Az Úr módján történő gondoskodás
Dieter F. Uchtdorf
második tanácsos az Első Elnökségben
[A]z egyház jóléti tantételei nem csupán jó ötletek; ezek Istentől érkező kinyilatkoztatott igazságok – az Ő módja arra, hogy miként segítsünk a szűkölködőkön.
Hatvanöt évvel ezelőtt, nem sokkal a második világháború után, első kézből tapasztaltam meg az egyház jóléti programjának áldásait. Habár kisgyermek voltam, még mindig emlékszem a barackbefőtt és a kása édes ízére, valamint az adományba kapott ruhák különleges illatára, melyeket az Egyesült Államokban élő segítőkész egyháztagok küldtek a háború sújtotta német szenteknek. Soha nem fogom elfelejteni és örökké szívemben fogom őrizni a szeretet és kedvesség eme cselekedeteit, melyeket irántunk, nagy nélkülözést szenvedők iránt tettek.
Ez a személyes élmény, valamint a sugalmazott jóléti terv 75. évfordulója késztet arra, hogy újra eltöprengjek a szegények és szükséget látók megsegítésének, valamint az önellátóvá válás és felebarátaink szolgálatának alapvető tantételein.
Hitünkben gyökerezik
Néha a jólétet egyszerűen egy újabb evangéliumi témaként kezeljük – az evangélium fája sok-sok ágának egyikeként. De hiszem, hogy az Úr terve szerint a jóléti tantételek iránti elkötelezettségünknek az Őbelé vetett hitünkben és odaadásunkban kell gyökereznie.
Mennyei Atyánk már az idők kezdete óta világosan beszélt e témáról. Olykor gyengéd könyörgés formájában: „ha szeretsz engem, …emlékezz a szegényekre, és ajánld fel vagyonodból a támogatásukra azt, amid van”1, máskor határozottan parancsolva: „…minden dologban emlékezzetek a szegényekre és a szűkölködőkre, a betegekre és a nyomorultakra, mert aki nem teszi meg ezeket a dolgokat, az ilyen nem az én tanítványom”2, néha pedig erőteljesen figyelmeztetve: „ha… bárki vesz az általam alkotott bőségből, és részéből nem ad, evangéliumom törvénye szerint, a szegényeknek és a szűkölködőknek, akkor ő a gonoszokkal együtt a pokolban emeli majd fel tekintetét, gyötrelemben”3.
A fizikai és a lelki dolgok egymásba fonódnak
A két nagy parancsolat – hogy szeressük Istent és a felebarátainkat – a fizikai és a lelki dolgok egybefonódása. Fontos megjegyezni, hogy e két parancsolatot azért hívják „nagynak”, mert minden más parancsolat tőlük függ.4 Más szóval: személyes, családi és egyházi prioritásainknak itt kell kezdődniük. Minden más célnak és tettnek e két nagy parancsolatból kell erednie – az Isten és a felebarátaink iránti szeretetünkből.
Az érem két oldalához hasonlóan a fizikai és a lelki dolgok elválaszthatatlanok egymástól.
Minden élet Teremtője kijelentette: „…minden dolog lelki, és soha nem adtam nektek olyan törvényt, amely időleges lett volna”5. Ez azt jelenti számomra, hogy „a lelki élet mindenek előtt élet. Nem csupán valami, amit ismerni vagy tanulmányozni kell – olyasmi ez, amit élni kell.”6
Sajnos vannak, akik átsiklanak a fizikai felett, mert kevésbé tartják fontosnak. Nagy becsben tartják a lelkit, míg lekicsinylik a fizikait. Bár fontos, hogy gondolatainkat a menny felé irányítsuk, szem elől tévesztjük a vallás lényegét, ha kezünket nem nyújtjuk ki a felebarátaink felé is.
