Önzetlen szolgálat
Szabadítónk arra tanít minket, hogy kövessük Őt azáltal, hogy meghozzuk az ahhoz szükséges áldozatot, hogy a másoknak nyújtott önzetlen szolgálatban elveszítsük önmagunkat.
Szabadítónk az önzetlen szolgálatnak szentelte magát. Arra tanított minket, hogy kövessük Őt, és saját önző törekvéseinket megtagadva szolgáljunk másokat.
„Ha valaki jőni akar én utánam – mondta –, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem.
Mert a ki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; a ki pedig elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt” (Máté 16:24–25; lásd még Máté 10:39).
I.
Mint nép, az utolsó napi szentek különleges módon követik ezt a tanítást – különlegesen önzetlen szolgálatot nyújtanak.
Utolsó napi szentek tízezrei adják be évente papírjaikat, hogy teljes idejű misszionáriusi szolgálatra jelentkezzenek. Az idősebbek félreteszik a nyugdíjas élet nyújtotta kellemes időtöltéseket, az otthon kényelmét, a gyermekek és unokák szerető közelségét, és elmennek, hogy ismeretlen helyeken idegeneket szolgáljanak. Fiatal férfiak és fiatal nők szüneteltetik a munkát és az iskoláikat, és készen állnak, hogy szolgáljanak ott, ahova elküldik őket. Hithű egyháztagok százezrei vesznek részt az általunk „templomi munkának” nevezett önzetlen szolgálatban, amelyet kizárólag az élő és halott embertársaink iránti szeretet és áldozathozatal motivál. Cövekjeinkben, egyházközségeinkben és gyülekezeteinkben ugyanilyen önzetlen szolgálatot nyújt a számtalan tisztségviselő és tanító. Világi szempontból nem kapnak fizetséget, mégis el vannak kötelezve az embertársaiknak nyújtott krisztusi szolgálat mellett.
Nem könnyű feladni a személyes vágyainkat és törekvéseinket. Sok évvel ezelőtt Angliában egy új misszionárius csalódott és elkeseredett volt. Megírta az otthoniaknak, hogy úgy érzi, csak az idejét pocsékolja. Bölcs édesapja így felelt: „Felejtkezz el magadról, és eredj dolgozni!”1 A fiatal Gordon B. Hinckley elder térdre ereszkedett, és szövetséget kötött az Úrral, hogy megpróbál elfelejtkezni magáról, és igyekszik „elveszíteni az életét” az Úr szolgálatában.2 Évekkel később már az Úr érett szolgájaként azt mondta Hinckley elder: „Az, aki csak magának él, elszárad és elpusztul, ám az, aki másokat szolgálva megfeledkezik önmagáról, növekedni fog, és virágot hajt ebben az életben és az örökkévalóságban.”3
A múlt év januárjában Thomas S. Monson elnök azt tanította a Brigham Young Egyetem tanulóinak, hogy diákéveik során lelkileg is fel kell készülniük, beleértve ebbe mások szolgálatát. Monson elnök szavai szerint „a szeretettel való hozzáállás jellemezte a Mester küldetését. Megnyitotta a vakok szemét… a bénákat lábra állította, a halottakat pedig életre keltette. Amikor majd szemtől szemben állunk Mesterünkkel, valószínűleg nem azt fogja kérdezni tőlünk, hogy »Milyen magas rangot szereztél?«, hanem inkább azt: »Hány emberen segítettél?« Valójában – vonta le a következtetést Monson elnök – nem szeretheted az Urat addig, amíg nem szolgálod Őt népe szolgálata által.”4
Önmagunk mások szolgálatában való elvesztésének jól ismert – és nem csak az utolsó napi szentekre jellemző – példája a szülők gyermekeikért hozott áldozata. Az édesanyák fájdalmakat elviselve, egyéni törekvéseiket és kényelmüket feláldozva hordják ki és nevelik fel minden egyes gyermeküket. Az apák úgy irányítják életüket és törekvéseiket, hogy eltarthassák a családjukat. A mai világban egyre szélesebbé válik a szakadék azok között, akik hajlandóak erre, és akik nem. Családunk egyik tagja nemrég hallotta, amint a repülőn utazó egyik fiatal pár azt fejtegette, hogy ők inkább kutyát tartanak, mintsem gyerekeket. „A kutyákkal kevesebb gond van – mondták. – Nem beszélnek vissza, és soha nem kell szobafogságra ítélni őket.”
