Nagy dolgot cselekszünk mi, azért nem mehetünk alá
Nem engedhetjük meg magunknak, hogy figyelmünk elterelődjék szent kötelességünkről. Nem téveszthetjük szem elől a leglényegesebb dolgokat.
Már néhány hónapja tudom, milyen üzenetet szeretnék ma átadni nektek. Ez idő alatt sokat kutattam egy olyan történet után, amely jól szemléltetheti, amit mondani szeretnék. Kerestem történetet a gazdálkodásról. Kerestem történetet az állatokról. Scott elder tiszteletére kerestem történetet a nukleáris technikáról, Monson elnök tiszteletére pedig a galambtenyésztésről.
Végül aztán mindig ugyanahhoz a történethez jutottam vissza – egy történethez, amelyet már hosszú, hosszú évek óta őriz az emlékezetem. Nem a gazdálkodással, az állatokkal, az atomfizikával vagy a galambokkal kapcsolatos, hanem – talán már ki is találtátok – a repüléssel. Én csak úgy hívom, hogy „Az izzó története”.
Az izzó története, avagy szem elől téveszteni azt, ami igazán számít
Egy sötét decemberi éjszakán, 36 évvel ezelőtt egy Lockheed 1011-es óriásgép csapódott a floridai Everglades Nemzeti Parkba, több mint száz ember halálát okozva. Ez a szörnyű baleset volt az Egyesült Államok történelmének egyik legtöbb halálos áldozatot követelő légi katasztrófája.
A különös dolog e baleset kapcsán az, hogy a repülőgép minden fontos alkatrésze és rendszere tökéletesen működött – a gép könnyedén biztonságos leszállást hajthatott volna végre célállomásán, a csupán 30 kilométernyire lévő Miamiban.
Amikor azonban megkezdték az ereszkedést, a legénység észrevette, hogy az egyik zöld kijelző nem világít – az a lámpa, amelyik azt mutatja, hogy az orrfutómű sikeresen kinyílt-e. A pilóták megszakították az ereszkedést, körpályára állították a gépet a koromsötét Everglades felett, és minden figyelmüket e probléma kivizsgálására irányították.
Annyira elmerültek a vizsgálódásban, hogy nem vették észre, amint a gép egyre közelebb került az alattuk fekvő sötét mocsárhoz. Mire felocsúdtak, már túl késő volt, a katasztrófa elkerülhetetlenné vált.
A baleset után a nyomozók megpróbálták kideríteni, hogy mi okozta a szerencsétlenséget. A futóművek mind rendben kinyíltak. A gép tökéletes műszaki állapotban volt. Minden rendeltetésszerűen működött – vagyis minden, egy dolgot kivéve: az egyetlen kiégett izzót. Ez a körülbelül 20 centet érő apró kis izzó indította el az események azon láncolatát, amely végül több mint 100 ember tragikus halálához vezetett.
Természetesen nem a működésképtelen izzó okozta a szerencsétlenséget. A tragédia azért következett be, mert a legénység olyasvalamire irányította a figyelmét, ami akkor igen fontosnak látszott, de közben szem elől tévesztették azt, ami igazán lényeges lett volna.
Ahhoz ragaszkodjon a szívetek, ami a legfontosabb
Az, hogy az ember hajlamos a lényeges rovására valami jelentéktelenre összpontosítani, a pilótákon kívül is bárkivel megesik. Mindannyian ki vagyunk téve e veszélynek. Az a sofőr, aki az útra koncentrál, sokkal nagyobb eséllyel ér balesetmentesen célba, mint az, aki SMS-üzenetek küldésére összpontosít.
Tudjuk, mi a legfontosabb az életben – Krisztus világossága ezt mindenkinek megtanítja. Mint hithű utolsó napi szentek „állandó társként” maguk mellett tudhatjuk a Szentlelket, aki az örök értékű dolgokról tanít bennünket. Úgy gondolom, hogy a hallgatóságból bármely papságviselő kiváló munkát végezne, ha felkérnék egy beszédre arról a témáról, hogy „mi számít igazán”. Abban rejlik a gyengeségünk, hogy tetteinket elmulasztjuk összhangba hozni a lelkiismeretünkkel.
