Senki nem volt Vele
A Kálvária hegyéről felharsant az igazság, miszerint soha nem leszünk magunkra hagyva, és soha nem maradunk segítség nélkül, még ha olykor így is érezzük.
Köszönöm, Thompson nőtestvér. Hálás vagyok az egyházban lévő nagyszerű nőtestvérekért. Fivéreim és nőtestvéreim! Mai húsvéti üzenetem mindenkihez szól, de különösen azoknak szánom, akik egyedül vannak, illetve egyedül érzik magukat, vagy ami még rosszabb, elhagyatottnak. Lehetnek köztük olyanok, akik arra vágynak, hogy házasságot köthessenek, és olyanok, akik elveszítették házastársukat. Talán gyermekeiktől kellett fájdalmas búcsút venniük, vagy épp soha nem is volt részük gyermekáldásban. Együttérzésünk átkarolja a feleségeket, akiket férjük elhagyott, a férjeket, akiket feleségük magára hagyott, és a gyermekeket, akik elveszítették édesapjukat vagy édesanyjukat – vagy akár mindkettejüket. És itt vannak még az otthonuktól távol szolgáló katonák, az első hetek honvágyától gyötört misszionáriusok, vagy a munkanélküli édesapák, akik attól tartanak, hogy családjuk meglátja szemükben a félelmet. Röviden szólva: életünk valamely szakaszában mindnyájan beletartozunk e körbe.
Hozzájuk fogok tehát most szólni, mégpedig a valaha is megtett legmagányosabb útról, valamint azokról a vég nélküli áldásokról, melyeket ez az út hozott el az emberiség családjának. A Szabadító magányos feladatáról fogok beszélni, mely során egyedül kellett hordoznia szabadulásunk terhét. Méltán mondotta e szavakat: „A sajtót egyedül tapostam, és a népek közül nem volt velem senki… Körültekinték és nem vala segítő, s álmélkodám és nem vala gyámolító.”1
Ahogy Uchtdorf elnök is oly gyönyörűen beszélt már róla, a szentírásból tudjuk, hogy mikor Jézus messiásként bevonult Jeruzsálembe a húsvétot megelőző vasárnapon – mely esemény pont e mai napra esett – hatalmas tömeg köszöntötte. De a lelkesedés, hogy tovább kísérjék az útján, hamar alábbhagyott.
Nem telt el sok idő, és bevádolták a zsidók vezetőinél – először Annásnál, a korábbi főpapnál, majd pedig Kajafásnál, az akkori főpapnál. Siettetve az ítélethozatalt, e férfiak és az irányításuk alatt álló tanácsok, végül gyors döntésre jutottak. Indulattól fűtve így kiáltottak fel: „Mi szükségünk van még bizonyságokra? Méltó a halálra.”2
Ezt követően az ország nemzsidó vezetői elé hurcolták Őt. Először kihallgatta Heródes Antipás, Galilea negyedes fejedelme, majd Ponczius Pilátus, Róma júdeai helytartója kétszer is. Pilátus a második kikérdezés után így szólt a sokasághoz: „Én ti előttetek kivallatván, semmi… bűnt nem találtam ez emberben.”3 Majd Pilátus éppoly elfogadhatatlanul, mint amennyire ésszerűtlenül „Jézust… megostoroztatván, kezökbe adá, hogy megfeszíttessék”.4 Pilátus frissen mosott kezei nem is lehettek volna szennyesebbek vagy tisztátalanabbak.
A vallási és politikai elutasítás akkor vált igazán személyessé, amikor már az utca népe is Jézus ellen fordult. A történelem nagy iróniája, hogy Jézussal együtt raboskodott a börtönben egy valódi istenkáromló, egy Barabbás nevű gyilkos és lázadó, kinek neve arámi nyelven annyit tesz: „az atya fia”.5 Mivel a zsidó húsvéti hagyomány szerint Pilátusnak jogában állt szabadon bocsátani egy foglyot, megkérdezte hát a tömegtől: „A kettő közül melyiket akarjátok, hogy elbocsássam néktek?” Ők pedig így feleltek: „Barabbást.”6 Így hát az „atya fia”, ki istentelen volt, szabadon bocsáttatott, míg Mennyei Atya isteni Fiát elhurcolták, hogy keresztre feszítsék.
