2. fejezet

Tragédia vagy rendeltetés?

Amikor a bánat, a szenvedés és a halál tragédiájával nézünk szembe, bíznunk kell Istenben.

Spencer W. Kimball életéből

Spencer W. Kimball már kisgyermekkorában elszenvedte szerettei elvesztésének fájdalmát. Amikor nyolc éves volt, húga, Mary, nem sokkal születése után meghalt. Egy hónappal később Spencer szülei megérezték, hogy az ötéves Fannie, aki már hetek óta szenvedett, hamarosan eltávozik az élők sorából. Spencer később így számolt be Fannie halálának napjáról: „A kilencedik születésnapomon Fannie elhunyt az édesanyám karjaiban. Mindannyiunkat, gyermekeket, felébresztettek a kora éjszakában, hogy jelen legyünk. Emlékszem a nappalinkban lejátszódó jelenetre…, szeretett édesanyám zokogott haldokló ötéves kisgyermekével a karjaiban, mi pedig mind köré gyűltünk.”¹

Még ennél is nehezebb volt a fiatal Spencer számára az a hír, melyet két évvel később kapott, amikor őt, valamint a fivéreit és a nővéreit egy reggel hazahívták az iskolából. Hazaszaladtak, és ott találkoztak a püspökükkel, aki maga köré gyűjtötte őket, és elmondta nekik, hogy édesanyjuk az előző napon meghalt. Kimball elnök később így emlékezett vissza: „Villámcsapásként ért a hír. Kiszaladtam a házból az udvarra, hogy egyedül legyek a patakzó könnyeimmel. Látó- és hallótávolságon kívül, mindenkitől távol, zokogtam és zokogtam. Minden alkalommal, amikor kimondtam, hogy »anya«, újabb könnyzápor tört fel szemeimből, míg azok el nem apadtak. Anya – halott! De hát, az nem lehet! Az élet nem mehet így tovább… A tizenegy éves szívem majd megszakadt.”²

Ötven évvel később Spencer W. Kimball elder, akkor a Tizenkét Apostol Kvórumának tagja, messze került otthonról, egy súlyos műtéti beavatkozásból való felépülés során. Álmatlanságtól szenvedve, felidézte édesanyja halálának napját: „Újra zokogni tudnék…, miközben emlékeim visszavisznek azokra a szomorú ösvényekre.”³

Ezen élmények mély szomorúságával szembenézve, Spencer W. Kimball mindig vigaszra talált az imában és az evangélium tantételeiben. Még gyermekkorában is tudta, hová forduljon, hogy békére leljen. A család egyik barátja így írt a fiatal Spencer imáiról: „mily súlyosan nehezedett kicsi szívére édesanyjának elvesztése, és mégis mily bátran küzdött gyászával, és keresett vigaszt az egyetlen forrásból”⁴.

Szolgálata során Kimball elnök gyakran nyújtott vigasztaló szavakat azoknak, akik szeretteik elvesztését gyászolták. Bizonyságot tett az örökkévaló tantételekről, biztosítva a szenteket, hogy a halál nem jelenti a létezés végét. Egyszer ezt mondta egy temetésen beszélve:

„Korlátoltak vagyunk a látásunkban. Szemeinkkel csupán néhány kilométerre látunk el. Füleinkkel csupán néhány évig hallunk. Olyan, mintha egy szobába lennénk bezárva, bekerítve, amikor azonban kihuny eme életnek fénye, akkor majd átlátunk a halandó korlátok felett…

A falak leomlanak, az idő megszűnik, és a távolság elhomályosodik és eltűnik, miközben átlépünk az örökkévalóságba… és mi azonnal kilépünk egy olyan nagyszerű világba, amelyben nincsenek földi korlátok.”⁵

Spencer W. Kimball tanításai

Isten, az Ő bölcsességében, nem mindig akadályozza meg a tragédiákat

Ez állt az újság címoldalán: „A repülőszerencsétlenség 43 ember életét követelte. Senki sem élte túl a hegyi tragédiát”, mire emberek ezrei tették fel a kérdést: „Miért engedte az Úr, hogy e szörnyű dolog megtörténjen?”

