Mennyei Atyánk terve kiterjed minden gyermekére
Bár utazásunkat szenvedések kísérhetik, az úti cél azonban igazán dicsőséges.
E halandó élet nehéz utazást jelenthet, ám az úti cél valóban dicsőséges. Krisztus így fejezte ezt ki tanítványainak: „Azért beszéltem ezeket néktek, hogy békességetek legyen én bennem. E világon nyomorúságtok lészen; de bízzatok: én meggyőztem a világot.”1
E délután kettős céllal szólok hozzátok: először is, hogy beszéljek a hit néhány botlást okozó kövéről, másodszor pedig, hogy feltárjam, Atyánk terve hogyan terjed ki minden gyermekére.
Az elmúlt két év során az Egyesült Államokban és szerte a világon egyre gyakrabban esik szó hitünkről és hitelveinkről. Mindez nem újdonság: újra és újra előfordult az egyház történelme során.
1863-ban Charles Dickens, az angol regényíró, felszállt az Amazon nevű utasszállító hajóra, amely New Yorkba tartott. Azzal a céllal tette ezt, hogy beszámolót adjon azokról az utolsó napi szent megtértekről, akik kivándorolnak, hogy az amerikai nyugaton felépítsék az egyházat. Ekkorra már megtértek ezrei vándoroltak ki, és rengeteget cikkeztek róluk és hitelveikről, különösképp a brit médiában. A róluk írottak javarészt kedvezőtlenek voltak.
„Azért szálltam fel a hajójukra – írta Dickens –, hogy bizonyságot tegyek ellenük, amennyiben azt érdemlik, és teljes mértékben hittem, hogy ez így is van. Ám a legnagyobb ámulatomra egyáltalán nem szolgáltak rá.”2
Miután megfigyelte a megtérteket, és elvegyült közöttük, Dickens nagyon jó véleménnyel lett róluk. Úgy jellemezte ezeket az angol megtérteket, akik nagyrészt kétkezi munkások voltak, mint „Anglia színe-java e társadalmi rangot tekintve ”.3
Két egymásnak ellentmondó híresztelés keringett az egyházról. Egyfelől az igazlelkű egyháztagokról és életvitelükről általában pozitívan számoltak be. Azok, akik személyesen ismernek utolsó napi szenteket, vagy alkalmuk volt közelebbről megfigyelni őket, ugyanazt tapasztalják, mint amiről Charles Dickens is beszámolt majdnem 150 éve.
A visszaállítás felemelő tanának köszönhetően az egyháztagok örvendeznek az evangéliumban, továbbá örömre és megelégedettségre lelnek az egyházban. Kedvező megítélésben van részünk, amikor Jézus Krisztus visszaállított evangéliumának tanításai szerint élünk. Amikor az egyháztagok nem a tanítások szerint élnek, az botlást okozó kő lehet azok számára, akik nem tartoznak az egyházhoz.4
Az igazlelkű egyháztagokról szóló beszámolókkal ellentétben az egyházzal és annak tanával kapcsolatos jellemzések gyakorta igaztalanok, méltánytalanok és gorombák. Ugyanakkor meg kell jegyezni azt is, hogy elhangzott már sok gorombaság úgy általában a kereszténység egészét illetően is.5
A tanunk iránti efféle hozzáállás nem ér minket váratlanul. A Tan és a szövetségek könyvében az Úr jelezte, hogy lesznek néhányan, akik „felemelik a hangjukat [és] Istent átkozzák”,6 néhányan pedig „az emberek előírásai miatt elfordítják [Tőle] a szívüket”.7
Nemrégiben megjelentek olyan londoni buszreklámok, melyek jól szemléltetik, milyen ellentétes állapotok uralkodnak úgy általában a vallást illetően. Néhány istentagadó, szabadgondolkodású és nem hívő ember fizetett hirdetést helyeztetett el a piros emeletes buszokon Londonban, ezzel a szöveggel: „Valószínűleg nincs Isten. Hagyjatok hát fel az aggódással, és élvezzétek az életet.” A keresztények ezzel ellentétes hirdetései kijelentették: „Bizonyos, hogy van Isten”, majd különféle felemelő üzenetek következtek.8