Sokat eláruló időszak volt ez azok életében is, akik közelebbről, személyesen ismerték Jézust. Közülük Júdás Iskariótest a legnehezebb megérteni. Tudjuk, hogy az isteni terv megkövetelte Jézus keresztre feszítését, ám lélekszorító belegondolni, hogy egyik különleges tanúja, aki korábban a lábainál ült, aki hallotta Őt imádkozni, aki látta betegeket gyógyítani, és érezte kezének érintését, képes volt harminc ezüstért elárulni Őt és mindazt, amit Ő jelentett. E világ történelme során soha nem jutottak még ily csekély összegért ilyen hatalmas és szégyenteljes hírnévhez! Nem a mi dolgunk, hogy ítélkezzünk Júdás sorsáról, Jézus azonban ezt mondta árulójáról: „Jobb [lett] volna annak az embernek, ha nem született volna.”7
A hívők közül másokra is nehéz pillanatok vártak. Az utolsó vacsorát követően Jézus magára hagyta Pétert, Jakabot és Jánost, arra kérve őket, hogy virrasszanak, míg Őmaga beljebb ment a Gecsemáné kertjében. Arcra borulva imádkozott, „szomorú[an]… mind halálig”8 – ahogy a feljegyzés írja. „Mint a nagy vércseppek”9 hullott alá verítéke, miközben az Atyához könyörgött, hogy múljék el tőle ama gyötrelmekkel teli, keserű pohár. Ám ez nem volt lehetséges. Kínterhes imájából visszatérvén, álomba merülve találta három fő tanítványát, ami e kérdésre indította: „Így nem birtatok vigyázni velem egy óráig sem!?”10 Ugyanez még két ízben megismétlődött, mígnem harmadszori visszatérésekor könyörületesen így szólt hozzájuk: „Aludjatok immár és nyugodjatok”11 – habár tudta, magának már nem lesz nyugovása.
Később – miután Jézust elfogták és elhurcolták, hogy kihallgassák –, Pétert megvádolták, hogy ismeri Jézust és egyike volt a hozzá közel állóknak, de ő mindezt azonnal letagadta. Nem is egyszer, hanem háromszor. A történteket nem ismerjük teljes részletességgel, és nem tudhatunk a Szabadító esetleges óvintelmeiről sem, melyeket bizalmasan adott apostolainak.12 Azt azonban tudjuk, Jézus tisztában volt azzal, hogy még e drága barátai sem tartanak majd ki mellette mindvégig, és erre figyelmeztette is Pétert.13 És amikor felhangzott a kakasszó, „hátra fordulván az Úr, tekinte Péterre. És megemlékezék Péter az Úr szaváról… És kimenvén… keservesen síra.”14
Így tehát az isteni szükségszerűség szerint a Jézust támogatók köre egyre csak szűkült, mély jelentéssel ruházva fel Máté rövidke versét, miszerint „elhagyák őt a tanítványok mind, és elfutának”.15 Péter elég közelről szemlélte az eseményeket ahhoz, hogy felismerjék és megvádolják. János a kereszt lábánál állt Jézus édesanyjával. Rendkívüli módon életének áldott asszonyai mindig is oly közel maradtak a Szabadítóhoz, amennyire csak lehetséges volt. Ám az Atyához visszavezető magányos útján javarészt vigasz és társak nélkül haladt tovább.
És most vigyázva ejtett szavakkal, mélységes áhítattal arról kívánok szólni, ami az engesztelés felé vezető magányos út talán legnehezebb pillanata volt. Azokról az utolsó percekről beszélek, melyekre Jézus szellemileg és testileg bizonyára fel kellett hogy készüljön, de amelyek érzelmi és lelki súlyát talán nem mérte fel teljesen – arról az utolsó aláereszkedésről az isteni visszahúzódás miatti bénító kétségbeesésbe, amikor végső magányában így kiáltott fel: „Én Istenem, én Istenem! [Te] miért hagyál el engemet?”16
Arra fel volt készülve, hogy elveszíti a halandók támogatását, de ez az érzés – úgy tűnik – váratlanul érte. Hiszen nem mondta-e ezt a tanítványainak: „Ímé… az óra… immár eljött, hogy szétoszoljatok kiki az övéihez, és engem egyedül hagyjatok; de nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van… Nem hagyott engem az Atya egyedül, mert én mindenkor azokat cselekszem, a melyek néki kedvesek”?17
Lelkem teljes meggyőződésével tanúsítom, hogy Jézus tettével Atyja tökéletesen elégedett volt, valamint hogy a tökéletes Atyja nem hagyta Fiát magára azon az órán. Valójában az Atya – és ez az én személyes hitem – Krisztus egész halandó szolgálata során talán soha nem volt közelebb a Fiához, mint szenvedésének e kínokkal teli utolsó perceiben. Mindazonáltal, hogy Fia páratlan áldozata éppoly teljes legyen, mint amennyire önként és egyedül hozta azt meg, az Atya – ha csak egy rövid pillanatra is – megvonta Jézustól Lelke vigaszát és személyes jelenlétének támaszát. Mindez szükséges, sőt alapvető volt az engesztelés eredményességét tekintve, hogy ez a tökéletes Fiú – aki soha nem szólt gonoszat, soha nem cselekedett helytelenül, soha nem érintett tisztátalan dolgot – most megtapasztalja, milyen érzések kerítik hatalmába a többi halandót, vagyis minket, mindnyájunkat amikor bűnt követünk el. Ahhoz, hogy engesztelése végtelen és örökkévaló lehessen, meg kellett tapasztalnia, milyen érzés meghalni nem csupán fizikailag, hanem lelkileg is. Éreznie kellett, milyen az, ha az Isten Lelke visszahúzódik, és így az ember nyomorultul, reményt vesztve teljesen mértékben magára marad.