Két autó egymásnak ütközött, amikor az egyik áthajtott egy piros lámpán. Hat ember vesztette életét. Isten miért nem akadályozta ezt meg?

Miért kell a fiatal anyának rákban meghalnia és nyolc gyermekét édesanya nélkül hagynia? Az Úr miért nem gyógyította őt meg?

Egy kisgyermek vízbe fulladt; egy másikat elütöttek. Miért?

Egy férfi váratlanul meghalt szívkoszorúér-elzáródásban, miközben a lépcsőn ment felfelé. Testét a lépcső aljában találták meg, miután lezuhant onnan. Felesége így kiáltott fel fájdalmában: „Miért? Miért teszi ezt velem az Úr? Nem tudta volna figyelembe venni, hogy három kisgyermekemnek még mindig szüksége van egy édesapára?”

Egy fiatalember a missziós területen vesztette életét, és az emberek kétkedve tették fel a kérdést: „Miért nem védte meg az Úr ezt a fiatalt, miközben térítő munkát végzett?”

Bárcsak tudnék válaszolni ezekre a kérdésekre felhatalmazás által, de nem tudok. Biztos vagyok abban, hogy egyszer meg fogjuk érteni és megbékülünk velük. Jelenleg azonban az evangélium tantételeiben kell kutatnunk megértésért a tőlünk telhető legjobban.

Vajon az Úr volt az, aki a repülőgépet nekivezette a hegynek, hogy ezzel az utasok életét kioltsa, vagy azt emberi vagy műszaki hibák okozták?

Vajon Mennyei Atyánk okozta azt a karambolt, amely hat embert szólított el az örökkévalóságba, vagy ez annak a sofőrnek a hibája, aki figyelmen kívül hagyta a közlekedési szabályokat?

Isten vette el a fiatal anya életét, vagy késztetett arra egy kisgyermeket, hogy a csatornába tipegjen, vagy Ő vezetett egy másik gyermeket a szembejövő autó elé?

Talán az Úr okozott szívrohamot a férfinak? Korai volt még a misszionárius halála? Adjatok rá választ, ha tudtok. Én nem tudok; hiszen bár tudom, hogy Istennek hatalmas szerepe van életünkben, mégsem tudom, hogy mennyi mindent okoz Ő, és mennyi minden van, amit egyszerűen csak megenged. Bármi legyen is a válasz, van valami más, amiben biztos vagyok.

Megakadályozhatta volna az Úr ezeket a tragédiákat? A válasz: Igen! Az Úr mindenható. Minden hatalma megvan ahhoz, hogy irányítsa életünket, megóvjon minket a fájdalomtól, meggátoljon minden balesetet, vezessen minden repülőt és autót, tápláljon minket, megvédjen bennünket, megszabadítson a fáradozástól, az erőfeszítéstől, a betegségtől, sőt még a haláltól is, ha úgy kívánja. De nem fog.

Meg kellene tudnunk érteni ezt, hiszen felismerhetnénk, mily ostobaság lenne tőlünk megkímélni a gyermekeinket minden erőfeszítéstől, csalódástól, kísértéstől, bánattól és szenvedéstől.

Alapvető evangéliumi törvény az önrendelkezés és az örök fejlődés. Az óvatosságra vagy az igazlelkűségre való kényszerítés semmissé tenné ezt az alapvető törvényt, és a növekedés lehetetlen lenne.⁶

Örökkévaló szemszögből nézve megértjük, hogy a nehézségek elengedhetetlenek az örök fejlődésünkhöz

Ha a halandóságra, mint a létezés egészére tekintenénk, akkor a fájdalom, a bánat, a kudarc és az élet rövidsége balsors lenne. Ha azonban az életre örökkévaló dologként tekintünk, mely messze a halandóság előtti múltba, majd az örökkévaló, halál utáni jövőbe nyúlik, akkor minden történés a helyes megvilágításba kerülhet.