A nem hívők számára nehéz elfogadni az Ó- és Újszövetségben feljegyzett csodákat, valamint a Szabadító szűztől való születését, majd későbbi feltámadását. Ugyanazzal a kétkedéssel tekintenek ezekre az eseményekre, mint arra, hogy az Atyaisten és Jézus Krisztus megjelent Joseph Smith prófétának. Nem nyitottak arra az eshetőségre, hogy létezik egy mennyei terv, melyet egy felsőbbrendű lény irányít. Nincs hitük.9
A leginkább azonban az nyugtalanít, hogy vannak a földön tiszteletre méltó emberek, akik nyitottak a vallásos hit iránt, ám a helytelen tanok elkedvetlenítették, vagy összezavarták őket. Például ha arról a tanról hallanak, hogy ma is adatik kinyilatkoztatás, néhány igen jó ember bizonyos abban, hogy az egyház nem lehet igaz, mivel azt tanították nekik – következésképp azt is hiszik –, hogy a mennyek lezárattak, és nem adatik onnan többé semmiféle kinyilatkoztatás, szentírás vagy kijelentés. Hadd hangsúlyozzam, hogy ez a széles körben elterjedt nézet nem a szentírásokon alapszik, mégis sokak számára lehet botlást okozó kő.10
Egy nemrég megjelent bestsellerben a szerző azzal az érdekes ténnyel érvel, hogy az európaiak évszázadokon keresztül úgy hitték, minden hattyú fehér. Csak Ausztrália felfedezésével derült ki számukra, hogy vannak más színű hattyúk is. A szerző ezt a példát használja olyan események értelmezésére, melyek valójában bekövetkeztek, habár kevéssé számítottak rájuk.11 Amikor elgondolkodtam ezen a hasonlaton, ráébredtem, hogy sokan azért nem hajlandók komolyan érdeklődni az egyház iránt, mert úgy hiszik, ebben az adományozási korszakban már nem adathatnak kinyilatkoztatások. Egy jelenleg misszióelnökként szolgáló megtért elmesélte, milyen nehézséget jelentett ez neki, amikor érdeklődő volt. Ezt mondta: „Egész életemben azt tanultam, hogy soha többé nem lesznek ismét próféták és apostolok a földön, ezért aztán megbotránkoztam azon, hogy Joseph Smitht prófétaként kellene elfogadnom.” Majd elmondta, mi történt azután, hogy imádkozott: „Tanúságot nyertem, hogy az evangélium valóban visszaállíttatott a földre, és hogy Joseph Smith valóban Isten prófétája volt.”12
A vallási hitre nyitott emberek közül sokaknak különösen nagy gondot jelent egy dolog: nehéz összeegyeztetniük azt a helyes tant, hogy van egy szerető Atyánk a mennyben, azzal a helytelen tannal, hogy az emberiség nagy része örök pokolra lesz ítélve.
Ez komoly problémát jelentett ükapámnak, Phineas Wolcott Cooknak. 1820-ban született Connecticutban. Naplójában feljegyezte, hogy szövetségre lépett az Úrral, hogy szolgálni fogja Őt, ha meg tudja találni a helyes módját. Sok egyházban megfordult, és az egyiknél felkérték, hogy „tegyen tanúságot, csatlakozzék az egyházhoz [és] legyen keresztény”. Azt válaszolta, hogy nem tudja eldönteni, melyikhez csatlakozzon, mert olyan sokféle van. Tovább folytatta tehát a különféle egyházak tanulmányozását. Egy tan különös jelentőséggel bírt számára, melyről így írt: „Néha bíráltak azért, mert szélesebb körű megváltást láttam volna jónak az emberiség családjának. Nem tudtam elhinni, hogy az Úr arra teremtette az emberiség egyik részét, hogy szabadulást nyerjen, míg nagyobb részét arra, hogy az egész örökkévalóságra kárhozott legyen.”13 E tan miatt engedélyezte, hogy nevét töröljék az egyik protestáns egyház nyilvántartásából. 1844-ben, amikor utolsó napi szent misszionáriusok a szabadulás tervének igaz tanáról tanították, megkeresztelkedett.
