9. fejezet

Teljes szívünkből megbocsátani másoknak

Az Úr megparancsolja nekünk, hogy bocsássunk meg másoknak, hogy így mi is megbocsátást nyerhessünk a saját bűneinkre, és békével és örömmel áldathassunk meg.

Spencer W. Kimball életéből

Amikor Spencer W. Kimball elnök a bűnbocsánatért való könyörgésről tanított, kihangsúlyozta a másoknak történő megbocsátás alapvető tantételét is. Azért könyörögve, hogy minden ember kifejlessze magában a megbocsátás lelkét, felidézte a következő történetet:

„Közösségi problémával küzdöttem egy kis egyházközségben…, ahol az emberek két kiemelkedő vezetője holtpontra jutott egy hosszúra nyúló, ádáz vitában. A közöttük felmerülő néhány félreértés messzire sodorta őket egymástól az ellenségeskedéssel. Napok, hetek és hónapok múltak el, a szakadék pedig egyre szélesebb lett. Mindkét fél családja elkezdett foglalkozni az üggyel, és végül az egyházközség majdnem minden tagja belekeveredett. Pletykákat terjesztettek, nézeteltéréseket híreszteltek, és a szóbeszéd tüzes nyelvvé változott, mígnem a kicsi közösséget mélységes szakadék osztotta ketté. Odaküldtek, hogy rendbe hozzam a dolgot… Vasárnap este 6 óra körül érkeztem meg a felzaklatott közösségbe, és azonnal elbeszélgettem a két fő küzdőféllel.

Hogy viaskodtunk! Hogy érveltem, figyelmeztettem, könyörögtem és ösztönöztem! Úgy tűnt, semmi sem indítja meg őket. Mindkét fél annyira biztos volt az igazában és annak jogosságában, hogy lehetetlen volt változásra bírni őket.

Teltek-múltak az órák – jóval elmúlt éjfél, és a helyen kezdett úrrá lenni a kétségbeesés; a légkört még mindig rossz hangulat és keserűség uralta. A makacs ellenállás nem akarta megadni magát. Aztán megtörtént a csoda. Véletlenszerűen újra kinyitottam a Tan és a szövetségeket, és ott volt előttem. Az elmúlt években sokszor elolvastam már, de akkor nem bírt különleges jelentőséggel számomra. Ma azonban ez jelentette a választ. Könyörgés, esdeklés és fenyegetés volt, és úgy tűnt, egyenesen az Úrtól jön. Elkezdtem olvasni [a 64. szakasz] hetedik versétől, ám a vitatkozó felek nem engedtek egymásnak, míg a kilencedik vershez nem értem. Ekkor láttam, hogy összerezzennek, megdöbbennek, elcsodálkoznak. Lehetséges ez? Az Úr azt mondja nekünk – mindannyiunknak –: »Azt mondom tehát nektek, hogy meg kell bocsátanotok egymásnak«.

Ez egy kötelezettség. Már hallották azelőtt. Kimondták már az Úr imájának elismétlésekor. Most azonban: »…mert aki nem bocsátja meg testvérének a vétkeit, az kárhoztatva van az Úr előtt…«

Ezt mondhatták a szívükben: »Nos, talán megbocsátok, ha a másik bűnbánatot tart és bocsánatot kér, de neki kell megtennie az első lépést.« Ezután az utolsó sor erős hatása úgy tűnt, lesújtja őket: »[M]ert őbenne marad ott a nagyobb bűn.«

Tessék? Ez azt jelenti, hogy muszáj megbocsátanom még akkor is, ha az ellenségem hideg, közömbös és goromba marad? Nem lehet félreérteni.

Gyakori hiba az az elképzelés, hogy a bántó félnek porig alázkodva bocsánatot kell kérnie, mielőtt meg kellene bocsátanunk neki. Természetesen a kárt okozó személynek teljesen rendbe kell azt hoznia, de ami a károsultat illeti, a vétkes hozzáállásától függetlenül muszáj megbocsátania neki. Néha az embereket megelégedéssel tölti el, amikor látják a másik felet térden állva, porban vezekelni, ám nem ez az evangéliumi eljárás.