Nincs-e bölcsesség abban, hogy ő megpróbáltatásokat ad nekünk, hogy felülkerekedhessünk rajtuk; felelősségeket, hogy elérhessünk bizonyos dolgokat; munkát, hogy izmainkat megkeményítsük; bánatot, hogy lelkünket megpróbálja? Nem azért vagyunk-e kitéve a kísértéseknek, hogy erőnk próbára tétessen; nem azért vagyunk-e betegek, hogy türelmet tanuljunk; nem azért halunk-e meg, hogy halhatatlanná váljunk és megdicsőüljünk?

Ha minden beteg, akiért imádkozunk, meggyógyulna, ha minden igazlelkű ember védelemben részesülne, a gonoszok pedig elpusztulnának, akkor az Atya programjának egésze semmivé lenne, és véget érne az evangélium alapvető tantétele, az önrendelkezés. Egy embernek sem kellene hit által élnie.

Ha a jótevőnek azonnal megadatna az öröm, békesség és jutalom, nem létezhetne a rossz – mindenki jót tenne, de nem a jótett helyes volta miatt. Nem lenne erőpróba, sem jellemfejlődés; nem nőne az erő, nem létezne önrendelkezés, csupán sátáni irányítás.

Ha minden imánkra azonnal választ kapnánk a mi önző vágyaink és korlátolt értelmünk szerint, akkor nem volna, vagy legalább is csak elenyészően kevés számban fordulna elő szenvedés, bánat, csalódottság, vagy akár a halál, és ha ezek nem lennének, akkor nem lenne öröm, siker, feltámadás, örök élet és isteniség sem.

„Mert szükségképpen minden dologban ellentétnek kell lennie… igazlelkűség[ben]… gonoszság[ban]… szentség[ben]… nyomorúság[ban]… jó[ban]… rossz[ban]…” (2 Nefi 2:11).

Emberekként kiűznénk az életünkből a fizikai fájdalmat és a mentális gyötrelmet, és biztosítanánk magunk számára az állandó nyugalmat és kényelmet, de ha bezárnánk az ajtót a bánat és nyomor előtt, talán kizárnánk legnagyszerűbb barátainkat és jótevőinket. A szenvedés során az emberek szentekké válhatnak, miközben türelmet, kitartást és önuralmat tanulnak…

Szeretem a „Mily szilárd az alapja” című ének egyik versét:

Ha mély vizeken általkelni hívlak,
A bánat folyói el nem borítnak,
Mert én veled leszek és megáldalak;
Javadra fordítom minden gondodat. [Lásd Hymns, 85. sz.]

James E. Talmage elder ezt írta: „Egyetlen férfi vagy nő által elszenvedett gyötrelem sem marad kárpótló következmény nélkül…, amennyiben türelemmel viselik azt.”

Másrészt ezek a dolgok összetörhetnek minket erős hatásukkal, ha teret engedünk a gyengeségnek, a panaszkodásnak és a kritikának.

„Semmilyen elszenvedett fájdalom és semmilyen átélt megpróbáltatás nem vész kárba. A tanulásunkat szolgálja, olyan tulajdonságok kifejlesztését, mint például a türelem, a hit, az erő és az alázat. Minden, amit elszenvedünk és minden, amit eltűrünk – különösen akkor, ha türelemmel viseljük –, építi jellemünket, megtisztítja szívünket, kitágítja lelkünket, továbbá gyengédebbé és jószívűbbé tesz minket, még érdemesebbé arra, hogy Isten gyermekinek neveztessünk… és a fájdalom és szenvedés, fáradozás és nehézségek által részesülünk abban a tanításban, amelynek a megszerzéséért ide jöttünk, és ami egyre hasonlóbbá tesz minket Mennyei Atyánkhoz és Anyánkhoz…” (Orson F. Whitney)

Vannak emberek, akik megkeserednek, mikor látják szeretteiket gyötrelemtől, vég nélküli fájdalomtól és fizikai kíntól szenvedni. Néhányan kegyetlenséggel, közömbösséggel és igazságtalansággal vádolnák az Urat. Oly alkalmatlanok vagyunk arra, hogy ítélkezzünk! […]

A papság hatalma korlátlan. Isten azonban bölcsen helyezett mindannyiunkra bizonyos korlátokat. Kifejleszthetem a papsági hatalmat, miközben tökéletesítem az életemet, mégis hálás vagyok azért, hogy még a papságon keresztül sem tudok meggyógyítani minden beteget. Talán meggyógyítanék olyan embereket, akiknek meg kellene halniuk. Talán enyhülést hoznék olyan emberek számára, akiknek szenvedniük kellene. Attól tartok meghiúsítanám Isten céljait.