Például Énók azáltal hozott létre egy sioni társadalmat, hogy lelkileg egy szívvé és egy elmévé kovácsolta a népet, és fizikai munka által biztosította, hogy ne legyen közöttük szegény.7
Mint mindig, ez esetben is tanulhatunk tökéletes példaképünktől, Jézus Krisztustól. Ahogyan J. Reuben Clark elnök tanította: „Amikor a Szabadító eljött a földre, két nagy küldetése volt: az egyik, hogy betöltse messiási szerepét, engesztelést hozzon a bukásért és betöltse a törvényt; a másik, hogy dolgozzon, amit meg is tett, fivérei és nőtestvérei között munkálkodva a testben azáltal, hogy enyhíti a szenvedéseiket.”8
Hasonlóképpen a mi lelki fejlődésünk is elválaszthatatlanul össze van kötve a másoknak nyújtott fizikai szolgálatunkkal.
Kiegészítik egymást. Egymás nélkül hamis képet adnak Isten boldogságtervéről.
Az Úr módja
Sok jó ember és szervezet van a világon, melyek megpróbálják kielégíteni a szegények és szükséget látók sürgető igényeit világszerte. Hálásak vagyunk értük, ám az Úr módján történő gondoskodás különbözik a világ módszerétől. Az Úr ezt mondta: „…a saját módomon kell megtörténnie”9. Őt nem csupán az azonnali szükségleteink érdeklik; az örök fejlődésünkkel is törődik. Éppen ezért a szegények megsegítése mellett az Úr módja mindig is magában foglalta az önellátást és a felebarátainknak nyújtott szolgálatot.
1941-ben kiáradt a Gila-folyó, és elöntötte az arizónai Duncan-völgyet. Egy fiatal cövekelnök, akit Spencer W. Kimballnak hívtak, összeült a tanácsosaival, felbecsülték a kárt, és táviratot küldtek Salt Lake Citybe, melyben egy nagyobb pénzösszeget kértek.
Heber J. Grant elnök pénz helyett három férfit küldött: Henry D. Moyle-t, Marion G. Romneyt és Harold B. Leet, akik elbeszélgettek Kimball elnökkel és megtanítottak neki egy fontos leckét: „Ez nem a »segíts rajtam« című program – mondták. – Ez a »segíts magadon« program.”
Sok évvel később Kimball elnök ezt mondta: „Gondolom, a Fivéreknek is könnyebb lett volna [pénzt] küldeniük, és nekem sem esett volna túlságosan nehezemre az irodámban ülve kiosztani azt; de milyen temérdek jó származott abból, hogy a [mieink] százai mentek el Duncanbe és építettek kerítéseket, és szállítottak szénát, és egyengették el a talajt, és végezték el mindazt, amire szükség volt. Ezt jelenti magunkon segíteni.”10
Az Úr módjának követése által Kimball elnök cövekének tagjai nem csak azonnali szükségleteiket elégítették ki, hanem kialakították maguk között az önellátást, enyhítették a szenvedést, valamint növekedtek szeretetben és egységben egymás szolgálatán keresztül.
Fel hát a harcra!
Jelenleg az egyház számos tagja él szenvedésben. Éheznek, anyagi gondokkal küzdenek, vagy valamilyen fizikai, érzelmi vagy lelki kín gyötri őket. Lelkük minden erejével segítségért, enyhülésért imádkoznak.
Fivérek! Kérlek, ne gondoljátok, hogy ez valaki más felelőssége. Ez az enyém és a tiétek is. A toborzó hang mindannyiunkhoz szól. A „mindannyian” valóban mindannyiunkat jelent – minden ároni és melkisédeki papságviselőt, gazdagot és szegényt, bármelyik országban is éljen. Az Úr terve szerint mindenki fel tud ajánlani valamit.11
Nemzedékek óta azt tanuljuk, hogy a gazdag és a szegény egyaránt ugyanazon szent kötelezettség alatt áll testvérei megsegítését tekintve. Mindannyiunk közös munkájára lesz szükség ahhoz, hogy sikeresen alkalmazni tudjuk a jólét és önellátás tantételeit.
