Tisztelet és áhítat
Otthonunkban és osztályainkban… ápolnunk kell az egymás iránti tiszteletet és az Isten iránti áhítatot.
János utolsó fejezetében olvashatunk egy különösen gyengéd beszélgetésről, amely Péter és a feltámadt Krisztus között hangzott el. A Szabadító háromszor megkérdezi: „Simon, Jónának fia, szeretsz-é engem?” És minden alkalommal, amikor Péter a szeretetéről biztosítja a Szabadítót, Jézus azt mondja neki: „Legeltesd az én bárányaimat! […] Legeltesd az én juhaimat!”1
Hatalmas szükség van a mai világban arra, hogy „élő vízzel”2 és az „élet kenyerével”3 tápláljuk gyermekeink és fiataljaink lelkét. Péterhez hasonlóan mi is szeretjük az Urat, ezért a mai szülők és vezetők szorgalmasan azon munkálkodnak, hogy minden szívbe belecsepegtessék a Jézus Krisztusról és az Ő evangéliumáról való bizonyságot. Az otthonunkban, a misszionáriusi munka során és egyházunk kápolnáiban és osztálytermeiben is tanítást végzünk. Felkészülünk, és meghívjuk a Lelket, hogy velünk legyen. De ahhoz, hogy valóban legeltetni tudjuk bárányait, és táplálni az Ő juhait a bizonysággal és a Lélekkel, otthonunkban és osztályainkban is ápolnunk kell az egymás iránti tiszteletet és az Isten iránti áhítatot.
Ma a szülőkhöz, tanítókhoz és vezetőkhöz kívánok szólni, hogy fogjanak össze, és tanítsák, illetve ösztönözzék a tisztelet és áhítat normáit, és mutassanak belőlük példát, mert ez erősíteni fogja gyermekeinket és fiataljainkat, és meghívja a hódolat lelkét otthonainkba és kápolnáinkba.
Hitelesebb példaként állhatunk az Isten iránti áhítatra, ha egymás iránt is tiszteletet mutatunk. Mai társadalmunkban a média minden lehetséges módon támadást intéz az illemtudás, a méltóság és az udvariasság normái ellen. Gyermekeink és fiataljaink számára döntő fontosságú, hogy mint szülők és vezetők példát adjunk az egymás iránti megbecsülésre, hiszen ők nemcsak a médiát figyelik, hanem bennünket is! Vajon olyan példaképek vagyunk, amilyeneknek lennünk kell?
Tegyük fel magunknak e kérdéseket: otthon jó példát mutatok-e az egymás iránti tiszteletre azzal, ahogyan a szeretteimmel bánok? Hogyan viselkedek egy sportmérkőzés közben? Ha a gyermekemnek nézeteltérése támad a tanárával, edzőjével vagy egy társával, meghallgatom-e mindkét felet az üggyel kapcsolatban? Tiszteletben tartom-e mások tulajdonát, és vigyázok-e a sajátomra? Hogyan beszélek azokkal, akikkel nem értek egyet a vallás, az életmód vagy a politika terén?
Ha mint szülők és vezetők példánk által megtanítjuk a mások iránti tiszteletet, azzal megerősítjük gyermekeink szívében, hogy mi valóban mindannyian Isten gyermekei és egymás testvérei vagyunk örökre. Akkor már nem a különbözőségekre, hanem a közös vonásokra fogunk összpontosítani – a szívekben lakozó jóságra, amely összeköti Isten családjának tagjait.
A mások iránti tisztelet és az Isten iránti áhítat közeli rokonok. Mindkettő az alázatban és a szeretetben gyökeredzik. David O. McKay elnök azt mondta, hogy „az áhítat a mélységes tisztelet és szeretet keveréke,”4 L. Tom Perry elder pedig azt tanította, hogy „az áhítat az Istenség iránti csodálatunkból és tiszteletünkből származik”.5 A gyermekek is megtanulják ennek elvét, amikor egy elemis ének következő versszakát éneklik:
Hogy lehet őszinte az áhítatod,
Míg csendben ülsz a helyeden?