Ha korlátlan hatalmam lenne, ugyanakkor korlátolt látásom és értelmem, talán megmentettem volna Abinádit a tűz lángjaitól, amikor máglyán megégették, és ezáltal jóvátehetetlen kárt okoztam volna neki. Mártírként halt meg, és a mártírok jutalmát kapta – felmagasztosulást.

Valószínűleg megvédtem volna Pált a megpróbáltatásaitól, ha hatalmam korlátlan lenne. Biztosan meggyógyítottam volna tövissel átszúrt testét. [Lásd 2 Korinthusbeliek 12:7.] Ez által pedig romba dönthettem volna az Úr tervét. Háromszor imádkozott, kérve az Urat, hogy távozzék el tőle e „tövis”, az Úr azonban nem válaszolt az imáira (lásd 2 Korinthusbeliek 12: 7–10). Pál számtalan alkalommal elveszíthette volna önmagát, ha ékesszóló, egészséges és tekintélyes lett volna, valamint ha megszabadult volna mindazoktól a dolgoktól, amelyek alázatra kényszerítették őt…

Attól félek, ha ott lettem volna a Carthage börtönben 1844. június 27-én, eltérítettem volna a golyókat, melyek áthatoltak a próféta és a pátriárka testén. Talán megmentettem volna őket a szenvedéstől és a gyötrelemtől, ám megfosztottam volna őket a mártírok halálától és jutalmától. Hálás vagyok azért, hogy nem kellett meghoznom egy ilyen döntést.

Ilyen korlátlan hatalommal felruházva, bizonyosan szerettem volna megvédeni Krisztust a Gecsemánéban elszenvedett gyötrelmektől, a bántalmazásoktól, a töviskoronától, a törvényszék előtti rágalmazásoktól, a fizikai sérülésektől. Elláttam volna a sebeit és meggyógyítottam volna, ecet helyett frissítő vizet adva neki. Talán megmentettem volna attól, hogy elszenvedje a halált, ugyanakkor megfosztottam volna a világot az ő engesztelő áldozatától.

Nem merném vállalni annak felelősségét, hogy visszahozom szeretteimet az életbe. Krisztus maga elismerte a különbséget az ő, valamint az Atya akarata között, amikor azért imádkozott, hogy távozzék el tőle a szenvedés pohara; mégis hozzátette: „mindazonáltal ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen!” [Lukács 22:42]⁷

A halál dicsőséges lehetőségek előtt nyithatja meg az utat

Egy halott ember számára az élet tovább folytatódik, és az önrendelkezése nem szűnik meg, a halál pedig, amely oly nagy csapásnak tűnik számunkra, rejtett áldás lehet…

Ha azt mondjuk, hogy a korai halál csapás, katasztrófa vagy tragédia, azzal nem azt mondjuk, hogy a halandóság vonzóbb, mint a lélekvilágba, majd pedig a végső szabadulásba és felmagasztosulásba való korábbi belépés? Ha a halandóság lenne a tökéletes állapot, akkor a halál reményvesztettségre adna okot. Az evangélium azonban azt tanítja nekünk, hogy a halál nem tragédia, csak a bűn. „…áldottak a halottak, akik az Úrban halnak meg…” (Lásd T&Sz 63:49.)

Oly keveset tudunk. Ítéleteink oly korlátoltak. Az Úr módszereit a mi szűk szemszögünkből ítéljük meg.