A két férfi megdöbbenve felült, hallgatott, elgondolkozott egy percre, majd elkezdte megadni magát. E szentírás – a többivel együtt – alázatra kényszerítette őket. Hajnali két óra volt, és a két megkeseredett ellenség kezet rázott, mosolygott, megbocsátott és megbocsátást kért. A két férfi jelentőségteljesen átölelte egymást. Szent volt az az óra. A régi sérelmeket megbocsátották és elfelejtették, az ellenségek pedig ismét barátok lettek. Soha többé nem tettek említést a nézeteltérésükről. Elásták a csatabárdot, rázárták az ajtót, a kulcsot pedig eldobták. Helyreállt a béke.”¹

Szolgálata során Kimball elnök arra buzdította az egyháztagokat, hogy bocsássanak meg: „Ha félreértés van közöttetek, tisztázzátok őket, bocsássatok meg egymásnak és felejtsétek el őket, ne engedjétek, hogy a múlt sérelmei megváltoztassák a lelketeket és hatással legyenek rá, valamint elpusztítsák a szereteteteket és az életeteket. Tegyetek rendet a házatok körül! Szeressétek egymást és szeressétek a felebarátaitokat, a barátaitokat, a körülöttetek élő embereket, ahogyan az Úr megadja ehhez a hatalmat nektek.”²

Spencer W. Kimball tanításai

Meg kell bocsátanunk ahhoz, hogy megbocsátást nyerjünk!

Mivel a megbocsátás elengedhetetlen követelménye az örök élet elnyerésének, természetes, hogy az ember elgondolkodik: Hogyan tudom legjobban biztosítani e megbocsátás elnyerését? A számos alapvető tényező közül egy elengedhetetlenül azonnal kiugrik: Meg kell bocsátanunk, hogy megbocsátást nyerjünk!³

„Mert ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát néktek is a ti mennyei Atyátok.

Ha pedig meg nem bocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket” (Máté 6:14–15).

Nehéz ezt megtenni? Természetesen! Az Úr sohasem ígért könnyű utat, egyszerű evangéliumot, alacsony mércét vagy alacsony normákat. Magas árat kell fizetnünk, ám az érte járó javak minden költséget megérnek. Maga az Úr is odafordította a másik orcáját; tiltakozás nélkül tűrte a pofozást és ütlegelést; mindenféle megaláztatást szenvedett, mégsem szólt egyetlen rosszalló szót sem. Tőlünk pedig ezt kérdezi: „Milyen embereknek kell hát lennetek?” A válasz így szól: „éppen olyannak, amilyen én vagyok” (3 Nefi 27:27).⁴

A másokkal szembeni megbocsátásunknak szívből jövőnek és teljesnek kell lennie

A megbocsátás parancsát, valamint az annak való engedetlenségért járó kárhoztatást nem lehet világosabban kifejezni, mint ahogyan ez a Joseph Smith prófétának adott újkori kinyilatkoztatás teszi:

„Tanítványaim a régi napokban alkalmat kerestek egymás ellen, és szívükben nem bocsátottak meg egymásnak; és ezen gonoszság miatt sanyargattattak és súlyos fenyítést kaptak.

Azt mondom tehát nektek, hogy meg kell bocsátanotok egymásnak; mert aki nem bocsátja meg testvérének a vétkeit, az kárhoztatva van az Úr előtt; mert őbenne marad ott a nagyobb bűn.

Én, az Úr, annak bocsátok meg, akinek megbocsátok, de tőletek megköveteltetik, hogy minden embernek megbocsássatok” (T&Sz 64:8–10). […]

A lecke ma is érvényes ránk. Sok ember, amikor kibékül másokkal, azt mondja, hogy megbocsát, ám továbbra is rosszindulatú vele szemben, továbbra is gyanakszik a másik félre, továbbra is kétségbe vonja a másik őszinteségét. Ez bűn, hiszen amikor megtörténik a kibékülés, és kijelentik a megbánást, mindkét félnek meg kell bocsátania és el kell felejtenie, azonnal fel kell építeniük a ledöntött falakat, és helyre kell állítaniuk a korábbi jó kapcsolatukat.