Túl gyakran vesszük észre a körülöttünk lévők szükségleteit úgy, hogy közben abban reménykedünk, hogy valaki majd csodával határos módon megjelenik egy távoli helyről, és kielégíti azokat. Talán speciális ismeretekkel rendelkező szakemberekre várunk bizonyos problémák megoldásához. Amikor ezt tesszük, megfosztjuk testvérünket attól a szolgálattól, melyet mi nyújthatnánk neki, és megfosztjuk magunkat is a szolgálat lehetőségétől. Bár semmi probléma a szakemberekkel, nézzünk szembe a ténnyel: soha nem lesz elég belőlük az összes probléma megoldásához. Ehelyett az Úr megadta számunkra a papságát és annak szervezetét minden olyan országban, ahol jelen van az egyház. És közvetlenül mellé helyezte a Segítőegyletet is. Amint azt mi, papságviselők tudjuk, egyetlen jóléti erőfeszítés sem mondható sikeresnek, ha nem használjuk ki nőtestvéreink rendkívüli ajándékait és tehetségeit.
Az Úr módja nem azt jelenti, hogy a folyóparton ücsörgünk, és várjuk, hogy a víz mind lefolyjon, mielőtt átkelnénk. Az Úr módja azt jelenti, hogy feltűrjük az ingünket, munkához látunk, és építünk egy hidat vagy egy hajót, melyen átkelhetünk kihívásaink árján. Ti, Sion férfijai, papságviselők, ti vagytok azok, akik vezetni tudjátok a szenteket és enyhülést hozhattok számukra azáltal, hogy alkalmazzátok a jóléti program sugalmazott tantételeit! A ti küldetésetek, hogy kinyissátok a szemeteket, használjátok a papságotokat, és munkához lássatok az Úr módján.
A világ legnagyobb szervezete
A nagy gazdasági válság idején Harold B. Lee, aki akkor cövekelnökként szolgált, megbízást kapott a Fivérektől, hogy találjon megoldást az akkoriban világszerte uralkodó nyomasztó szegénységre, bánatra és éhezésre. Megoldást keresve az Úr elé tárta az ügyet, és ezt kérdezte: „Miféle szervezetre lesz szükségünk… ehhez?”
És „olyan volt, mintha az Úr ezt válaszolta volna [neki]: »Figyelj rám, fiam! Nincs szükséged semmilyen más szervezetre. Megadtam nektek a legnagyobb szervezetet a föld színén. Semmi sem nagyobb a papság szervezeténél. Csupán annyit kell tenned, hogy munkába állítod a papságot. Ez minden.«”12
A mi időnkben is itt kezdődik minden. Az Úr szervezete már a helyén van. A kihívás abban rejlik, hogy meghatározzuk, miként használjuk azt.
Ott kell kezdenünk, hogy megismerjük, amit az Úr már kinyilatkoztatott. Nem szabad feltételeznünk, hogy már tudjuk. Egy gyermek alázatosságával kell megközelítenünk a témát. Minden nemzedéknek újra meg kell tanulnia azokat a tanokat, melyek megerősítik az Úr módján történő gondoskodást a szükséget látókról. Ahogyan számos próféta tanította nekünk az évek során, az egyház jóléti tantételei nem csupán jó ötletek; ezek Istentől érkező kinyilatkoztatott igazságok – az Ő módja arra, hogy miként segítsünk a szűkölködőkön.
