Továbblépni az életünkben
Ha hallgatunk a prófétákra, szem előtt tartjuk az örökkévalóságot, hitet gyakorlunk, és jókedvűek vagyunk, akkor kezelni tudjuk életünk váratlan kihívásait.
Unokahúgunk, Lachelle, kiskorában mindig nagymamájával töltötte a délelőttöket, ami különleges kapcsolatot alakított ki kettejük közt. Ám Lachelle hamarosan ötéves lett, és iskolába készült. Az utolsó közös délelőttjükön Squire nagymama mesét olvasott unokájának, és a nagy hintaszékben ringatta. „Olyan jól éreztük magunkat együtt, Lachelle – mondta neki –, de most itt az ideje, hogy iskolába menj. Annyira szeretlek; mihez fogok kezdeni nélküled?”
Lachelle nagy, barna szemeivel nagymamájára pillantott, és ötéves korát meghazudtoló bölcsességgel így szólt: „Nagymama – mondta –, én is szeretlek, de most már itt az ideje, hogy továbblépjek az életemben.”
Ez mindannyiunk számára jó tanács. Nekünk is „tovább kell lépnünk az életünkben”. Legtöbben nem keressük a drámai változásokat, és nem is örülünk nekik. A változás azonban az élettapasztalatok elengedhetetlen része.
E változások közül van sok, mely természetes módon köszönt ránk földi életünk során. Gyermekkorunkból a fiatalságba, majd felnőtt- és végül idős korba lépve folyamatosan változik az életünk. A változás mérföldköveit jelentik az iskolák, a missziók, a házasság, a munkahelyek és a nyugdíjazás.
Túl gyakran van az, hogy vonakodunk átlépni a következő fázisba, a következő kihívásba. Talán túl kényelmes ott, ahol vagyunk, talán félünk vagy épp kevés a hitünk. Gyakran sokkal kényelmesebb nagymama ölében lennünk, mint az óvoda kihívásai közt. A szüleink házának alagsora, ahol rengeteg videojáték van, vonzóbb számunkra az egyetemnél, a házasságnál vagy a karriernél.
Hogyan készülhetünk fel legjobban a kihívásokra, amelyekkel életünk során elkerülhetetlenül szembe kell néznünk?
Először is, kövessük a prófétákat! Figyeljünk a Fivérek tanácsaira, és fogadjuk meg azokat! A próféták gyakran emelik fel figyelmeztető szavukat, de józan, gyakorlatias tanácsokat is adnak, amelyek segítenek átvészelnünk az élet viharait. A Tan és a szövetségek nyitó szakaszában az Úr emlékeztet miket rá, hogy „akár saját hangom, akár szolgáim hangja által [mondtam], az ugyanaz” (T&Sz 1:38). A próféták segítenek szembenéznünk a változásokkal és a kihívásokkal, amelyek állandóan utunkba kerülnek. A népszerű elemis ének, a „Kövesd a prófétát!” erre a fontos alapelvre emlékeztet minket: „De mindig tudhatjuk, mi a jó irány, Ha megszívleljük a próféták szavát” (Children’s Songbook, 111).
Másodszor, tartsuk szem előtt az örökkévalóságot! Értsük meg, hogy a változás és a kihívások részét képezik Isten tervének. Ez a halandó létezés szándékosan a próbatétel ideje, amikor kiderül, „vajon megtesznek-e minden olyan dolgot, amit az Úr, az ő Istenük megparancsol nekik” (Ábrahám 3:25). Azért, hogy próbára tegyenek bennünket, hogy miként használjuk az Istentől kapott önrendelkezésünket, halandóként életünkben egész sor változáson, kihíváson, próbatételen és kísértésen megyünk át. Csak így lehetünk igazán próbára téve.
Nefi második könyvében azt olvassuk: „Mert szükségképpen minden dologban ellentétnek kell lennie. Ha nem lenne… akkor nem lehetne igazlelkűséget véghezvinni, sem gonoszságot, sem szentséget sem nyomorúságot, sem jót sem rosszat” (2 Nefi 2:11).