Úgy, ha közben Atyád kegyelmére gondolsz,
Mert az áhítat szeretet.6
Az áhítatos magatartás azonban a legtöbb gyermeknél nem ösztönös. Ez egy olyan jellemvonás, amelyet a szülők és a vezetők tanítanak meg példájuk és nevelésük által. De ne feledjük, ha az áhítat a szeretetben gyökeredzik, akkor a tanításának is abban kell! A rideg nevelés csak neheztelést, nem pedig áhítatot vált ki. Ezért kezdjétek el már korán, és támasszatok ésszerű elvárásokat. Igenis képes még egy kisgyermek is megtanulni, hogy keresztbe fonja a kezét, és felkészüljön az imádkozásra. De ez időt, türelmet és következetességet igényel. Ne feledjük, hogy a gyermek ezáltal nemcsak áhítatból kapja meg első leckéit, hanem ezek az alkalmak lehetnek a legelső próbálkozásai az önfegyelem terén is.
A tanítás és önfegyelem e folyamata sorról sorra, előírásról előírásra folytatódik. A gyermek így tanul meg áhítatos lenni az imák és az úrvacsoragyűlés alatt. A gyűlésen a szülei mellett ül. Később egyre inkább gyarapszik az önfegyelemről való tudása. Megtanul böjtölni, engedelmeskedni a Bölcsesség szavának, jó döntést hozni, például a tekintetben, hogy mit néz meg az interneten, és megtanulja betartani az erkölcsi tisztaság törvényét. Képességeink folyamatosan fejlődnek, épp úgy, ahogy megértésünk is. Áldást hozunk gyermekeinkre és fiataljainkra, ha e folyamat során végig példát mutatunk nekik, tanítjuk és biztatjuk őket, mert az önfegyelem nem csak az önbecsülés gyökere, de ahhoz is elengedhetetlen, hogy meghívhassuk a Lelket, aki tanít, megerősít és bizonyságot tesz.
Emlékszem egy konferenciai beszédre, amelyet Boyd K. Packer elnök mondott majdnem húsz évvel ezelőtt, „Az áhítat meghívja a kinyilatkoztatást”7 címmel. Ezt a kifejezést hosszú évek óta a szívemben őrzöm. Arra emlékeztet, hogy szívünkben, otthonunkban és gyűléseinken áhítatot kell teremtenünk, amely meghívja a vigasztalás, az útmutatás, a tanítás és a bizonyság lelkét. Mert amikor a Lélek bizonyságot tesz mindnyájunknak arról, hogy Isten az Atyánk, és Jézus Krisztus a Szabadítónk, ez a kinyilatkoztatás lesz az, amely meghívja a szeretetből és mélységes tiszteletből született valódi áhítatot.
Mit tehetünk hát szülőkként és vezetőkként? Példaként szolgálhatunk az áhítatra, ha alázatosan imádkozunk, az ima helyes nyelvezetét használva és az Istenséget megfelelő nevén nevezve. Vagy ha a szentírásokat tisztelettel kezeljük, és meggyőződéssel tanítjuk az abban rejlő tanokat.
Növeli az áhítatunkat, ha megfelelő tiszteletet mutatunk nemcsak az általános felhatalmazottak, hanem a helyi papsági és segédszervezeti vezetők iránt is. A cövekelnökömhöz szoros barátság fűz már harminc éve, és mint barátok mindig is a keresztnevünkön szólítottuk egymást. Mivel azonban papsági vezetői elhívásban szolgál, a nyilvánosság előtt – és természetesen egyházi környezetben is – tudatosan igyekszem őt Porter elnöknek hívni. Ha gyermekeinket és fiataljainkat megtanítjuk, hogy a vezetőinket elnöknek, püspöknek, testvérnek és nőtestvérnek illik szólítani, az fokozza az áhítatot. Megtanítja azt az igazságot is, hogy a vezetőket Isten hívja el, és szent feladatot bíz rájuk.
