a tanácsát.

A gyűlések előtt és után az egyháztagok gyakorta csoportosulnak a kápolnában, hogy üdvözöljék egymást. Bizonyos fokú látszólagos áhítat nélküliség ered ártatlanul abból a tényből, hogy barátságos emberek vagyunk, és hogy a sabbat megfelelő idő arra, hogy beszélgessünk, barátkozzunk, és új emberekkel ismerkedjünk meg. A szülők mutassanak példát családjuknak azáltal, hogy az előtérben vagy más, a kápolnán kívüli helyen beszélgetnek a gyűlések előtt vagy után. A gyűlések után a szülők segíthetnek a gyűlés lelkiségét hazavinni azáltal, hogy otthon megbeszélik gyermekeikkel a gyűlés egy gondolatát, zeneszámát vagy valamely más pozitívumát.¹¹

Az áhítatról mutatott példánk erőteljes befolyással lehet másokra

Beszéltünk az áhítat fontosságáról, és megvizsgáltuk néhány jelentését. Számos javaslatot is tettünk arra vonatkozólag, hogyan segíthetjük elő az áhítatot otthon és az egyházban. Az emberek tetteiben valós fejlődés azonban akkor következik be, amikor a helyi vezetők és családok egyesítik erejüket azért, hogy legyőzzék az áhítattal kapcsolatos konkrét problémáikat. Magunk előtt látjuk az áhítat növelésére irányuló erőfeszítést egyházszerte…

Az igaz áhítat létfontosságú, ám olyan tulajdonság, amely gyorsan eltűnik a világban, amikor a gonosz erői kiterjesztik hatásukat. Nem tudjuk teljes mértékben megérteni annak a jónak az erejét, melyet akkor érhetünk el, ha Krisztus igaz egyháza tagjainak milliói az áhitatos viselkedés mintájául szolgálnak. El sem tudjuk képzelni, mennyi életet tudnánk még megérinteni! Talán, ami még ennél is fontosabb, hogy nem látjuk előre, lelki téren milyen nagyszerű hatással lesz saját családunkra az, ha azokká az áhitatos emberekké válunk, akivé tudjuk, hogy válnunk kell.

Javaslatok a tanulmányozáshoz és a tanításhoz

Vedd fontolóra ezeket az ötleteket, miközben a fejezetet tanulmányozod, illetve miközben felkészülsz a tanításra! További segítségért lásd az V–IX. oldalt.

Tekintsd át az áhítatról szóló példákat a 169. oldalon! E két történet szerint mit jelent áhítatosnak lenni? Az áhítat mely példáit fedezted fel az életedben? Mit tanultál ezekből a tapasztalatokból?
Nézd át a 170. oldalon álló első négy bekezdést, és keresd meg Kimball elnök tanításait arról, hogy mit jelent, és mit nem jelent az áhítat! Miért kell az utolsó napi szenteknek „a legáhitatosabb embereknek lenniük az egész földön”?
Mit gondolsz, hogyan kellene reagálnunk, amikor halljuk, hogy valaki hiábavalóan használja az Úr nevét? Mit tanulhatsz Kimball elnök példájából? (Lásd 171. oldal.) Mit tehetünk annak érdekében, hogy tiszteljük az Úr nevét?
Nézd át a 172–175. oldalakat, és keress áhítatos cselekedeteket és viselkedésformákat, valamint tiszteletlen cselekedeteket és viselkedésformákat! Miként befolyásolhatnak minket személyesen ezek a cselekedetek és viselkedésformák? Milyen befolyással lehetnek azok a családunkra és másokra? Gondolkozz el, hogy te és a családod mit tehettek azért, hogy áhítatosak legyetek az egyházban!
Mit gondolsz, mit tehetnek otthon a szülők azért, hogy segítsenek gyermekeiknek abban, hogy áhítatosak akarjanak lenni az úrvacsoragyűlés alatt? más egyházi gyűlések és tevékenységek alatt? (Példaként lásd a 175–177. oldalakat.)
Tanulmányozd a fejezet utolsó két bekezdését (177. oldal)! Miként befolyásolhatja családunkat, illetve közösségünket az egyre növekvő áhítatunk?

Kapcsolódó szentírások: 1 Királyok 6:1, 7; Máté 21:12–14; Alma 37:14–16; T&Sz 63:61–62, 64