Örülünk annak, hogy az utolsó napi szent házaspárok közül oly sokan azokhoz az önzetlen emberekhez tartoznak, akik hajlandók lemondani személyes törekvéseikről, és az Urat szolgálni az által, hogy fogadják és felnevelik a gyermekeket, akiket Mennyei Atyánk a gondjaikra bíz. Azokért is hálásak vagyunk, akik sérült családtagokat és idős szülőket gondoznak. Az efféle szolgálat soha nem kérdezi meg: „Mi hasznom ebből?” Az önzetlen szolgálathoz félre kell tenni a személyes kényelmünket. Mindez szemben áll a hírnévvel, a vagyonnal és a vágyak azonnali kielégítéséhez kapcsolódó egyéb dolgokkal, melyekre oly sokan törekednek napjainkban.
Az utolsó napi szentek különleges módon el vannak kötelezve az áldozathozatal mellett. Amikor veszünk az úrvacsorából, azzal minden héten tanúságot teszünk elkötelezettségünkről, hogy készek vagyunk szolgálni az Urat és embertársainkat. Szent templomi szertartásokban szintén szövetséget kötünk, hogy időnket és tehetségeinket feláldozzuk és felajánljuk mások jólétéért.
II.
Az utolsó napi szentek arról is nevezetesek, hogy nagyon jól össze tudnak fogni, ha közös erőfeszítésre van szükség. A nyugati hegyek vidékét betelepítő mormon pionírok alapozták meg a közjóért való önzetlen összefogás egyik tiszteletre méltó hagyományát. Ezt a hagyományt követi ma sok országban a „Segítő kezek” program.5 Nemrég, a választások idején, az utolsó napi szentek összefogtak a hozzájuk hasonlóan gondolkozó emberekkel a házasság intézményének védelmében. Ez a szolgálat egyesektől nagy áldozatokat követelt, és hosszan elhúzódó, személyes fájdalomhoz vezetett.
Egyháztagjainkat hitük és egyházi szolgálatuk megtanította arra, hogyan tegyenek közös erőfeszítéseket a tágabb közösség érdekében. Emiatt az utolsó napi szent önkéntesek igen keresettek az oktatás, az önkormányzat, a jótékonysági ügyek és más olyan erőfeszítések területén, ahol összefogásban való jártasságra, valamint az idő és anyagi javak önzetlen feláldozására van szükség.
Egyesek egyháztagjaink áldozathozatalra való hajlandóságát és együttműködési készségét a hatékony egyházi szervezetnek tulajdonítják, vagy annak, amit a mindenben kételkedők tévesen „vak engedelmességnek” neveznek. Egyik sem igaz. Sem szervezetünk lemásolása, sem pedig a vak engedelmesség nem eredményez majd olyan teljesítményt, melyet az egyház vagy annak tagjai nyújtanak. Az áldozathozatalra való hajlandóságunk és együttműködési készségünk az Úr Jézus Krisztusba vetett hitből, vezetőink sugalmazott tanításaiból, valamint a tudatosan megkötött fogadalmainkból és szövetségeinkből ered.
III.
Sajnos olyan utolsó napi szentek is vannak, akik mások önzetlen szolgálata helyett inkább a világ normáit és értékeit szem előtt tartva állítják fel fontossági sorrendjüket. Jézus figyelmeztetett minket, hogy Sátán meg akar rostálni bennünket, mint a búzát (lásd Lukács 22:31; 3 Nefi 18:18) – ami azt jelenti, hogy olyan hétköznapivá akar tenni minket, amilyenek a körülöttünk lévők. Jézus azonban azt tanította, hogy nekünk, akik követjük Őt, értékesnek és egyedinek kell lennünk, a föld sójának (lásd Máté 5:13), a világ világosságának, amely minden ember előtt fénylik (lásd Máté 5:14, 16; 3 Nefi 18:24).