Szülőkként és vezetőkként kötelességünk, hogy lefektessük az áhítatos viselkedés példáját az egyházi gyűléseinken. Kápolnáink többféle funkciót tölthetnek be, de vasárnap a hódolat helyszínei. Összegyűlünk, hogy megújítsuk szövetségeinket, ami meggyógyítja lelkünket. Eljövünk, hogy megtanuljuk a tanokat, és megerősítsük a bizonyságunkat. A misszionáriusok elhozzák az érdeklődőiket. Csakis akkor képes a Lélek megerősíteni az evangélium igazságait Isten szaván, a zenén, a bizonyságtételen és az imán keresztül, ha ehhez áhítatos légkört teremtünk.
Barátságos nép vagyunk, szeretjük egymást, de az áhítat csak akkor tud növekedni, ha az előtérben kibeszélgetjük magunkat, és ha az úrvacsoragyűlések zenei bevezetővel kezdődnek, nem pedig rögtön a nyitóimával. Fokozhatjuk az áhítatot, ha a síró gyermeket kivisszük a kápolnából, és keresünk egy másik termet, ahol tovább hallgathatjuk a gyűlés eseményeit, amíg a kicsi el nem csendesül, vagy a rakoncátlan kisgyermek meg nem nyugszik. Az áhítat magában foglalja azt is, hogy kikapcsoljuk a mobiltelefonjainkat, és BlackBerry készülékeinket. A gyűléseken való SMS-ezés vagy e-mailek olvasgatása nem csak az áhítat hiányát jelenti, de zavaró is, és a többiek iránti tiszteletlenségünk jele. Így tehát azzal fejezhetjük ki áhítatunkat, ha részt veszünk a gyűlésen, odafigyelünk a beszélőkre, és együtt énekeljük Sion himnuszait.
Tanítóinknak az Elemiben, a Vasárnapi Iskolán és a fiatalok programjain páratlan lehetőségük van arra, hogy a tiszteletről és az áhítatról tanítsanak, és példát mutassanak. Van néhány javaslatom.
Először is, szeresd az osztályodat. Gyakran a legzavaróbb gyermeknek van a legnagyobb szüksége a szeretetedre.
Szakíts időt arra, hogy elmagyarázd, mi az áhítat és miért fontos. Tegyél ki egy képet a Szabadítóról. Mondd meg, hogy milyen viselkedés az elfogadott, majd légy szeretetteljes és következetes, ne csak a biztatásban, hanem az elvárások terén is.
Légy felkészült! Ne csak az anyagot készítsd elő, hanem saját magadat is készítsd fel, hogy a Lélekkel taníthass. Sok áhítattal kapcsolatos gond megoldódhat egy jól előkészített leckével, amelyben a tanulók aktívan részt vesznek.
Beszélj a sérült gyermekek szüleivel, hogy ésszerű célokat tűzhessetek ki a gyermek számára, hiszen minden gyermek megérdemli az esélyt a fejlődésre.
Hívd segítségül az egyházközség erőforrásait. Ott, ahol a gyermekeknek vagy a fiataloknak gondjuk van az áhítattal, az gyakran az egész egyházközség számára problémát jelent. Vidd az ügyet az egyházközségi tanács elé, ahol a vezetők összefoghatnak, hogy minden szinten növeljék az áhítatot és a megbecsülést.8
Évekkel ezelőtt Packer elnök az Úr áldásait ígérte azoknak, akik áhítattal hódolnak. Ezek az ígéretek még most is érvényesek. „És bár valószínűleg nem egy azonnali, csodaszerű változásnak leszünk tanúi, de amilyen biztos az, hogy az Úr él, úgy jelentkezni fog egy szinte észrevétlen, de határozott változás. Minden egyháztag életében, és magában az egyházban is növekedni fog a lelki erő. Az Úr még bőségesebben önti majd ki ránk Lelkét. Nem aggódunk annyit, és nem leszünk összezavarva. Személyes és családi gondjainkra kinyilatkoztatott válaszokat kapunk…”9
Én elhiszem egy próféta ígéreteit. Tudom, hogy van egy szerető Mennyei Atyám, és hogy az Ő Fia, Jézus Krisztus a Szabadítóm. Imádkozom, hogy növekedjen az áhítatunk, és ez tükrözze az Őirántuk érzett legmélyebb szeretetünket, és azon vágyunkat, hogy táplálhassuk juhaikat. Jézus Krisztus nevében, ámen.