Phineas hitében, melyet az Úr szerető irgalmába és az Ő boldogságtervébe vetett, számos tiszteletre méltó férfi és nő osztozott még akkor is, mikor saját egyházaik tanításai csak kevés reményt nyújtottak.
Frederic Farrar, az anglikán egyházi vezető és klasszika-filológus, a The Life of Christ [Krisztus élete] című könyv szerzője a Westminster apátságban tartott előadás-sorozatban sajnálattal állapította meg, hogy a protestáns egyházak általánosan elfogadott tanításai a pokollal kapcsolatosan tévesek. Kijelentette, hogy a pokol végtelen gyötrelemként és örök kárhozatként való értelmezése fordítási hiba következtében jelent meg a Biblia Jakab király-féle változatában, amikor héberről és görögről angolra fordították. Farrar megemlítette azt is, hogy szerte a Bibliában elsöprő erővel jelenik meg egy szerető Mennyei Atya képe, ez pedig további bizonyíték arra, miszerint helytelenek az angol fordításban a pokolra és a kárhozatra adott meghatározások.14
Lord Tennyson az „In Memoriam” című versében papírra vetette szívből jövő érzéseit. Miután reményét fejezte ki, miszerint „bízunk, hogy a gondoknak tán végső célja lesz a jóság”, így folytatta:
Hisz semmi nem él hasztalan,
És egy élet sem száll tova
Vagy vettetik a romlásba,
Mert mindet Isten alkotta.15
Abban az időben, amikor Joseph Smith kinyilatkoztatásokat kapott és megszervezte az egyházat, az egyházak nagy többsége azt tanította, hogy a Szabadító engesztelése nem viszi véghez az emberiség java részének szabadítását. Az volt az általánosan elfogadott nézet, hogy néhányan megváltást nyernek, a döntő többség azonban a legszörnyűbb és kimondhatatlanul heves végtelen gyötrelemre lesz kárhoztatva.16 A Joseph prófétának kinyilatkoztatott csodás tan a szabadítás egy olyan tervét tárta fel számunkra, amely az egész emberiségre érvényes, ideértve azokat is, akik nem hallanak Krisztusról ebben az életben, továbbá a gyermekeket, akik a felelősségre vonhatóság kora előtt halnak meg, illetve azokat, akik híján vannak a megfelelő értelmi képességeknek.17
A halált követően az igaz lelkek a paradicsomnak nevezett, egyfajta átmeneti állapotban élnek. Az ifjabb Alma azt tanítja nekünk, hogy a paradicsom „a nyugalom állapot[a], a béke állapot[a], ahol [az igazlelkűek] megpihennek majd minden bajuktól, és minden gondtól és bánattól”.18 Az igaztalan lelkek a lelkek börtönébe jutnak, melyre néha pokolként utalunk.19 Ezt egy szörnyű helyként írják le, egy olyan sötét helyként, ahol a feltámadásig lesznek azok, akik félnek „Isten haragjának… felháborodásá[tól]”.20 Azonban Jézus Krisztus engesztelése révén minden lélek, melynek része volt a megszületés áldásában, végül feltámad – a lélek és a test újra egyesül –, és a dicsőség királyságait örökli, mely magasabbrendű, mint e földi létezésünk.21 A kivételeket azok jelentik, akik – Sátánhoz és angyalaihoz hasonlóan – szánt szándékkal fellázadnak Isten ellen.22 A feltámadáskor a lelkek börtöne – vagyis a pokol – ki fogja adni a fogoly lelkeket. Jézus „eljött a világra, …hogy keresztre feszítsék a világért, és viselje a világ bűneit, és megszentelje a világot, és minden hamislelkűségtől megtisztítsa azt”.23
A Szabadító ezt mondta: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek… Az én Atyámnak házában sok lakóhely van… Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek.”24 Mózes könyvében tömör összefoglalása áll ennek: „Mert íme, ez munkám és dicsőségem – hogy véghezvigyem az ember halhatatlanságát és örök életét.”25
Mindazok után, amit a Szabadító elszenvedett az emberiségért, nem meglepő, hogy az első látomás során az akkor létező egyházakkal kapcsolatban azt az utasítást adta Josephnek, hogy „egyikhez sem szabad csatlakozn[ia], mert mind tévednek”.26 A Szabadító ezt követően megkezdte igaz tanának visszaállítását a szabadítás tervét és más megváltó alapelveket, például Krisztus tanát illetően.27
Ám annak ellenére, hogy tanaink jelentősen eltérnek más vallások tanításaitól, mi mindig is azt vallottuk, hogy tartózkodnunk kell a kritizálástól. Ők sok jót visznek véghez. Megáldják az emberiséget. Közülük sokan segítenek tagjaiknak a Szabadító és az Ő tanításai megismerésében.
