Gyermekek
Neil L. Andersen
a Tizenkét Apostol Kvórumából
Tanúbizonyságot teszek a gyermekek nagyszerű áldásáról és arról a boldogságról, amelyet ebben az életben és az örökkévalóságban nyújtanak nekünk.
Amikor egy gyermek szemébe nézünk, Isten egy másik fiát vagy leányát látjuk meg benne, aki ott volt velünk a halandóság előtti életben.
Mindent felülmúló kiváltsága annak a férjnek és feleségnek, akik képesek gyermekeket hozni a világra, hogy halandó testet adhatnak Isten eme lélekgyermekeinek. Hiszünk a családokban, és hiszünk a gyermekekben.
Amikor egy férjnek és feleségnek gyermeke születik, betöltik Mennyei Atyánk tervének arra vonatkozó részét, hogy gyermekek jöjjenek a földre. Az Úr azt mondta: „…ez munkám és dicsőségem – hogy véghezvigyem az ember halhatatlanságát és örök életét.”1 A halhatatlanság előtt azonban lennie kell halandóságnak.
A családot Isten rendelte el. A családok központi helyen állnak Isten tervében, itt a földön és az örökkévalóságban egyaránt. A szentírások szerint Ádám és Éva házasságkötése után „megáldá Isten őket, és monda nékik Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet”2. A napjainkban élő próféták és apostolok szavai szerint „az első parancsolat, melyet Isten Ádámnak és Évának adott, arra a bennük rejlő lehetőségre vonatkozott, hogy ők egyszer mint férj és feleség, szülőkké válhatnak. Kijelentjük, hogy Isten gyermekeinek adott azon parancsolata, mely szerint sokasodjanak és töltsék be a földet, még mindig érvényben van.”3
Ez a parancsolat nem felejtődött el vagy lett félretéve Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházában.4 Mély hálánkat fejezzük ki azon férjek és feleségek (elsősorban a feleségek) hatalmas hite iránt, akik készek gyermekeket vállalni. A férj és a feleség, valamint az Úr között meghozandó személyes döntés az a kérdés, hogy mikor és hány gyermekünk legyen. Ezek szent döntések – olyan döntések, amelyeket őszinte imával kell meghozni és nagy hittel kell végrehajtani.
Évekkel ezelőtt James O. Mason elder a Hetvenektől a következő történetet osztotta meg velem: „Hatodik gyermekünk születése feledhetetlen élmény volt. Amikor születése után mindössze néhány perccel ránéztem erre a csodaszép kislányra a csecsemő osztályon, jól kivehető hangot hallottam, amely azt mondta: »Lesz még egy, és az fiú lesz.« Balga módon azonnal visszasiettem teljesen kimerült feleségem ágyához, és elmondtam neki a jó hírt. Elég rosszul időzítettem.”5 Azután Masonék évről évre várták hetedik gyermekük érkezését. Eltelt három év, majd négy, öt, hat és hét. Végül nyolc év után megszületett hetedik gyermekük – egy kisfiú.
Thomas S. Monson elnök azt mondta idén áprilisban:
„Ahol egyszer az egyház és a társadalom normái nagyjából megegyeztek, ott most hatalmas szakadék tátong közöttünk, mely egyre csak szélesedik. […]
Az emberiség Szabadítója úgy beszélt magáról, mint aki a világban van, de nem a világból való. Mi is lehetünk a világban, de nem a világból valók, ha elvetjük a hamis nézeteket és hamis tanításokat, és hűek maradunk ahhoz, amit Isten parancsolt.”6
A világban ma sok hang kicsinyli le a gyermekvállalás fontosságát, vagy javasolja annak késleltetését, illetve a gyermekek számának korlátozását. Leányaim nemrég felhívták a figyelmemet egy nem a mi hitünket valló ötgyermekes keresztény édesanya blogjára, aki ezt írta: „Ebben a kultúrában [felnőve] nagyon nehéz bibliai szemszögből tekinteni az anyaságra. […] A gyermekeket sokkal kevesebbre értékelik az egyetemnél. Egész biztosan kevesebbre tartják őket a világ bejárásánál. Kevesebbre annál, hogy kedvünk szerint járjunk este szórakozni. Kevesebbre az edzőtermi alakformálásnál. Kevesebbre bármely meglévő vagy vágyott munkakörnél.” Aztán így folytatja: „Az anyaság nem hobbi, hanem elhívás. Nem azért gyűjt az ember gyerekeket maga köré, mert aranyosabbnak találja őket a bélyegeknél. Ez nem olyan tevékenység, melyet arra az esetre tartogatunk, ha belefér az időnkbe. Épp ellenkezőleg: Isten erre adott nekünk időt.”7
A kisgyermekek gondozása nem könnyű. Sok a nehéz nap. Egy fiatal édesanya buszra szállt hét gyermekkel. A buszvezető megkérdezte: „Mind az Öné, hölgyem? Vagy csak játszani megy velük?”