Beszédet mondtam a Brigham Young Egyetem egy fiatal hallgatójának a temetési szertartásán, aki a második világháború alatt vesztette életét. Fiatalemberek százezrei rohantak felkészületlenül az örökkévalóságba a háború pusztításán keresztül, és én kijelentettem, hogy úgy hiszem, eme igazlelkű fiatal azért hivatott a lélekvilágba, hogy hirdesse az evangéliumot ezeknek a gyarló lelkeknek. Ez talán nem igaz mindenkire, aki életét veszti, ám úgy éreztem, hogy rá igaz volt.

„A halottak megváltásáról” szóló látomásában Joseph F. Smith elnök a következőket látta… Ezt írja:

„…megértettem, hogy az Úr nem személyesen ment el a gonoszok és az engedetlenek közé, akik elutasították az igazságot…; hanem íme, az igazlelkűek közül megszervezte seregeit…, és megbízta őket, hogy menjenek és vigyék el az evangélium világosságát…

…Megváltónk… a lelkek világában tartózkodott, a testben róla tanúságot tevő… hűséges lelke[k] oktatásával és előkészítésével töltötte idejét. Hogy elvihessék a megváltás üzenetét mind a halottaknak, akikhez ő maga azok lázadása és vétke miatt nem mehetett el személyesen…

Láttam, hogy ezen adományozási korszak hűséges elderei, amikor elhagyják a halandó életet, folytatják munkájukat a bűnbánat és a… megváltás evangéliumának prédikálásában…” [T&Sz 138:29–30, 36–37, 57].

A halál tehát lehetőségek előtt nyithatja meg az utat, beleértve Krisztus evangéliumának tanítását is.⁸

A megpróbáltatások idején bíznunk kell Istenben

Annak ellenére, hogy a halál új kapukat nyit meg, nem törekszünk rá. Arra intenek minket, hogy imádkozzunk azokért, akik betegek, és használjuk papsági hatalmunkat, hogy meggyógyítsuk őket.

„És hívják el az egyház eldereit, kettőt vagy többet, és imádkozzanak érte és tegyék rá kezeiket az én nevemben; és ha meghal, akkor énnekem hal meg, és ha él, akkor énnekem él.

Éljetek együtt szeretetben olyannyira, hogy siratjátok azok elvesztését, akik meghalnak, és méginkább azokét, akiknek nincs reménye a dicsőséges feltámadásra.

És lészen, hogy akik énbennem halnak meg, nem ízlelik meg a halált, mert az édes lesz számukra;

És akik nem énbennem halnak meg, jaj azoknak, mert keserű a haláluk.

Továbbá lészen, hogy akinek van belém vetett hite a gyógyuláshoz, és nincs halálra szánva, az meggyógyul” (T&Sz 42:44–48).

Az Úr megígérte nekünk, hogy a betegek meggyógyulnak, ha elvégezzük a szertartást, ha elegendő hitünk van, és ha a beteg „nincs halálra szánva”. Van azonban három tényező, melyekből mindnek eleget kell tenni. Sokan nincsenek összhangban a szertartással, és nagy számban vannak azok, akik nem hajlandóak vagy nem képesek elegendő hitet gyakorolni. Az utolsó tényező azonban ugyancsak fontosnak tűnik: ha nincsenek halálra szánva.

Mindenkinek meg kell halnia. A halál az élet fontos része. Természetesen soha sem vagyunk teljesen felkészülve a változásra. Nem tudván, hogy mikor következik be, helyesen tesszük, hogy harcolunk azért, hogy megőrizzük az életünket. Mégsem kell félnünk a haláltól. Imádkozunk a betegekért, szolgáljuk a szenvedőket, könyörgünk az Úrhoz, hogy gyógyítsa meg őket és enyhítse fájdalmukat, valamint őrizze meg életüket és halassza el halálukat, és ezt helyesen tesszük, de nem azért, mert az örökkévalóság annyira félelmetes…

Ahogyan a Prédikátor (3:2) mondja, biztos vagyok abban, hogy ideje van a halálnak. Azt is hiszem azonban, hogy sokan meghalnak „idő előtt”, mert óvatlanok, visszaélnek a testükkel, szükségtelen kockázatot vállalnak, illetve veszélynek, balesetnek és betegségnek teszik ki magukat…

Isten irányítja az életünket, vezet és megáld bennünket, de megadja nekünk az önrendelkezést. Életünket a számunkra elkészített tervével összhangban élhetjük, vagy ostobán megrövidíthetjük, illetve véget vethetünk annak.

