Jobb felfelé tekinteni

Carl B. Cook

a Hetvenektől

[H]a Monson elnökhöz hasonlóan hitet gyakorolunk és Istenre tekintünk segítségért, akkor nem vesznek erőt rajtunk az élet terhei.

Általános felhatalmazottként végzett szolgálatom első hetében egy különösen fárasztó nap végén táskám zsúfolásig volt pakolva, elmémben pedig ez az egy kérdés forgott: „Hogyan tudom mindezt elvégezni?” Kiléptem a Hetvenek irodájából, és beszálltam az egyházi irodaépület liftjébe. Ahogy lefelé haladtam, üres tekintetem a padlóra szegeződött.

Az ajtó kinyílt és valaki beszállt, de nem néztem fel. Amikor az ajtó becsukódott, egy hang azt kérdezte: „Mit nézel ott lent?” Felismertem a hangot – Thomas S. Monson elnök volt az!

Gyorsan felnéztem és azt feleltem: „Ó, semmit.” (Biztos vagyok benne, hogy briliáns válaszom nagy bizalommal töltötte el képességeimet illetően!)

De mivel látta lehorgasztott fejemet és nehéz táskámat, rám mosolygott, és az égre mutatva, szeretettel ezt mondta: „Jobb felfelé tekinteni.” Miközben lefelé haladtunk a lifttel, vidáman megemlítette, hogy épp a templomba tart. Amikor elköszönt tőlem, az ég felé vetett pillantása ismét a szívemhez szólt: „Ne feledd, jobb felfelé tekinteni.”

Amikor elköszöntünk, egy szentírás szavai jutottak eszembe: „Higgyetek Istenben; higgyétek el, hogy ő van…; higgyétek el, hogy minden bölcsesség és minden hatalom birtokában van, a mennyben és a földön is”¹. Midőn felidéztem magam előtt Mennyei Atyánk és Jézus Krisztus hatalmát, szívem rálelt arra a megnyugvásra, melyért oly hiábavalóan fürkésztem a lift padlóját.

Azóta elgondolkodtam ezen az élményen és a próféták szerepén. Megterhelve éreztem magam, és fejem lehorgasztottam. Amikor a próféta szóra nyitotta száját és én reá tekintettem. Figyelmemet felfelé, Istenre terelte, akitől gyógyulást és erőt nyertem Krisztus engesztelése révén. Ezt teszik velünk a próféták. Istenhez vezetnek.²

Bizonyságomat teszem arról, hogy Monson elnök nem csupán próféta, látnok és kinyilatkoztató, hanem csodás példája is annak, hogyan tekintsünk felfelé. Ha valakit, akkor őt igazán nyomaszthatnák feladatai, ő azonban nagy hitet gyakorol, és telve van derűlátással, bölcsességgel és mások iránti szeretettel. A teendőkhöz úgy áll hozzá, hogy „meg lehet tenni” és „meg fogom tenni”. Bízik az Úrban; Tőle vár erőt, az Úr pedig megáldja.

Tapasztalatból tudom, hogy ha Monson elnökhöz hasonlóan hitet gyakorolunk, és Istenre tekintünk segítségért, akkor nem vesznek erőt rajtunk az élet terhei. Nem fogjuk alkalmatlannak érezni magunkat az elhívásunk és a teendőink elvégzésére. Megerősíttetünk, és életünket békesség és öröm fogja betölteni.³ Fel fogjuk ismerni, hogy a legtöbb dolog, ami miatt aggódunk, nem örökkévaló jelentőségű – vagy ha igen, az Úr megsegít majd minket. Ehhez azonban hit kell, hogy feltekintsünk, és bátorság, hogy kövessük Isten útmutatását.

Miért jelent oly nagy kihívást, hogy folyamatosan felfelé tekintsünk az életünkben? Talán hiányzik belőlünk a hit, hogy egy ilyen egyszerű tett megoldást nyújthat a problémáinkra. Például amikor Izráel gyermekeit megmarták a mérges kígyók, Mózes azt a parancsot kapta, hogy készítsen egy rézkígyót, és tűzze egy póznára. A rézkígyó Krisztust jelképezte. Azok, akik a próféta intése szerint feltekintettek a kígyóra, meggyógyultak,⁴ sokan azonban nem voltak hajlandók megtenni ezt, és elpusztultak.⁵

Alma is utalt arra, hogy sok izraelita azért nem tekintett fel, mert nem hitt abban, hogy attól meg fog gyógyulni. Szavai számunkra is nagy jelentőséggel bírnak:

„Ó testvéreim, ha ti meggyógyulhatnátok csupán azáltal, hogy körülnéztek szemeitekkel, hogy meggyógyulhassatok, akkor nem néznétek-e oda gyorsan, hanem inkább hitetlenül megkeményítenétek a szíveteket, és restek lennétek…?