A Washington Post egyik riportere ellátogatott az egyik egyházi gyűlésünkre Nigériában. Interjút készített az egyik új egyháztaggal, aki elmesélte neki megtérése történetét. A riporter így írt erről:
„Elmondta, hogy leugrott a városi buszról, és besétált a [mormon egyházi] épületbe. Azonnal megtetszett neki, amit a [kápolnában] hallott, különösen az, hogy senki nem prédikálta azt, hogy a más hiten lévők mind a pokolra jutnak.”28 Ez számos megtért érzéseit visszhangozza az egyház visszaállítása óta eltelt időben.
Vezetőink állandóan azt tanácsolják, hogy „tanúsítsunk tiszteletet és nagyrabecsülést azok iránt, akik nem a mi hitünket vallják. Oly nagy szükség van előzékenységre és kölcsönös tiszteletre az eltérő hitű és világnézetű emberek között!”29
Ugyanilyen fontos szeretettel és kedvesen fordulni a saját hitünkön lévők felé, függetlenül attól, mennyire elkötelezettek illetve tevékenyek. A Szabadító világosan kifejezésre juttatta, hogy nem szabad megítélnünk egymást.30 Ez különösen igaz saját családunk tagjaira. Kötelességünk szeretni és tanítani őket. Soha nem szabad feladnunk. Az Úr „fizetség nélkül adja” a szabadítást minden embernek, de „megparancsolta népének, hogy minden embert győzzenek meg arról, hogy tartson bűnbánatot”.31
Szívünk vágya természetesen nem csupán az, hogy szabadítást és halhatatlanságot nyerjünk, hanem az is, hogy családunkkal együtt örök életünk lehessen szerető Mennyei Atyánkkal és Szabadítónkkal a celesztiális királyságban. Egyedül úgy részesülhetünk az örök életben, ha engedelmeskedünk az evangélium törvényeinek és szertartásainak.32 A Szabadító azt mondta: „Mert ha betartjátok a parancsolataimat, kapni fogtok a teljességből, és megdicsőíttettek énbennem.”33
Azok az egykori európai megtértek, akikkel Dickens az Amazon fedélzetén találkozott, sok botlást okozó kövön küzdötték át magukat. Bizonyságot kaptak, hogy érkezik kinyilatkoztatás a mennyből, és ismét vannak próféták és apostolok a földön. Hittek Jézus Krisztus visszaállított evangéliumában.
Megértették fenséges rendeltetésüket. Nem féltek az előttük álló fáradságos utazástól, hiszen végső úti céljuknak nem a Sóstó völgyét tekintették, hanem a „paradicsomot”, melyet a celesztiális királyságban való felmagasztosulás követ majd.
Ezért van az, hogy az utolsó napi szentek akkor is és most is nagy hittel és várakozással éneklik a „Fel, szentek, fel” utolsó versszakát.
Ha meghalunk a vágyott cél előtt,
Az sem baj, nem sírunk.
A bánattól örökre búcsúzunk,
S mennyekben lakhatunk34
Szerető Atyánk átfogó és könyörületes tervet készített gyermekei számára, „amely megszabadítja az élőket, megváltja a halottakat, megmenti a kárhozottakat, és megdicsőíti mindazokat, akik megbánják bűneiket”.35 Bár utazásunkat szenvedések kísérhetik, az úti cél azonban igazán dicsőséges.
Örvendezek a szabadítás nagyszerű tervében, mely kiterjed Mennyei Atyánk minden gyermekére. Képességeimet meghaladja, hogy hálámat igazán ki tudjam fejezni Jézus Krisztus engeszteléséért. Bizonyságomat teszem Róla, Jézus Krisztus nevében, ámen.