Az élet kihívásai és változásai lehetőséget adnak nekünk a fejlődésre, ha önrendelkezésünk által igazlelkű döntéseket hozunk.
Harmadszor, legyen hitünk! Gordon B. Hinckley elnök mindig arra biztatta az egyház tagjait, hogy hittel haladjanak előre (lásd „God Hath Not Given Us the Spirit of Fear,” Ensign, Oct. 1984, 4). Nap mint nap szembesülünk a sötétséggel teli világgal, és szívünkbe férkőzhet a félelem, talán még a rettegés is. Thomas S. Monson elnök azt mondta nekünk: „A hit és a kétely nem létezhet egyszerre ugyanabban az elmében, mert az egyik elűzi a másikat” (“Come unto Him in Prayer and Faith,” Liahona, Mar. 2009, 6). Moróni könyvében azt olvassuk, hogy „hit nélkül nem lehet semmi remény” (Moróni 7:42). Hitet kell gyakorolnunk, hogy el tudjuk fogadni az élet kihívásait és változását. Így tanulunk, és így fejlődünk.
Negyedszer, legyünk jókedvűek! Tagjaink közül szerte a világon sokan néznek szembe gazdasági vagy egyéb kihívásokkal. Ilyenkor könnyű elcsüggedni és úgy érezni, hogy elfelejtkeztek rólunk. Az egyház korai, nehéz napjaiban az Úr azt tanácsolta a szenteknek, hogy legyenek vidámak. „Bízzatok, kisgyermekek; mert én közöttetek vagyok, és nem hagytalak el titeket” (T&Sz 61:36).
A hat hónappal ezelőtti utolsó konferenciabeszédében Joseph B. Wirthlin elder megtanított minket arra, hogyan reagáljunk a megpróbáltatásokra. Tanácsa részben így hangzott: „Legközelebb, amikor legszívesebben morgolódnátok, próbáljatok meg mégis inkább nevetni. Ez meghosszabbítja az életeteket, a körülöttetek lévőkét pedig élvezetesebbé teszi” (Jöjjön, aminek jönnie kell, és szeresd azt! Liahóna, 2008. nov. 26.). A nevetés és a jó humorérzék elsimíthatja a rögöket az élet útján.
Nem lenne rossz, ha előre tudnánk az életünk során előforduló minden változásról. Vannak olyan változások, amelyeknek látjuk a közeledtét. Minden utolsó napi szent fiatalembert arra tanítunk, hogy készüljön a teljes idejű missziós szolgálatra, a tapasztalatra, amely megváltoztatja az életét. Minden érdemes fiatal egyedülálló felnőtt megérti a házastárs választásának és a szent templomban való pecsételésnek a fontosságát. Ezekre a változásokra számítunk, így terveket készíthetünk velük kapcsolatban. De mi van azokkal a változásokkal, amelyek viszonylag váratlanul köszöntenek ránk? Ezek olyan változások, amelyeket láthatóan nem tudunk irányítani. A gazdasági mélyrepülés, a munkanélküliség, egy legyengítő betegség vagy sérülés, a válás és a halál mind olyan változások, amelyeket nem várunk, nem látunk előre, és amelyeknek nem örülünk. Hogyan kezeljük életünkben ezeket a váratlan akadályokat?
A válasz ugyanaz. Úgy, hogy hallgatunk a prófétákra, szem előtt tartjuk az örökkévalóságot, hitet gyakorlunk, és jókedvűek vagyunk, amikor váratlan kihívásokkal nézünk szembe, majd „továbblépünk az életünkben”.
A korai pionírok élete kiválóan példázza azt, hogy miként kell fogadnunk a változást, és hogyan kerekedjünk felül a kihívásokon és a nehézségeken.
