Utolsó napi szentek történetei
Válaszul egymás imáira
Illusztrálta: Allen Garns
Az Illinois Chicago Déli Misszióban töltött missziós szolgálatom már a végéhez közeledett, amikor különleges engedélyt kaptam, hogy visszalátogathassak egy korábbi területemre, és a Tremillo családdal vacsorázhassak. Egy egész éven át szolgáltam az egyházközségükben, és közel kerültünk egymáshoz.
A vacsora alatt Tremillo testvér arra biztatott, hogy a hazaúton osszak meg legalább egy történetet a boldogságról. Azt mondta, hogy az Úr odavezet majd valakit a repülőre, akinek az én segítségemre lesz szüksége. Megígértem neki, hogy megteszem.
Onnantól kezdve egészen addig, hogy elutaztam Chicagóból, azért is imádkoztam, hogy megerősítést kapjak, miszerint az Úr elfogadja a missziós szolgálat révén meghozott áldozatomat.
Három héttel később felszálltam a hazafelé induló repülőre. Ahogy odaértem a helyemre, a mellettem lévő ülésen helyet foglaló hölgy felnézett. „Ilyen nincs! – mondta. – Ezt nem hiszem el!”
Az első gondolatom ez volt: „Nagyszerű! Utálja a mormonokat.” Miután leültem, elmesélte nekem, hogy Kellynek hívják, és nemrég tért meg. Elmondta, mennyire boldog, hogy egy misszionárius ül mellette. Az előző útitársa egy mormonellenes illető volt, aki meglehetősen barátságtalanul fejezte ki véleményét újonnan meglelt hitével kapcsolatban. Kelly feldúlt volt, tele kérdésekkel. Előtte már válaszokért és megnyugvásért imádkozott.
Elmondtam egy imát a szívemben, majd bizonyságot tettem az evangélium igaz voltáról, valamint Istennek a gyermekei – köztük Kelly – iránti szeretetéről. Meséltem a Tremillo testvértől kapott tanácsról is, és elmondtam Kellynek, hogy Isten kifejezetten az ő számára készítette elő ezt a különleges pillanatot.
Kelly könnyes szemmel mondott köszönetet nekem. Majd hozzátette: „Tudom, hogy jó misszionárius voltál, és hogy az Úr elfogadja az áldozatodat.” Abban a pillanatban átéreztem Isten irántam való mélységes szeretetét. Most rajtam volt a sor, hogy elérzékenyüljek. Könnyes szemmel köszönetet mondtam Kellynek, és elmondtam, hogy ő a válasz az én imáimra. Válaszoltam még néhány kérdésére, és ímélcímet cseréltünk.
Aztán a gép leszállt, búcsút intettünk egymásnak, ő pedig ment, hogy átszálljon egy másik járatra. Mindig hálás leszek, amiért Mennyei Atya hajlandó volt ilyen gyengéd módon megáldani mindkettőnket.