Gondolkozzatok el egy pillanatra azon, hogy is álltok szívetek érzéseivel és a gondolataitokkal. Vajon a legfontosabb dolgokra összpontosítotok? Segíthet a felismerésben, ha felméritek, mivel töltitek a szabadidőtöket. Hová irányulnak gondolataitok, amikor megszűnik a határidők nyomása? Vajon azokra a rövid életű, mulandó dolgokra összpontosítjátok gondolataitokat és szívetek érzéseit, melyek csupán az adott pillanatban fontosak, avagy arra, ami a leginkább számít?
Milyen ellenérzéseket hordoztok magatokban? Milyen kifogásokhoz ragaszkodtok, melyek visszatartanak attól, hogy olyan férjek, apák, fiúk és papságviselők legyetek, amilyennek jól tudjátok, hogy lennetek kell? Milyen dolgok vonnak el kötelességeitektől vagy hátráltatnak elhívásotok szorgalmasabb felmagasztalásában?
Néha a figyelmünket elvonó dolgok önmagukban nem rosszak; gyakran még jól is érezzük magunkat általuk.
Azonban még a jó dolgokat is túlzásba lehet vinni. Például szolgálhat erre egy apa vagy nagyapa, aki hosszú órákat tölt ősei felkutatásával vagy internetes naplóírással, miközben elvesztegeti a saját gyermekeivel és unokáival együtt tölthető értékes és jelentőségteljes időt. Másik példaként állhat a kertész, aki nap mint nap kint gazol a földjén, miközben figyelemre se méltatja a lelkét fojtogató gyomokat.
Még az egyház néhány programja is válhat figyelemelvonó tényezővé, ha végletessé válunk, és hagyjuk, hogy azok uralják időnket és figyelmünket, miközben az igazán lényeges dolgok kárt szenvednek. Egyensúlyra van szükség az életünkben.
Amikor valóban szeretjük Mennyei Atyánkat és az Ő gyermekeit, tetteink által juttatjuk kifejezésre ezt a szeretetet. Megbocsátunk egymásnak, és jó tettekre törekszünk, mivel „a mi ó emberünk [Krisztussal] megfeszíttetett”.1 „Meglátogat[juk] az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban és szeplő nélkül megtart[juk magunkat] e világ vétkeitől.”2
Drága fivéreim a papságban, az utolsó napokban élünk. Jézus Krisztus evangéliuma vissza lett állítva a földön. Isten papságának kulcsai ismét megadatnak az embernek. A várakozás és felkészülés korában élünk, melyben Isten azt a megbízást adta, hogy készítsük fel magunkat, családunkat és a világot a közelgő hajnalra – a napra, amikor Isten Fia „riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből”,3 és megnyitja millenniumi uralmát.
Reánk bízatott a szent papság, és megadatott nékünk annak felelőssége, hatalma és joga, hogy Mennyei Királyunk képviselőiként cselekedjünk.
Ezek a dolgok számítanak a leginkább. Ezek azok az örök értékkel bíró dolgok, amelyek a leginkább méltók a figyelmünkre.
Nem engedhetjük meg magunknak, hogy figyelmünk elterelődjék szent kötelességünkről. Nem téveszthetjük szem elől a leglényegesebb dolgokat.