Ifj. Robert Gardner 1845 januárjában keresztelkedett meg az egyházba Kelet-Kanada erdős vidékén egy befagyott kicsiny tóban. Hithű volt és iparkodó. Családjával együtt eljutott Nauvooba, majd sok nehézség után 1847 októberében megérkezett a Nagy-sóstó völgyébe. A völgybe lépve az Old Fort (Régi erőd) nevezetű helyen táboroztak le, mely csupán pár háztömbnyire állt ettől a Konferencia-központtól. Naplójában feljegyezte: „Kifogtam az ökröket, leültem az eltört szekérrúdra, és azt mondtam: innen már nem tudok tovább menni” (“Robert Gardner Jr. Self History and Journal,” Church History Library, 23).
Robert hozzálátott, hogy a semmiből új életet teremtsen magának és családjának. Az első évek bizony kemények voltak, de idővel jobban mentek a dolgok, és fivérével, Archibalddal együtt malmokat építettek a Malom-patakon és a Jordan- folyón. Néhány évvel később megfordult a szerencséje. A malmát hajtó vizet elterelték, így az ő mederrésze szárazon maradt. Hozzálátott egy majdnem tíz kilométer hosszú csatorna építéséhez, de sikertelenül.
Ismét a feljegyzéseiből idézve: „A csatorna mindig megszakadt valahol, és beláttuk, hogy nem sikerült. Emiatt minden termésem elveszett és a malom sem működött. Jószágaim sem voltak már, teljesen tönkrementem” (“Robert Gardner Jr. Self History and Journal,” 26).
Ha ez még nem lett volna elég próbatétel, a következő bejegyzése arról tájékoztat, hogy misszóba hívták Kanadába. Néhány hónappal később búcsút intett a családjának, és a többi misszionáriussal együtt kézikocsival, gőzösön és vasúton utazva elindult oda, ahova hívták.
E misszió végeztével visszatért a családjához, és szorgalmas, kemény munkával újra összeszedte magát, és ismét gyarapodni kezdett.
Néhány évvel később a Nagy-sóstó völgyében, Millcreekben található farmján Gardner testvér egy nap barátaival beszélgetett, mikor egyikük megjegyezte: „Örömmel látom, hogy összeszedted magad azután, hogy úgy tönkrementél. Majdnem annyid van most, mint mielőtt elvesztetted a javaidat és misszióba mentél.”
Robert feljegyzése így folytatódik: „Azt válaszoltam: »Igen, valamikor sok volt, és mind el is tűnt – most már szinte a következő [missziós] elhívástól tartok.« És bizony néhány órával később benézett hozzám néhány szomszédom, akik Salt Lake Cityben egy gyűlésen voltak, és elmondták, hogy a nevem ott volt azok között, akiket ma elhívtak, hogy misszióba menjenek a déli vidékre, hogy új települést hozzanak létre, és gyapotot termeljenek. Elvárták, hogy azonnal induljunk.”
Így folytatta: „Felnéztem, köptem egyet, levettem a sapkámat, megvakartam [a fejemet], átgondoltam, majd így szóltam: »Rendben van«” (“Robert Gardner Jr. Self History and Journal,” 35; kiemelés hozzáadva).
Robert Gardner tudta, mit jelent változással szembenézni az életben. Követte a Fivérek tanácsait, és akkor is elfogadta a szolgálatra szólító elhívást, amikor úgy tűnt, nem alkalmas rá az idő. Nagyon szerette az Urat, és erős, hajlíthatatlan hitet mutatott, meglepően jó humorérzékkel és nagyvonalúsággal. Ifj. Robert Gardner később a Utah déli részének betelepítésére tett erőfeszítés egyik vezéralakjává vált. Ő és számos más, hozzá hasonló pionír arra inspirál minket, hogy menjünk tovább, és nézzünk szembe félelem nélkül az életünkben előforduló számos változással és kihívással. Előrehaladva és „életünkben továbblépve” legyünk engedelmesek, hithűek és vidámak – ezért imádkozom Jézus Krisztus nevében, ámen.