A korai tanítványok világosan kifejezték a megbocsátás szavait, és a felszínen megtették a szükséges változtatásokat, a szívükben azonban nem bocsátottak meg egymásnak. Ez nem megbocsátás, hanem a képmutatás, a megtévesztés és a ravasz fortély egy formája volt. Ahogyan azt Krisztus imája is magában foglalja, annak szívből jövő cselekedetnek, valamint az elme megtisztításának kell lennie [lásd Máté 6:12; lásd még 14–15. versek]. A megbocsátás felejtést jelent. Az egyik gyülekezetben egy asszony „keresztülment” a békülés folyamatán, és megtette azokat a fizikai mozdulatokat és szóbeli kijelentéseket, amelyek azt jelzik, és kimondta a megbocsátás szavait. Majd szikrázó szemekkel megjegyezte: „Megbocsátok neki, de olyan az emlékezőképességem, mint egy elefánté. Soha nem fogom elfelejteni.” Tettetett megbékélése értéktelen és hiábavaló volt. Még mindig táplálta a keserűséget. Baráti szavai olyanok voltak, mint a pókháló, újraépített falai, mint a szalmaszál, őt magát pedig továbbra is nyugtalanság gyötörte. És ami még rosszabb, „kárhoztatva [állt] az Úr előtt”, és őbenne maradt meg a nagyobb bűn, nem pedig a másik félben, aki – állítása szerint – megsértette őt.

Ez az ellenséges asszony nem ismerte fel, hogy egyáltalán nem bocsátott meg. Ő csupán az azzal járó mozdulatokat tette meg. Pörgette a kerekeit, ám nem jutott sehová. A fent idézett szentírásban a szívükben kifejezés mély jelentéssel bír. Meg kell tisztítani az érzéseket, a gondolatokat és a keserűséget. A puszta szavak hiábavalóak.

„Mert íme, ha a gonosz ember ajándékot ad, kelletlenül adja; ez tehát ugyanúgy lesz felírva neki, mintha megtartotta volna az ajándékot; gonosznak íratik fel tehát Isten előtt” (Moróni 7:8).

Henry Ward Beecher a következőképpen fejezte ki ezt a gondolatot: „Amikor meg tudok bocsátani, ám nem tudok felejteni, az olyan mintha azt mondanám, hogy nem tudok megbocsátani.”

Még hozzátenném, hogy az az ember, aki nem tudja teljes szívéből megbocsátani testvére vétkeit, az érdemtelen arra, hogy vegyen az úrvacsorából.⁵

Hagynunk kell, hogy az Úr ítélkezzen!

Ahhoz, hogy helyesen járjunk el, meg kell bocsátanunk, és azt attól függetlenül kell megtennünk, hogy az ellenségünk bűnbánatot tart-e, a benne végbemenő változás őszinte-e, vagy bocsánatunkat kéri-e. Követnünk kell a Mester példáját és tanítását, aki ezt mondta: „…ezt kell mondanotok a szívetekben: Isten ítéljen köztem és közted, és jutalmazzon meg téged cselekedeteid szerint” (T&Sz 64:11). Az emberek azonban gyakran nem hajlandóak az Úrra hagyni a dolgot, attól félve talán, hogy az Úr túlságosan irgalmas, és nem annyira szigorú, mint amennyire az ügy megkívánná.⁶

Néhány ember nem csupán nem tud és nem hajlandó megbocsátani és elfelejteni a másik vétkét, hanem végletekbe menően üldözi az állítólagos bűnöst. Számos levél és hívás érkezett hozzám olyan személyektől, akik elhatározták, hogy saját kezükbe veszik az igazság kardját, és azt feltételezik, hogy látni fogják, amint a vétkes megbűnhődik. „Az ilyen embert ki kellene zárni – jelentette ki egy asszony –, és nem nyugszom addig, amíg helyesen nem járnak el ez ügyben.” Egy másik ezt mondta: „Nem nyughatom addig, amíg ez az ember az egyház tagja.” Megint egy másik így szólt: „Addig nem teszem be a lábam a kápolnába, amíg az a másik ember is beléphet. Azt akarom, hogy bírálják felül az egyháztagságát.” Volt egy ember, aki számos utat tett meg Salt Lake Citybe, és jó néhány hosszú levelet írt, hogy kifogásolja azt a püspököt és cövekelnököt, akik nem folytattak fegyelmező eljárást az ellen a személy ellen, aki – állítása szerint – megszegte az egyház törvényeit.