Nem szolgáljuk jól a Szabadítónkat akkor, ha jobban féljük az embereket, mint Istent. Visszaállított egyházában megdorgált néhány vezetőt azért, mert inkább a világ dicséretét keresték, és a föld dolgaival, nem pedig az Úr dolgaival volt telve az elméjük (lásd T&Sz 30:2; 58:39). E dorgálások arra emlékeztetnek minket, hogy az Úr normáinak megalapozására, nem pedig a világ normáinak követésére kaptunk elhívást. John A. Widtsoe elder kijelentette: „Nem járhatunk, beszélhetünk vagy cselekedhetünk úgy, mint más emberek, mert más a rendeltetésünk, mások a kötelezettségeink, és más dolgokért vagyunk felelősek – és ezeknek meg kell felelnünk.”6 Ennek valósága minden divatos dologra vonatkozik, beleértve ebbe a kihívó öltözködést is. Amint azt egy bölcs barát megjegyezte: „Nem lehetsz te az úszómester, ha úgy nézel ki, mint mindenki más a parton.”7
Akik a világ dicséretére törekedve próbálják megmenteni az életüket, voltaképpen elutasítják a Szabadító tanítását, miszerint az egyetlen módja, hogy megmentsük örök életünket az, ha szeretjük egymást, és életünket elveszítjük a szolgálatban.
C. S. Lewis a következőképpen magyarázta a Szabadító e tanítását: „Abban a pillanatban, amikor öntudatra ébredünk, megadatik a lehetőség, hogy önmagunkat tegyük az első helyre. Mi akarunk a középpontban állni – tulajdonképpen Isten szeretnénk lenni. Ez volt Sátán bűne, és erre a bűnre tanította meg az emberi fajt. Némelyek azt gondolják, hogy az ember bukásának a szexhez volt köze, de ez hibás feltételezés… Sátán azt a gondolatot ültette távoli őseink elméjébe, hogy olyanok lesznek »akár az istenek«, – saját uraik lehetnek majd, mintha ők maguk teremtették volna magukat, és rátalálhatnak majd egyfajta Istenen kívüli, Istentől független boldogságra. És ebből a reménytelen próbálkozásból eredt… az ember ama hosszú és rémes története, hogy Isten helyett megpróbál valami mást találni, ami boldoggá teheti.”8
Az önző embert jobban érdekli az, hogy embernek – különösen önmagának – kedveskedjen, mint az, hogy Istennek kedvére tegyen. Csak saját szükségleteit és vágyait tartja szem előtt. A „saját útján jár, saját istenének képmása szerint, akinek képmása a világra hasonlít” (T&Sz 1:16). Az ilyen ember elzárja magát Isten szövetséges ígéreteitől (lásd T&Sz 1:15), valamint azoktól a halandó barátoktól és segítségtől, amelyekre mindannyiunknak szüksége van ezekben a zavaros időkben. Ha azonban szeretjük és szolgáljuk egymást, ahogyan azt a Szabadító tanította, azzal kitartunk szövetségeink és társaink mellett.
IV.
Olyan időben élünk, amikor az áldozathozatal végképp divatjamúlt, amikor már nem olyan jelentősek azok a külső erők, amelyek önzetlen közös szolgálatra késztették az őseinket. Van, aki a mostanit „én” nemzedéknek nevezi, olyan önző időszaknak, amikor úgy tűnik, mindenki azt kérdezi: „Mi hasznom belőle?” Úgy tűnik, még azok is, akiknek ennél elvileg több eszük van, elszántan igyekeznek elnyerni azon csúfolódó és gúnyolódó emberek dicséretét, akik a „nagy és tágas épületben” vannak – amelyet a látomás a világ gőgjeként azonosít (lásd 1 Nefi 8:26–28; 11:35–36).
Napjainkban a világ arra törekszik, hogy a semmiért kapjon valamit. A kapzsiság ősi gonoszsága ma a jogosultság bizonygatásában mutatja meg magát: jogosult vagyok erre vagy arra azért, aki vagyok – gyerek, állampolgár, áldozat, vagy valamelyik egyéb csoport tagja. A „jár nekem” gondolata általában önző. Sokat kér és keveset vagy semmit nem ad. Ennek elve pedig arra indít, hogy igyekezzünk magunkat a körülöttünk lévők fölé emelni. Ez elválaszt minket attól az igazságos isteni jutalmazási normától, amely szerint ha valaki bármilyen áldásban részesül Istentől, az ama törvény iránti engedelmesség által történik, amelyen az áldás alapszik (lásd T&Sz 130:21).