„Mind az enyéim – felelte. – És ez bizony nem gyerekjáték!”8
Miközben a világ egyre sűrűbben kérdezi: „Mind az Öné?”, mi hálásak vagyunk azért, hogy az egyházban szentélyeket hoztok létre a családok számára, ahol tiszteljük és segítjük a gyermekes édesanyákat.
Az igazlelkű édesapának nincsenek is szavai arra a hálára és szeretetre, amelyet felesége felbecsülhetetlen ajándéka miatt érez, melynek révén gyermekei lehetnek és gondozhatja őket.
Mason eldernek házasságkötése után mindössze pár héttel egy olyan élményben volt része, amely segített helyes fontossági sorrendet felállítania családi feladatait illetően. Ezt mondta:
„Marie és én úgy érveltünk, hogy csak akkor tudom elvégezni az orvosi egyetemet, ha ő közben munkában marad. Bár tervünk nem szívünkből fakadt, a gyermekvállalást elhalasztottuk. [Szüleim házában egy egyházi folyóiratot nézegetve] megláttam egy cikket Spencer W. Kimball eldertől, aki akkoriban a Tizenkettek Kvórumának tagja volt, és a házassággal kapcsolatos feladatkörökről beszélt. Kimball elder szerint szent felelősségünk a sokasodás és a föld betöltése. Szüleim háza [közel volt] az egyházi irodaépülethez. Azonnal odamentem, és a cikk olvasása után fél órával már ott ültem Spencer W. Kimball elder asztalának túloldalán.” (Ez ma már nem menne ilyen könnyen.)
„Elmagyaráztam, hogy orvos szeretnék lenni. Nincs hát más választásom, el kell halasztanunk a gyermekvállalást. Kimball elder türelmesen meghallgatott, majd szelíd hangon így felelt: »Mason testvér, szerinted azt várja tőled az Úr, hogy egyik fontos parancsolatát megszegve legyen belőled orvos? Az Úr segítségével vállalhatsz családot és lehet belőled orvos is. Hol van a hited?«”
Mason elder így folytatta: „Egy éven belül megszületett az első gyermekünk. Marie-vel együtt keményen dolgoztunk, és az Úr megnyitotta az ég csatornáit.” Masonék még két gyermekkel áldattak meg, mielőtt négy évvel később elvégezte az orvosi egyetemet.9
Világszerte a gazdasági ingatagság és a pénzügyi bizonytalanság idejét éljük. Az áprilisi általános konferencián azt mondta Thomas S. Monson elnök: „Ha az aggaszt benneteket, hogy képesek lesztek-e eltartani a feleségeteket és a családotokat, hadd nyugtassalak meg benneteket, nincs abban semmi szégyen, ha egy házaspár spórol és takarékoskodik. E kihívást jelentő időben közelebb kerültök majd egymáshoz, ha megtanultok áldozatokat és nehéz döntéseket hozni.”10
Kimball elder elevenbe vágó kérdése: „Hol van a hited?”, a szentírásokhoz fordít minket.
Ádámnak és Évának nem az Éden kertjében született meg az első gyermeke. A kert elhagyása után „Ádám [és Éva] elkezdte művelni a földet… Ádám megismerte feleségét, és ő fiakat és leányokat szült…, és [hittel cselekedve] elkezdtek sokasodni és betölteni a földet.”11
Nem jeruzsálemi otthonukban – arany, ezüst és egyéb értékes dolgok között – történt, hogy Lehi és Sária hittel cselekedve vállalta Jákóbot és Józsefet, hanem a vadonban. Lehi úgy beszélt Jákób fiáról, mint „gyötrelmem napjainak elsőszülöttje… a vadonban”12. Józsefről pedig azt mondta: „Megpróbáltatásai[nk] vadonjában születtél; igen, legnagyobb bánat[unk] idején szült téged anyád.”13
Mózes második könyvében szó van egy férfiról és egy nőről, akik házasságot kötöttek, majd hittel cselekedtek, és fiuk született. Születését nem adta hírül üdvözlő felirat a bejárati ajtón. Elrejtették, mert a Fáraó utasítása szerint minden újszülött izraelita fiúgyermeket a folyóba kellett vetni.14 A történet folytatását ismeritek: a kisbabát szeretetteljesen gyékénykosárba helyezték, vízre tették, aztán nővére őrködött felette, majd pedig a Fáraó leánya megtalálta, és dajkájaként saját édesanyja gondozta. A fiút később visszaadták a Fáraó leányának, aki fiaként fogadta és Mózesnek nevezte őt.