Annak, aki saját kezébe szeretné venni a törvényt, ismét felolvassuk az Úr határozott kijelentését: „…őbenne marad ott a nagyobb bűn” (T&Sz 64:9). A kinyilatkoztatás így folytatódik: „És ezt kell mondanotok a szívetekben: Isten ítéljen köztem és közted, és jutalmazzon meg téged cselekedeteid szerint” (T&Sz 64:11). Amikor a felismert bűnt annak rendje szerint jelentették az egyház megfelelő papi hivatalnokainak, az egyén az egyházi hivatalnokokra hagyhatja az ügyet és a felelősséget. Amennyiben a hivatalnokok elnézik a bűnt, óriási felelősséget hárítanak magukra, és felelősségre lesznek vonva.⁷

Az Úr ugyanazzal a mércével mér majd meg minket, mint amilyennel mi mérünk másokat. Ha durvák vagyunk, nem várhatunk mást, mint durvaságot. Ha irgalmasok vagyunk azokkal, akik minket bántanak, ő is irgalmas lesz velünk vétkeink tekintetében. Ha nem bocsátunk meg másoknak, ő is otthagy minket a bűneinkben fetrengeni.

Habár a szentírások világosan kimondják, hogy az emberek ugyanazzal a mércével méretnek, mint amellyel ők mérnek másoknak, a mérést nem – még a jogos ítélkezésnél sem – a hozzá nem értő embernek, hanem a megfelelő egyházi és állami felhatalmazottaknak kell megtenniük. Az Úr majd meghozza a végső ítéletet…

Az Úr megítélheti az embereket mind a gondolataik, mind pedig a szavaik és cselekedeteik szerint, hiszen még szívük szándékát is ismeri; ez azonban nem igaz az emberekre. Halljuk, amit az emberek mondanak, látjuk, amit tesznek, ám nem vagyunk képesek felismerni, hogy mit gondolnak vagy mi a szándékuk, gyakran helytelenül ítélkezünk, ha megpróbálunk a cselekedeteik mögött rejlő jelentés és indíték mélyére hatolni, és saját értelmezésünket rájuk erőltetni.⁸

Habár nehéznek tűnhet, képesek vagyunk megbocsátani

Egy jó fivér a következőt kérdezte tőlem a megbocsátás lelkületéről: „Igen, ez az, amit tennünk kell, de hogyan vigyük véghez? Nem kellenek hozzá kivételes képességek?”

„De igen – mondtam –, és meg is parancsolták nekünk, hogy legyenek különleges képességeink. Az Úr azt mondta: »Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok is tökéletes« (Máté 5:48). Mi istenek vagyunk embrió állapotban, és az Úr megköveteli tőlünk a tökéletességet.”

„Igen, Krisztus megbocsátott azoknak, akik bántották őt, de ő több volt, mint ember” – szólt közbe.

A válaszom pedig így szólt: „Számos olyan ember van azonban, akik képesek voltak megtenni ezt az isteni dolgot.”

Nyilvánvalóan sokan vannak – ehhez a testvérhez hasonlóan –, akik ahhoz a kényelmes elmélethez ragaszkodnak, hogy a megbocsátás lelke… többé-kevésbé a szentírásbeli vagy kitalált személyek kizárólagos joga, és aligha várható az el a mai világ gyakorlati embereitől. Ez azonban nem így van.⁹

Ismertem egy fiatal édesanyát, aki elvesztette a férjét. A család szerény körülmények között élt, a biztosítási kötvény pedig mindössze 2000 dollárról szólt, mégis mennyei ajándékként fogadták azt. A vállalat azonnal átadta az adott összegről szóló csekket, amint megállapították az elhalálozást. A fiatal özvegy úgy döntött, hogy félrerakja a pénzt szükséghelyzetre, így hát elhelyezte azt a bankban. Mások is tudtak a megtakarított pénzéről, és egy rokona rábeszélte, hogy adja kölcsön neki a 2000 dollárt magas kamattal.