Fivérek, először tanulmányozzátok a kinyilatkoztatott tantételeket és tanokat. Olvassátok el az egyház jóléti programjáról szóló kézikönyveket;13 használjátok ki a providentliving.org internetes oldal előnyeit; olvassátok el újra a 2011. júniusi Liahóna cikkeit az egyházi jóléti tervről. Ismerjétek meg, az Úr miként gondoskodik a szentjeiről. Tanuljátok meg, miként egészíti ki egymást a szűkölködőkről való gondoskodás, a testvéreinknek nyújtott szolgálat és az önellátás. Az Úr módján történő önellátás bizonyos mértékben az élet számos területét magában foglalja: az oktatást, az egészséget, a foglalkozást, a család pénzügyeit és a lelki erőt. Ismerjétek meg az egyház modern jóléti programját!14
Miután áttanulmányoztátok az egész egyházra kiterjedő jóléti program tanait és tantételeit, törekedjetek a tanultak alkalmazására a sáfárságotok alá tartozók szükségleteinek ellátásában. Ez azt jelenti, hogy többnyire nektek kell majd rájönnötök, mit kell tennetek. Minden család, minden gyülekezet, minden terület más és más világszerte. Nem létezik egyetlen jó megoldás minden kérdésre az egyházi jóléti programban. Ez egy önellátó program, melyben az egyének felelősek saját maguk fenntartásáért. Forrásaink közé tartozik a személyes ima, saját istenadta tehetségeink és képességeink, a közvetlen és tág családtagjaink anyagi forrása, különböző közösségi segélyforrások, és természetesen a papsági kvórumok és a Segítőegylet gondoskodó támogatása. Ez vezet át bennünket az önellátás sugalmazott mintáján.
Nektek kell felvázolnotok az utat, amely megfelel az Úr tanának, ugyanakkor illik a földrajzi területetek körülményeihez. Az isteni jóléti tantételek alkalmazásában nem kell mindig Salt Lake Cityre tekinteni, inkább nézzetek a kézikönyvekbe, a szívetekbe és a mennyre. Bízzatok az Úr sugalmazásában, és kövessétek az Ő útját.
Végső fokon ugyanazt kell tennetek a területeteken, amit Krisztus tanítványai mindig is tettek minden adományozási korszakban: tanácskozzatok egymással, használjátok a rendelkezésetekre álló összes forrást, törekedjetek a Szentlélek sugalmazására, kérjétek az Úr megerősítését, majd pedig tűrjétek fel az ingeteket, és lássatok munkához!
Megígérem nektek, hogy ha követitek ezt a mintát, konkrét útmutatást kaptok arra vonatkozóan, hogy kiről, miről, mikor és hol gondoskodjatok az Úr módján.
Az Úr módján történő gondoskodás áldásai
Az egyház jóléti programjáról, az Úr módján történő gondoskodásról szóló prófétai ígéretek és áldások a legdicsőségesebbek és legmagasztosabbak között állnak, melyeket az Úr valaha is adott a gyermekeinek. Azt mondta: „Ha odaadod utolsó falatodat az éhezőnek, és az elepedt lelkűt megelégíted: feltámad a setétségben világosságod, és homályosságod olyan lesz, mint a dél. És vezérel téged az Úr szüntelen”15.
Akár gazdagok vagyunk, akár szegények, szükségünk van egymásra, függetlenül attól, hogy hol élünk a világban, hiszen időnk, tehetségeink és forrásaink feláldozása által fejlődik és finomodik a lelkünk.
Az Úr módján történő gondoskodás nem csupán egy újabb tétel az egyház programjainak listáján. Nem szabad elhanyagolni vagy mellőzni. Központi szerepet játszik a tanunkban; ez vallásunk lényege. Fivérek! Papságviselőkként nagyszerű és különleges kiváltságunk, hogy munkába állíthatjuk a papságot. Nem szabad elfordítanunk a szívünket és a fejünket az önellátóvá válás, a szükséget látókról való jobb gondoskodás, illetve a könyörületes szolgálatnyújtás gondolatától.
A fizikai egybefonódik a lelkivel. Isten azért adta számunkra ezt a halandó tapasztalatot és a vele járó fizikai kihívásokat, hogy olyan emberekké válhassunk, amilyenné Mennyei Atyánk szeretné, hogy váljunk. Imádkozom, hogy megértsük az Úr módján történő gondoskodással és annak követésével járó hatalmas felelősséget és áldást, Jézus Krisztus nevében, ámen.