Ha így van, akkor jaj lesz nektek; de ha nem, akkor nézzetek körül, és kezdjetek el hinni Isten Fiában. Ő el fog jönni megváltani a népét; és szenvedni fog és meghal, hogy kiengeszteljen a bűnei[n]kért; és ismét feltámad a halálból, hogy véghezvigye a feltámadást”⁶.

Monson elnök biztatása, hogy tekintsek fel, a Krisztusra való emlékezés metaforája. Amikor emlékezünk Őrá és bízunk hatalmában, erőt nyerünk engesztelése által. Csakis így tudunk enyhülést találni aggályainkra, terheinkre és szenvedésünkre. Csakis így tudunk bűnbocsánatot nyerni és meggyógyulni bűneink fájdalmából. Csakis így tudunk hitet és erőt nyerni minden nehézség elviseléséhez.⁷

Nemrégiben Cook nőtestvér és én részt vettünk egy női konferencián Dél-Afrikában. Miután inspiráló beszédeket hallottunk arról, hogyan alkalmazzuk életünkben az engesztelést, a cöveki segítőegyleti elnök mindenkit felkért, hogy menjünk ki az épületből. Mindannyian kaptunk egy héliummal töltött léggömböt. A segítőegyleti elnök elmondta, hogy lufink minden olyan terhet, megpróbáltatást vagy nehézséget jelképez, amely visszahúz minket az életben. Aztán hármat számoltunk, és elengedtük léggömbjeinket, azaz „terheinket”. Amint feltekintettünk, és láttunk terheinket tovaszállani, a megkönnyebbülés sóhaja hallatszott fel. A lufik elengedése csodálatos emlékeztetőül szolgált arra a leírhatatlan örömre, amely abból fakad, hogy felfelé tekintünk és Krisztusra gondolunk.

A léggömb útjára engedésével ellentétben a lelki felfelé tekintés nem egy egyszeri dolog. Az úrvacsorai imából is tudjuk, hogy mindig emlékeznünk kell Őrá, és be kell tartanunk parancsolatait, hogy Lelke mindennap velünk lehessen és mutathassa utunkat.⁸

Amikor Izráel gyermekei a pusztában vándoroltak, az Úr nap mint nap vezette őket útjukon, amikor Reá tekintettek útmutatásért. Mózes 2. könyvében ezt olvashatjuk: „Az Úr pedig megy vala előttök nappal felhőoszlopban, hogy vezérelje őket az úton, éjjel pedig tűzoszlopban, hogy világítson nékik”⁹. Vezetése állandó volt, és én alázatos tanúságomat teszem arról, hogy az Úr képes ugyanezt megtenni értünk is.

És hogy fog vezetni minket ma? Próféták, apostolok és papsági vezetők által, valamint azon érzéseink révén, melyek akkor támadnak bennünk, miután imánkban kiöntjük szívünket és lelkünket Mennyei Atyánknak. Vezet minket, amikor magunk mögött hagyjuk a világ dolgait, bűnbánatot tartunk és megváltozunk. Vezet minket, amikor betartjuk parancsolatait, és megpróbálunk még inkább hasonlóvá válni Hozzá. Vezet minket a Szentlélek által.¹⁰

Ahhoz, hogy vezethessen minket az élet utazásán át, és részünk lehessen a Szentlélek állandó társaságában, „halló fület” és „látó szemet” kell magunkévá tennünk, melyeket felfelé fordítunk.¹¹ Aztán pedig a kapott útmutatás szerint kell cselekednünk. Felfelé kell tekintenünk, és felfelé kell lépnünk. Amikor pedig így teszünk, tudom, hogy felvidulunk, mert Isten azt akarja, hogy boldogok legyünk.

Mennyei Atyánk gyermekei vagyunk. Szeretne része lenni életünknek; szeretne megáldani minket és segíteni nekünk. Be fogja gyógyítani sebeinket, fel fogja szárítani könnyeinket, és segíteni fog ösvényünkön, hogy vissza tudjunk térni színe elé. Amikor Reá tekintünk, vezetni fog minket.

Az Úr a fényem, nincs mitől félnem,
Közel van hozzám nappal és éjjel. […]
Szívem dala Hozzá száll.
Nappal s éjen át fénye vezet majd tovább.12

Bizonyságomat teszem, hogy bűneink megbocsáttatnak és terheink könnyebbek lesznek, amikor Krisztusra tekintünk. „Emlékezzünk meg hát róla, …és ne csüggesszük le fejünket”¹³, hiszen – ahogy Monson elnök is mondta – „jobb felfelé tekinteni”.

Tanúságomat teszem arról, hogy Jézus a mi Szabadítónk és Megváltónk. Jézus Krisztus nevében, ámen.