Teltek-múltak az évek, ám nem kapta vissza sem a kölcsönt, sem pedig a hasznot. Észrevette, hogy a kölcsönkérő kerüli őt, és semmitmondó ígéreteket tesz, amikor kéri tőle a pénzt. Most szüksége volt a pénzre és nem tudott hozzájutni.

„Hogy utálom őt!” – mondta nekem gyűlölettel és keserűséggel teli hangon, és villámló sötét szemekkel. Szörnyű belegondolni, hogy egy egészséges férfi megkárosítana egy fiatal özvegyet, akinek el kell tartania egy családot! „Hogy gyűlölöm!” – ismételte el újra meg újra. Ekkor elmeséltem neki [egy] történetet egy férfiről, aki megbocsátott apja gyilkosának. Figyelmesen hallgatott. Láttam, hogy mély benyomást gyakorolt rá. Amikor befejeztem, könnyeket láttam a szemében, majd ezt suttogta: „Köszönöm! Őszintén köszönöm! Valóban nekem is meg kell bocsátanom az ellenségemnek. Meg fogom tisztítani a szívemet a keserűségtől. Nem várom többé, hogy visszakapjam a pénzt, hanem sérelmezőmet az Úr kezeibe adom.”

Hetekkel később újra találkoztam vele, és bevallotta, hogy azok a hetek voltak a legboldogabbak az életében. Új béke érzése költözött a szívébe, továbbá képes volt imádkozni az őt megbántó félért és megbocsátani neki, még úgy is, hogy soha nem kapott vissza egyetlen dollárt sem.¹⁰

Amikor megbocsátunk másoknak, megszabadítjuk magunkat a gyűlölettől és a keserűségtől

Miért kéri tőlünk az Úr, hogy szeressük az ellenségeinket és a gonoszért jót adjunk vissza? Hogy hasznotokra váljon. Nem igazán károsítjátok meg azt, akire haragszotok, azzal, hogy utáljátok őt, különösen akkor, ha az adott személy messze van tőletek és nem álltok vele kapcsolatban, a gyűlölet és a keserűség azonban megfertőzi engesztelhetetlen szíveteket…

Lehet, hogy Péter találkozott olyan emberekkel, akik folyamatosan vétkeztek ellene, és megkérdezte:

„Uram, hányszor lehet az én atyámfiának ellenem vétkezni, és néki megbocsátanom?”

Az Úr pedig így felelt:

„Nem mondom néked, hogy még hétszer is, hanem még hetvenhétszer is” (Máté 18:21–22).

[…] Amikor bűnbánatot tartanak és térden állva bocsánatot kérnek tőlünk, a legtöbben meg tudunk bocsátani, az Úr azonban megköveteli, hogy még akkor is bocsássunk meg, ha nem tartanak bűnbánatot, és nem kérik a bocsánatunkat…

Világosnak kell lennie számunkra, hogy még akkor is meg kell bocsátanunk megtorlás és bosszú nélkül, hiszen az Úr majd megteszi helyettünk azt, ami szükséges… A keserűség annak hordozóját károsítja; megkeményít, összezsugorít és megfertőz.¹¹

Gyakran előfordul, hogy a bántalmazó fél nincs is tudatában annak, hogy megbántott valakit. Félremagyaráztak vagy félreértettek valamit, amit mondott vagy tett. A sértett fél szívében őrzi a bántalmat, olyan dolgokat hozzáadva, melyek olajat önthetnek a tűzre, és igazolhatják a következtetéseit. Talán ez az egyik oka annak, hogy az Úr megköveteli, hogy a bántott fél lépéseket tegyen a béke felé.