A kapzsiság és a jogosultság messzemenő hatásai nyilvánvalóvá válnak egyes vállalati igazgatók sok millió dolláros jutalmaiban. De a példák még ennél is szerteágazóbbak. A kapzsiság és a jogosultság képzete táplálta a meggondolatlan és széles körben elterjedt kölcsönfelvételeket és a mértéktelen fogyasztást, amely ma a világot elborítani látszó pénzügyi válság mögött áll.
A szerencsejáték szintén a kapzsiság és az önzés példájaként szolgál. A szerencsejátékos egy csekély összeget tesz kockára hatalmas haszon reményében, amely másoktól ered. Akárhogy is álcázzák, a „semmiért valamit” elv szemben áll az aratás evangéliumi törvényével: „A mit vet az ember, azt aratándja is” (Galátziabeliek 6:7; lásd még 2 Korinthusbeliek 9:6).
A világ értékrendje helytelenül arra tanít, hogy „minden rólam szól”. Ez az elhibázott hozzáállás nem eredményez sem változást, sem pedig fejlődést. Szemben áll az örök fejlődéssel, amely azon rendeltetés betöltéséhez vezetne, amelyet Isten határozott meg a gyermekei számára készített nagyszerű tervében. Jézus Krisztus evangéliumának terve önző vágyaink fölé emel minket, és megtanítja nekünk: ez az élet arról szól, hogy mivé válhatunk.
Az önzetlen szolgálat nagyszerű példája a nemrég elhunyt Kalkuttai Teréz anya, akinek fogadalma önmagát és szolgatársait „a szegények legszegényebbjeinek fizetség nélküli szolgálatába”9 állította. Azt tanította, hogy „egyvalami mindig is biztosítani fogja számunkra a mennyországot, méghozzá a jótett és a kedvesség, amely kitölti az életünket”.10 „Nagy dolgokat nem tehetünk – állította Teréz anya –, csak kis dolgokat, nagy szeretettel.”11 Amikor ez a csodálatos katolikus szolgálattevő meghalt, az Első Elnökség részvétnyilvánításában ez állt: „Önzetlen szolgálattal telt élete az egész világot inspirálja, és keresztény jócselekedetei az eljövendő nemzedékek előtt is emlékművet állítanak neki.”12 Ezt nevezte a Szabadító életünk mások szolgálatában való elvesztésének.
Alkalmaznunk kellene ezt az alapelvet, amikor arról van szó, hogyan állunk hozzá az egyházi gyűlések látogatásához. Egyesek azt mondják: „ma semmit nem tanultam” vagy „senki nem volt barátságos hozzám” vagy „megsértettek” vagy „az egyház nem elégíti ki a szükségleteimet”. Ezek a kijelentések egytől egyig önmagunkra összpontosítanak, és gátolják a lelki növekedést.
Ezzel szemben egy bölcs barátom azt írta:
„Évekkel ezelőtt változtattam a hozzáállásomon, ami az egyházi gyűlések látogatását illeti. Már nem magamért megyek, hanem másokra gondolok. Figyelek rá, hogy köszönjek azoknak, akik egyedül ülnek, hogy üdvözöljem a látogatókat…, hogy feladatra jelentkezzek…
Röviden, hétről hétre úgy megyek el az egyházi gyűlésekre, hogy aktív vagyok, nem passzív, és igyekszem jó hatást gyakorolni mások életére. Ebből adódóan sokkal jobban érzem magam az egyházi gyűléseken, és nagyobb megelégedést nyújtanak számomra.”13
Mindez azt az örök tantételt szemlélteti, hogy boldogabbak és elégedettebbek vagyunk, ha azért teszünk meg valamit, és azért szolgálunk, amit adunk, nem pedig azért, amit kapunk.
Szabadítónk arra tanít minket, hogy kövessük Őt azáltal, hogy meghozzuk az ahhoz szükséges áldozatot, hogy a másoknak nyújtott önzetlen szolgálatban elveszítsük önmagunkat. Ha így teszünk, Ő örök életet ígér nekünk, „amely ajándék Isten minden ajándéka közül a legnagyobb” (T&Sz 14:7), annak dicsősége és öröme, hogy az Atyaisten és Fia, Jézus Krisztus jelenlétében lakhatunk. Tanúbizonyságomat teszem róluk és a gyermekeik szabadítását célzó nagyszerű tervükről. Jézus Krisztus nevében, ámen.