Amanda Jiri

Dél-Afrika, Fokváros

Amikor tizenéves korában Amanda élete egyre nehezebbé vált, új élményekre vágyva eltávolodott az egyháztól. Évekkel később Amanda ürességet érzett. A boldogság megtalálása egy fontos kérdéssel kezdődött.

Fényképezte: Cody Bell

A családom 1993-ban keresztelkedett meg. A szüleim néhány évre rá elváltak, és a három testvérem lassan elmaradozott az egyházból. Tizenegyedikes koromtól, 1998-tól, én sem jártam többet.

Megfogadtam, hogy új dolgokat fogok kipróbálni, és meg fogok nézni más egyházakat is. A barátaim elhívtak párszor a saját istentiszteleteikre, de nem gyakran mentem el. Nem azért, mintha még mindig kötődtem volna az egyházunkhoz, hanem valamilyen furcsa módon mindig közbejött valami. Nem ébredtem időben vagy már más dolgom volt vagy valamilyen kifogást találtam.

Mintegy nyolc éven át nem voltam tevékeny egyháztag. Ez alatt az idő alatt rossz társaságba keveredtem. Az anyukám halálos beteg volt. Nagyon magam alatt voltam, ürességet éreztem magamban. Elkezdtem törni a fejem: „Mikor voltam utoljára igazán boldog?”

Ha valaki kívülről nézte az életemet, azt gondolhatta: „Ennek a lánynak nagyon király élete van!” Népszerű emberek vettek körül, és látszólag jól ment a sorom. Mégis üresnek és csonkának éreztem magam.

Aztán visszagondoltam azokra az időkre, amikor a Fiatal Nők közé jártam. Ráeszméltem, hogy akkor éreztem magam utoljára igazán boldognak. Úgy döntöttem, hogy a következő vasárnap újra elmegyek istentiszteletre. Találkoztam a gyülekezeti elnökkel, és ráléptem a bűnbánat útjára.

Röviddel később elhívtak, hogy a Fiatal Nőknél szolgáljak. Amikor elkezdtük felmondani a Fiatal Nők alapeszméjét, azonnal eszembe jutott! Most már, amikor csak felmondom az alapeszmét, megerősítést nyerek arról, hogy az egyházban van a helyem.