„És ha férfi- vagy nőtestvéred vét ellened, beszélj vele négyszemközt; és ha beismeri, akkor béküljetek meg” (T&Sz 42:88). […]

Követjük ezt a parancsolatot, vagy duzzogunk haragunkban, arra várva, hogy a vétkes tanuljon belőle, és térden állva kérje bocsánatunkat?¹²

Megharagudhatunk a szüleinkre, vagy a tanárunkra, vagy a püspökünkre, és eltörpülhetünk az ismeretlenségbe, miközben összezsugorodunk a keserűség és gyűlölet mérge és káros hatása alatt. Míg a gyűlölt fél tovább folytatja az életét, aligha ismervén fel a gyűlölő személy szenvedését, az utóbbi becsapja önmagát…

[…] Amikor befejezzük az egyházban való aktivitásunkat, hogy bosszantsuk a vezetőinket vagy szabad folyást engedjünk sértődöttségünknek, akkor önmagunkat csapjuk be.¹³

A ma oly gyakran kifejezésre juttatott gyűlölet, keserűség és bosszú disszonáns hangjai között a megbocsátás édes hangja gyógyító balzsamként hat. Legnagyobb hatását pedig a megbocsátó félre fejti ki.¹⁴

Örömmel és békével áldatunk meg, amikor megbocsátunk másoknak

Az Úr Jézus Krisztus által sugalmazva, Pál megoldást nyújtott az élet problémáira, melyek megértést és megbocsátást igényelnek. „Legyetek pedig egymáshoz jóságosak, irgalmasok, [megbocsátván] egymásnak, miképen az Isten is a Krisztusban [megbocsátott] néktek” (Efézusbeliek 4:32). Ha a kedves, gyengéd szívű, egymásnak való megbocsátás eme lelkét minden otthonba elvihetnénk, akkor az önzés, bizalmatlanság és keserűség – amely oly sok otthont és családot tönkretesz – eltűnne, és az emberek békében élnének.¹⁵

A megbocsátás az a csodálatos alkotóelem, amely biztosítja az összhangot és a szeretetet az otthonban, illetve az egyházközségben. A hiánya viszályt szül. Megértés és megbocsátás nélkül széthúzás történik, melyet az összhang hiánya követ, és ez hűtlenséget szül az otthonokban, a gyülekezetekben és az egyházközségekben. Ezzel szemben a megbocsátás összhangban áll az evangélium lelkével, Krisztus Lelkével. Ez az a lélek, amellyel mindannyiunknak rendelkeznünk kell, ha megbocsátást szeretnénk nyerni a saját bűneinkre, és feddhetetlennek szeretnék találtatni Isten előtt.¹⁶

A büszkeség gyakran utunkat állja, és akadályoz minket. Mindannyiunknak fel kell tennünk azonban a következő kérdést: „Fontosabb a büszkeséged, mint a belső békéd?”

Túl gyakran történik, hogy valaki, aki számos nagyszerű dolgot tett az életben, és kiválóan hozzájárult ahhoz, hagyja, hogy a büszkeség miatt elveszítse azt a gazdag jutalmat, amelyre másként jogosult lenne. Mindig rendelkeznünk kellene a megbocsátó szív és a megtört lélek zsákruhájával és hamujával, állandóan hajlandónak lévén arra, hogy őszinte alázatot gyakoroljunk, ahogyan a vámszedő tette [lásd Lukács 18:9–14], és kérjük az Urat, hogy segítsen nekünk megbocsátani.¹⁷

Amíg a halandóság fennáll tökéletlen emberekkel élünk és dolgozunk; így hát lesznek félreértések, bántódások és lesznek, akiknek megsértik az érzéseit. A legjobb szándékokat gyakran félreértik. Elégtételül szolgál, hogy sokan vannak, akik hatalmas lelkükkel egyenesen gondolkodnak, lenyelik a büszkeségüket, és megbocsátják mindazt, amit személyes sértésnek éreztek. Számos olyan ember is létezik, akik kritikusan, magányosan jártak szánalmas boldogtalanságukban a tövises ösvényeken, ám végül elfogadták a kiigazítást, elismerték a tévedéseket, megtisztították szívüket a keserűségtől, és újra békére találtak, arra a békére, mely után sóvárogtak, és amelynek hiánya oly szembetűnő. A kritikából és haragból származó reményvesztettség, valamint az ezekből eredő elhidegülés pedig teret engedett a melegségnek, a fénynek és a békének.¹⁸