De Jézus kitartott. Nem ingott meg. A Benne lévő jóság révén a hit diadalt aratott még a legmélyebb gyötrelmek közepette is. A hit, mely mindig is vezérelte életét, érzései ellenére azt súgta Neki, hogy az isteni könyörület soha nem szűnik meg, hogy Isten mindig hű, és Ő soha nem hagy bennünket cserben, és nem hagy minket magunkra. Amikor az utolsó fillérig megfizetett, amikor Krisztus hithű elkötelezettsége éppoly nyilvánvalóvá vált, mint amilyen tökéletesen megingathatatlan volt, irgalommal teljes munkája végül „elvégeztetett”.18 Habár lehetetlennek tűnt, és senki nem segítette vagy támogatta Őt, a Názáreti Jézus, az élő Isten élő Fia lehetővé tette, hogy élet támadjon ott, ahol mindaddig a halál uralkodott, és örömteli, lelki megváltást hozott a bűn pokoli sötétségéből és kétségbeeséséből. Azon Istenbe vetett hittel, akiről tudta, hogy mellette áll, képes volt diadalmasan így szólni: „Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet.”19
Fivéreim és nőtestvéreim, e húsvéti időszak egyik nagy vigasza az, hogy mivel Jézus teljesen egyedül végigjárta ezt a hosszú, magányos utat, ezért nekünk már nem kell így tennünk. Az Ő magányos útja lehetővé tette, hogy nagyszerű társaságban haladjunk az Ő ösvényének szerény utánzatán – utunk során így élvezhetjük Mennyei Atyánk irgalmas gondoskodását, szeretett Fia soha nem szűnő közelségét, a Szentlélek tökéletes ajándékát, valamint a mennybéli angyalok, a fátyol mindkét oldalán élő családtagok, a próféták és apostolok, tanítók, vezetők és barátok társaságát. Mindezeket és még többet is kaptunk, hogy végigkísérjék halandó utazásunkat, mégpedig Jézus Krisztus engesztelésének és az Ő evangéliuma visszaállításának köszönhetően. A Kálvária hegyéről felharsant az igazság, miszerint soha nem leszünk magunkra hagyva, és soha nem maradunk segítség nélkül, még ha olykor így is érezzük. Bízhatunk Megváltónk szavaiban: „Nem hagylak titeket árvákul.” Az én Atyám és én eljövünk hozzátok, és veletek lakozunk.20
A kérésem e húsvéti időszakban az, hogy Krisztus magányos áldozatának e jelenetei a megtagadás és cserbenhagyás pillanataival, és az Ő nyílt elárulásával, soha ne ismétlődjenek meg miattunk! Egyszer már megjárta magányos útját. És most hadd forduljak hozzátok azzal a kéréssel, hogy soha többé ne kelljen a mi segítségünk és támogatásunk nélkül szembeszállnia a bűnnel, hogy ne csak közömbös bámészkodókat lásson, mikor ránk tekint, ahogy napjainkban az Ő Via Dolorosáján saját szenvedésünk útját járjuk. Az eljövendő szent hét közeledtével – melynek része a húsvétcsütörtök a húsvéti báránnyal, az engesztelés pénteke a kereszttel és a feltámadás vasárnapja az üres sírbolttal – váljunk még inkább az Úr Jézus Krisztus tanítványaivá, nem pusztán szóban és nem csupán akkor, ha az kellemes vagy kényelmes, hanem tettekben, bátorságban és hitben is – akkor is, amikor ösvényünk magányos és keresztünk nehezen elviselhető. E húsvéti héten és egész életünk során álljunk Jézus Krisztus oldalán „mindig és mindenben, és minden helyen, ahol csak vagy[unk], méghozzá egészen halál[unk]ig”,21 hiszen Ő valóban így állt mellettünk – még halála óráján is, amikor teljesen magára hagyva kellett helytállnia. Jézus Krisztus nevében, ámen.