A szívünkhöz legközelebb álló gyermekszületés-történetben nem volt feldíszített gyerekszoba vagy művészi kiságy – a Világ Szabadítójának csak jászol jutott.
A „legszebb idők[ben] és… a legrútabb idők[ben]”15 Isten igaz szentjei hittel cselekedve soha nem felejtették el vagy hagyták figyelmen kívül Isten arra vonatkozó parancsolatát, mely szerint „sokasodjanak és töltsék be a földet”16. Hittel haladunk előre, tudatában léve annak, hogy a férj és a feleség, valamint az Úr között maradó döntés az, hogy hány gyermekük legyen és mikor. Nem szabad ennek terén ítélkeznünk egymás felett.
A gyermekvállalás érzékeny téma, amely nagyon fájdalmasan érinthet olyan igazlelkű nőket, akiknek nincs lehetőségük a házasságkötésre és a családalapításra. Ezeknek a nemes hölgyeknek azt mondom: Mennyei Atyánk ismeri az imáitokat és a vágyaitokat. Nagyon hálásak vagyunk rendkívüli hatásotokért és azért, hogy szeretetteljesen közeledtek azokhoz a gyermekekhez, akiknek szükségük van a hitetekre és az erőtökre.
A gyermekvállalás azon igazlelkű házaspárok számára is szívbemarkoló téma lehet, akik házasságkötésük után rájönnek, hogy nem lehetnek gyermekeik, akiket pedig annyira vártak, vagy olyan férj és feleség számára, akik nagy családot terveznek, de csak kisebbel áldatnak meg.
Halandóságunk nehézségeit nem mindig tudjuk megmagyarázni. Időnként nagyon is igazságtalannak tűnik az élet – különösen akkor, ha leginkább pontosan annak megtételére vágyunk, amit az Úr megparancsolt. Az Úr szolgájaként biztosítalak benneteket arról, hogy ez az ígéret biztos: „Azok a hithű egyháztagok, akiknek körülményei nem teszik lehetővé, hogy már ebben az életben részesüljenek az örökkévaló házasság és a szülői mivolt áldásaiban, az örökkévalóságban majd elnyernek minden megígért áldást, feltéve, ha betartják az Istennel kötött szövetségeiket.”17
J. Scott Dorius elnök a Perui Nyugat-Lima Misszióból a következő szavakkal mesélte el nekem a történetüket:
„Becky és én már 25 éve voltunk házasok úgy, hogy nem lehettek gyermekeink [és örökbe sem tudtunk fogadni]. Számos alkalommal költöztünk. Az új környezetben mindig kínos és időnként fájdalmas volt a bemutatkozás. Az egyházközség tagjai kíváncsiak voltak, miért nincsenek gyermekeink. Nem csak ők voltak kíváncsiak.
Amikor püspöki elhívást kaptam, az egyházközség tagjai kifejezésre juttatták abbéli aggodalmukat, hogy nincs tapasztalatom a gyermekekkel és a tizenévesekkel. Megköszöntem a támogató szavazatukat, és arra kértem őket, engedjék meg nekem, hogy gyermekeiken gyakoroljam gyermeknevelési készségeimet. Szeretetteljesen beleegyeztek.
Várakoztunk, rálátást kaptunk, és türelmet tanultunk. 25 év házasság után csoda-baba érkezett az életünkbe. Örökbe fogadtuk a kétéves Nicole-t, majd az újszülött Nikolai-t. Most az idegenek azt dicsérik, milyen szép unokáink vannak. Mi pedig nevetve mondjuk: »Ők a gyermekeink. Visszafele éljük az életünket.«”18
Testvéreim, ne ítélkezzünk egymás felett e szent és személyes felelősség terén!
„És [Jézus] előfogván egy gyermeket, …ölébe vévén azt, [és] monda nékik:
A ki az ilyen gyermekek közül egyet befogad az én nevemben, engem fogad be; és a ki engem befogad, …azt [fogadja be], a ki engem elbocsátott.”19
Milyen csodálatos áldás is az, hogy Isten fiait és leányait befogadhatjuk az otthonunkba!
Igyekezzünk alázatosan és imádságos lélekkel megérteni és elfogadni Isten parancsolatait, tisztelettudóan figyelve az Ő Szent Lelkének hangjára!
A családok központi helyen állnak Isten örökkévaló tervében. Tanúbizonyságot teszek a gyermekek nagyszerű áldásáról és arról a boldogságról, amelyet ebben az életben és az örökkévalóságban nyújtanak nekünk, Jézus Krisztus nevében, ámen.