Képesek vagyunk megtenni! Az ember le tudja győzni önmagát. Győzedelmeskedhetünk! Az ember képes megbocsátani mindazoknak, akik vétkeztek ellene, és elnyerheti a békét ebben az életben, valamint az örök életben, az eljövendő világban.¹⁹

Ha békéért folyamodnánk úgy, hogy mi tennénk meg a kezdő lépéseket a nézeteltérés tisztázására, ha meg tudnánk bocsátani és feledni tudnánk teljes szívünkből, ha saját lelkünket tudnánk előbb megtisztítani a bűntől és a keserűségtől, még mielőtt másokra vetnénk a vádaskodás kövét, ha meg tudnánk bocsátani minden valós vagy vélt sérelmet, még mielőtt megbocsátást várnánk el saját bűneinkre, ha saját adósságunkat törlesztenénk – legyen az sok vagy kevés –, mielőtt adósunkkal erőszakosak lennénk, ha a saját szemünkből ki tudnánk venni a gerendát, mielőtt felnagyítanánk mások szemében a szálkát, akkor micsoda nagyszerű világban élnénk! A válások száma minimálisra csökkenne; a bíróság megszabadulna a szokásos förtelmes munkamenetétől; a családi élet mennyei lenne; a királyság építése gyorsított tempóban haladna tovább; valamint az a béke, amely minden értelmet felül halad [lásd Filippibeliek 4:7], olyan örömet és boldogságot hozna mindannyiunk számára, amelyet „embernek szíve meg se gondolt” [lásd 1 Korinthusbeliek 2:9].²⁰

Az Úr áldjon meg mindannyiunkat, hogy folyamatosan szívünkben hordozzuk a bűnbánat és a megbocsátás igaz lelkét, míg tökéletessé nem válunk, előre tekintve a dicsőséges felmagasztosulásra, amely a leghithűbbekre vár.²¹

Javaslatok a tanulmányozáshoz és a tanításhoz

Vedd fontolóra ezeket az ötleteket, miközben a fejezetet tanulmányozod, illetve miközben felkészülsz a tanításra! További segítségért lásd az V–IX. oldalt.

Tekintsd át a 97–99. oldalon álló történetet! Miért olyan nehéz néha az emberek számára, hogy megbocsássanak egymásnak? Mit jelentenek számodra a következő szavak: „mert őbenne marad ott a nagyobb bűn” (T&Sz 64:9)?
Nézd át a Máté 6:14–15-öt, melyet Kimball elnök a 100. oldalon idézett. Mit gondolsz, miért muszáj megbocsátanunk egymásnak ahhoz, hogy elnyerjük az Úr bocsánatát?
Sorolj fel néhány viselkedésformát és cselekedetet, amely azt mutatja, hogy a másik ember iránti megbocsátásunk szívből jövő és teljes? (Lásd 100–102. oldalak.) Miért kell a megbocsátásnak „szívből jövő cselekedetnek” lennie?
Tekintsd át a 103. oldalon kezdődő részt! Milyen evangéliumi tanítások segíthetnek nekünk abban, hogy az Úrra hagyjuk az ítélkezést?
Miközben a 105. oldalon található történetet olvassátok a fiatal édesanyáról, keressétek meg, mi gátolta őt meg először abban, hogy megbocsásson, és mi volt az, ami végül képessé tette őt a megbocsátásra! Hogyan tudjuk legyőzni azokat az akadályokat, melyek meghiúsítják azon vágyunkat és erőfeszítésünket, hogy megbocsássunk másoknak?
Milyen következményei lehetnek annak, ha nem vagyunk hajlandóak megbocsátani? (Lásd 105–107. oldalak.) Milyen áldásokat kaptál, amikor megbocsátottál valakinek? Fontold meg, hogyan alkalmazhatod a megbocsátás lelkét a kapcsolataidban!

Kapcsolódó szentírások: Máté 5:43–48; Lukács 6:36–38; Kolossébeliek 3:12–15; T&Sz 82:23