Nehémiás
Az ószövetségi Nehémiás kiváló példája egy olyan embernek, aki mindvégig fontos feladatára összpontosított és elkötelezett maradt iránta. Nehémiás izraelita volt, aki a babiloni fogságban élt, és a király pohárnokaként szolgált. Egy nap a király megkérdezte Nehémiást, hogy miért olyan szomorú. Nehémiás így felelt: „Miért nem volna szomorú az én orczám, hiszen a város, az én atyáim sírjainak helye, pusztán hever és kapui megemésztettek tűzben?”4
Amikor a király meghallotta ezt, szíve meglágyult, és engedélyt adott Nehémiásnak, hogy visszatérjen Jeruzsálembe, és újjáépítse a várost. Azonban nem mindenkinek tetszett ez a terv. Sok Jeruzsálem környéki tiszttartó haragra gerjedt, amikor megtudták, „hogy jött valaki, a ki Izráel fiainak javokat keresi”.5 És e férfiak „felette igen bosszankod[ának], és gúnyolá[k] a zsidókat”.6
A rettenthetetlen Nehémiás azonban nem hagyta, hogy az ellenkezés elvonja a figyelmét. Inkább felsorakoztatta eszközeit és embereit, és nekilátott a város újjáépítésének, „mert a nép nagy kedvvel [és elszántsággal] dolgozott”.7
Ám ahogy a város falai egyre emelkedtek, úgy fokozódott az ellenségeskedés is. Nehémiás ellenségei fenyegetőztek, összeesküvést szőttek, és gúnyolódtak. Fenyegetésük igencsak valós volt, és olyannyira rémisztővé vált, hogy Nehémiás megvallotta, hogy mindannyiukat megrettentették.8 A veszély és a támadással való állandó fenyegetőzések ellenére a munka tovább haladt. Feszült időszak volt ez, melyben „a kik… építének, azoknak fegyverök derekokra vala felkötve és így építének”.9
A munka előrehaladtával Nehémiás ellenségei egyre elszántabbak lettek. A nézeteltérés megoldásának színlelt szándékával négyszer szólították fel arra, hogy – a város biztonságát elhagyva – találkozzon velük. Nehémiás azonban tudta, hogy valódi szándékuk az ő elveszejtése, így hát minden alkalommal, amikor hívatták, ugyanazt válaszolta: „Nagy dolgot cselekszem én, azért nem mehetek alá.”10
Micsoda figyelemre méltó felelet! E tiszta, eltántoríthatatlan céltudatossággal szívében és elméjében, e világos elszántsággal Jeruzsálem falai egyre magasodtak, míg bámulatos gyorsasággal, 52 nap alatt újjá nem lettek építve.11
Nehémiás nem hagyta, hogy a zavaró tényezők megakadályozzák annak megtételében, amit az Úr várt tőle.
Nem fogunk alámenni
Bátorítást és sugalmazást kapok a ma élő számtalan hithű papságviselőtől, akiknek ehhez hasonló a szívük és az elméjük. Mint ahogy Nehémiás, ti is szeretitek az Urat, és törekedtek az általatok viselt papság felmagasztalására. Az Úr szeret titeket, és látja szívetek tisztaságát és eltökéltségetek állhatatosságát. Megáld benneteket hűségetekért, irányítja utatokat, és nagyszerű ajándékaitok és tehetségeitek kiaknázásával építi az Ő királyságát ezen a földön.
Azonban még nem vagyunk mindannyian olyanok, mint Nehémiás. Van még hova fejlődnünk.
Eltűnődöm, kedves fivéreim a papságban, hogy mit tudnánk elérni, ha mindnyájan – Nehémiás népéhez hasonlatosan – „nagy kedvvel [és elszántsággal]” dolgoznánk. Vajon mi mindent tudnánk elérni, ha „elhagy[nánk] a gyermekhez illő dolgokat”12 és egész lényünket, szívünket, lelkünket adnánk, hogy érdemes és igaz papságviselők legyünk, az Úr Jézus Krisztus képviselői.
Gondoljatok bele egy pillanatra, mit tudnánk elérni a magánéletünkben, a szakmánkban, a családunkban, az egyházközségünkben vagy a gyülekezetünkben! Gondoljátok el, hogyan haladna előre Isten királysága szerte a világon. Képzeljétek csak el, mennyire jobbá válhatna ez a világ, ha minden férfi, aki viseli Isten papságát, felövezné derekát, és valódi képességeihez hűen élne, őszintén megtérve, igaz és hithű férfiként a papságban, aki elkötelezett Isten királyságának felépítése iránt.