Meg vagyok róla győződve, hogy az Úr megtervezte a sorsunkat. Egy napon teljesen megértjük majd, és amikor visszatekintünk a kedvező jövőből, eme élet számos olyan történésével meg leszünk elégedve, amelyet oly nehéz megértenünk.

Néha úgy gondoljuk, szeretnénk tudni, mi vár ránk, de a józan gondolkodás visszaterel bennünket oda, hogy fogadjuk el az életet, napról napra, és magasztaljuk és dicsőítsük azt a napot…

Tudtuk, mielőtt megszülettünk, hogy testért és tapasztalatért jövünk a földre, és hogy részünk lesz örömben és bánatban, kényelemben és fájdalomban, jólétben és nehézségben, egészségben és betegségben, sikerekben és csalódásokban, és azt is tudtuk, hogy egy idő után meg fogunk halni. Örömmel fogadtuk mindezeket a lehetőségeket, lelkesedve mind a kedvezőért, mind a kedvezőtlenért. Lelkesen elfogadtuk azt a lehetőséget, hogy lejöjjünk a földre, még akkor is, ha csupán egy napra vagy egy évre tehetjük azt. Valószínűleg nem nagyon aggódtunk amiatt, hogy betegségben, balesetben vagy végelgyengülésben fogunk meghalni. Hajlandóak voltunk úgy elfogadni az életet, ahogyan kapjuk, és ahogyan megszervezzük és irányítjuk azt, és mindezt zúgolódás, panaszkodás, illetve mértéktelen kívánságok nélkül tettük.

Amikor tragédiával találjuk szembe magunkat, bíznunk kell Istenben, tudván, hogy korlátolt látószögünk ellenére az ő céljai nem fognak kudarcot vallani. Minden nehézségével együtt az élet nagyszerű lehetőséget nyújt számunkra, mely által növekedhetünk tudásban és bölcsességben, hitben és cselekedetekben, felkészülve arra, hogy visszatérjünk és osztozzunk Isten dicsőségében.⁹

Javaslatok a tanulmányozáshoz és a tanításhoz

Vedd fontolóra ezeket az ötleteket, miközben a fejezetet tanulmányozod, illetve miközben felkészülsz a tanításra! További segítségért lásd az V–IX. oldalt.

Miért nem véd meg minket az Úr minden bánattól és szenvedéstől? (Lásd 14–16. oldal.)
Tanulmányozd át a 16–19. oldalakat, és keresd meg, mit veszítenénk, ha az Úr nem engedné meg számunkra, hogy megtapasztaljuk a megpróbáltatásokat! Hogyan kellene reagálnunk a megpróbáltatásainkra és szenvedéseinkre? Az Úr hogyan erősített meg téged a megpróbáltatásaid során?
Olvasd el a 18. oldalon álló bekezdést, amely így kezdődik: „Vannak emberek, akik…”! Miért olyan nehéz szeretteinket szenvedni látni? Mit tehetünk azért, hogy elkerüljük a keserűséget és a csalódottságot az ilyen időkben?
Nézd át a 19–22. oldalakat, és keress tanításokat a papsági áldásokról! Mikor voltál tanúja a papság gyógyító és vigasztaló hatalmának? Hogyan reagálhatunk arra, amikor megtudjuk, hogy az Úr akarata ellen van, hogy szerettünk meggyógyuljon vagy a halála eltolódjon?
Hogyan magyaráznád el Kimball elnök tanítását a halálról egy gyermeknek?
Kimball elnök ezt tanította: „Amikor tragédiával találjuk szembe magunkat, bíznunk kell Istenben” (22. oldal). Mit tehet valaki a megpróbáltatás idején, amikor bízik Istenben?

Kapcsolódó szentírások: Zsoltárok 116:15; 2 Nefi 2:11–16; 9:6; Alma 7:10–12; T&Sz 121:1–9; 122:1–9