Könnyű eltéríteni magunkat – könnyű az egyetlen kiégett izzóra koncentrálni, vagy rosszindulatú emberek goromba tetteire összpontosítani, bármi is vezesse őket. Ám gondoljatok csak bele, milyen erőnk lenne egyénenként és a papság összességeként, ha minden arra irányuló kísértésre, hogy szem elől tévesszük a célt és alább adjuk normáinkat – Isten normáit –, azt felelnénk: „Nagy dolgot cselekszem én, azért nem mehetek alá.”
Nagy kihívások és nagy lehetőségek idején élünk. Az Úr Nehémiáshoz hasonló embereket keres – hithű férfiakat, akik beteljesítik a papság esküjét és szövetségét. Olyan tántoríthatatlan lelkeket kíván toborozni, akik szorgalmasan végzik Isten királyságának építését; akik még ha ellenségeskedéssel vagy kísértéssel találják is szembe magukat, ezt mondják szívükben: „Nagy dolgot cselekszem én, azért nem mehetek alá.”
Megpróbáltatásokkal és szenvedéssel szembenézve is így felelnek: „Nagy dolgot cselekszem én, azért nem mehetek alá.”
Gúnyolódással és gyalázkodással dacolva is így szólnak: „Nagy dolgot cselekszem én, azért nem mehetek alá.”
Mennyei Atyánk azokat keresi, akik nem hajlandók megengedni, hogy semmiségek hátráltassák őket az örökkévalóság dolgaira való törekvésükben. Azokat keresi, akik nem engedik, hogy a könnyed élet csábítása vagy az ellenfél csapdái eltántorítsák őket a munkától, melynek elvégzését Isten rájuk bízta. Azokat keresi, akiknek a tettei összhangban állnak szavaikkal – akik meggyőződéssel mondják: „Nagy dolgot cselekszem én, azért nem mehetek alá.”
Ünnepélyes tanúságot teszek arról, hogy Isten él, és mindannyiunkra gondja van. Ki fogja nyújtani kezét, és felemeli azokat, akik előlépnek és tisztelettel viselik a papságot, mert nagy munkája van számunkra ezekben az utolsó napokban.
Ez az evangélium nem embertől származik. Az egyház tana nem egy emberi találgatás az ősi szentírások jelentéséről, hanem a mennyek igazsága, melyet maga Isten nyilatkoztatott ki. Tanúságomat teszem arról, hogy Joseph Smith látta, amiről azt állította, hogy látta. Valóban betekintett a mennyekbe, és társalgott az Atyaistennel és a Fiúval, valamint angyalokkal is.
Tanúságomat teszem, hogy Mennyei Atyánk szól azokhoz, akik lélekben és igazságban keresik Őt. Ennek saját szememmel voltam tanúja, és örömmel tanúsítom, hogy napjainkban Isten az Ő prófétáján, látnokán és kinyilatkoztatóján, mégpedig Thomas S. Monsonon keresztül szól hozzánk.
Drága fivéreim, Nehémiáshoz hasonlóan nagy munka áll előttünk. Korunk horizontjáról tekintünk előre. Buzgó imám az, hogy a kísértések ellenére soha ne adjuk alább a normáinkat; hogy a figyelmünket elterelő dolgok ellenére – bárhonnan érkezzenek is – soha ne tévesszük szem elől azt, ami igazán lényeges; hogy eltökélten és vállvetve álljunk együtt, miközben bátran hordozzuk az Úr Jézus Krisztus zászlaját.
Imádkozom azért, hogy érdemesek legyünk a Mindenható Isten szent papságára, és fejünket felemelve, szilárd hangon mind egy szálig kijelentsük a világnak: „Nagy dolgot cselekszünk mi, azért nem mehetünk alá.” Jézus Krisztus nevében, ámen.