A család örökkévaló fontossága
Írta: M. Russell Ballard elder
a Tizenkét Apostol Kvórumából
Egy 2015. október 27-én elhangzott beszéd alapján.
E beszédében, mely a Családok IX. Világkongresszusán hangzott el Salt Lake Cityben, M. Russell Ballard elder elmondta, hogy azoknak, akik hisznek a hagyományos házasságban, minden lehetséges támogatásra szert kell tenniük a hitük, a családjuk és a szabadságuk megvédelmezése érdekében.
A templomok nagyon fontosak az utolsó napi szentek számára, mert azokban a házaspárokat az időre és az örökkévalóságra adják össze, nem csupán addig, míg a halál el nem választja őket. Amint azt a Család: Kiáltvány a világhoz révén az egyház 23 évvel ezelőtt kinyilvánította, „a férfi és nő közötti házasságot Isten rendelte el, és a család központi szerepet játszik a Teremtő gyermekeinek örökkévaló rendeltetésére vonatkozó tervében”1.
E tan megmagyarázza a családot illetően elfoglalt erőteljes álláspontunkat. Abban is hiszünk, hogy mindenki felé kötelesek vagyunk megértéssel, szeretettel és együttérzéssel fordulni. A beszédem első része annak a tanbéli okaira fog összpontosítani, hogy a hagyományos családok miért játszanak olyan fontos szerepet az egyházunkban. Másodszor, el fogom magyarázni a családot, illetve a vallásszabadságot övező vallási érzékenység közti összefüggéseket. Végül pedig néhány vezérlő elvet fogok javasolni arra vonatkozólag, hogy miként fordulhatunk a körülöttünk lévők felé, minden félreértés vagy nézeteltérés ellenére is.
Az egyház hitelvei a családot illetően
Annak érdekében, hogy összefüggéseibe helyezzem az egyházunk családra vonatkozó hitelveit, szeretném a gyermekeink által gyakran énekelt, Mennyország szívében című dal szövegét idézni. E dal felvázolja, honnan jöttünk, miért vagyunk itt, és hová tartunk. Ezt az utolsó napi szentek a szabadítás tervének nevezik, amely Mennyei Atyánk örökkévaló terve.
Mennyország szívében volt egykor szép otthonom,
Hol egymást szerette mindenki, azt is tudom.
Jó Atyánk elénk tárt egy csodálatos tervet,
Mely által az ember örökké Vele élhet.
Mennyei Atyánk egy szerető Megváltót kért,
Aki az életét adja majd bűneinkért.
Volt egy, ki jó Atyánk dicsőségére vágyott,
De Jézus szólt: „Legyen meg a Te akaratod.”
Az Atya választott, elküldte Jézust hozzánk,
Eljött a Messiás, legyőzte Ő a halált.
Mily szép lesz életünk, ha Vele élhetünk már
A mennyben, ahol majd jó Atyánk karjába zár.2
E dal sorait emlékezetünkben tartva hadd magyarázzam meg a szabadítás tervének néhány fontos elemét, melyek kihangsúlyozzák saját és családunk halhatatlanságát és örökkévaló természetét.
Ezen életet megelőzően Istennel éltünk, aki a mi Mennyei Atyánk. Ő a mi lelkünk szó szerinti Atyja, mi pedig az Ő lélekgyermekei vagyunk. Ebből következik, hogy mindenki, aki erre az életre születik, lelki fivére és nőtestvére egymásnak.
„Isten végső célja – az Ő munkája és dicsősége – az, hogy lehetővé tegye mindannyiunk számára azt, hogy minden áldását élvezhessük.” Az a választásunk, hogy engedelmeskedünk-e az Ő parancsolatainak vagy sem, meghatározza örökkévaló sorsunkat. „Isten tervének középpontjában Jézus Krisztus áll. Engesztelés[e] által Jézus Krisztus eleget tett Atyja céljának, és mindannyiunk számára lehetővé tette, hogy a halhatatlanságot és örök életet élvezzük.”3 A házassági és családi kötelékeket papsági felhatalmazás rögzíti, hogy azok a síron túl is kitartsanak, amennyiben „az időre és mind az örökkévalóságra” kötünk házasságot a templomban (T&Sz 132:7).
Remélem, hogy e rövid áttekintés segíteni fog Önöknek megérteni, milyen szorosan kapcsolódik hitrendszerünk a hagyományos családhoz. A társadalom, a jog és a közfelfogás változhat, de a társadalom által megalkotott család nem helyettesítheti és nem is fogja helyettesíteni Istennek az Ő gyermekei számára megszabott céljait és tervét.
A mai világban, ahol a házasság és a gyermekek egyre inkább a partvonalra szorulnak, Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza nem áll egyedül, amikor a hagyományos családot az egyik legfontosabb tanbéli alkotóelemeként határozza meg.
Ferenc pápa ezt mondta: „Ő [vagyis Isten] boldogságra alkotta a férfit és a nőt; hogy osztozzanak utazásuk során valakivel, aki kiegészíti őket; hogy megéljék a szeretet csodálatos élményét: hogy szeretetet adnak és kapnak, és látják szerelmüket gyümölcsözőre fordulni a gyermekekben.”4
A Déli Baptista Egyház kijelentette: „A házasság egyetlen férfi és egyetlen nő egyesülése egy életre szóló, szövetség szerinti elkötelezettségben. […] A férj és a feleség egyenlő értékkel bír Isten előtt, minthogy mindketten Isten képmására lettek teremtve.”5
Az örökkévaló családra vonatkozó tanbéli hitelveink, valamint más tekintélyes keresztény vezetők állásfoglalásai megkönnyítik annak megértését, miért vagyunk annyira elkötelezettek a hagyományos család ápolása, védelmezése és előmozdítása iránt.
A vallásos nézetek szekuláris támasza
Vannak, akik úgy vélik, hogy az efféle tanok és kijelentések csupán észszerűtlen vallásos vélemények. Az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága azonban nagy hangsúlyt fektetett arra 2015 júniusában, amikor elismerte az azonos neműek házasságát, hogy kifejtse, miszerint lehetnek őszinte szándékú és észszerűen gondolkodó emberek, akik más véleményen vannak:
„A házasság szent azok számára, akik a vallásuk szerint élnek…
A korokon, társadalmakon és felekezeteken átívelő vallási és filozófiai művekben, valamint a művészet és az irodalom minden formájában rengeteg előfordulását látjuk a házasság szépségének. Méltányos és szükséges annak kimondása, hogy ezen előfordulások alapja az a felfogás, hogy a házasság két ellentétes nemű ember egyesülése. […]
Nézetük szerint a házasság a maga természetéből adódóan a férfi és a nő nemi eltérést hordozó egyesülése. E nézetet régóta vallották és ma is jóhiszeműen vallják észszerűen gondolkodó és őszinte szándékú emberek, itthon éppúgy, mint szerte a világon.”6
A Legfelsőbb Bíróság helyesen ismerte fel, hogy világszerte sok őszinte szándékú és észszerűen gondolkodó ember van, aki továbbra is elismeri a hagyományos házasságot.
Hit, család és szabadság
Annak megértését követően, hogy észszerűen gondolkodó és őszinte szándékú emberek tekinthetnek úgy a házasságra, mint ami csak két ellenkező nemű egyén között jöhet létre, a nyilvánosságban teret kell adni, a vallásszabadság révén pedig védelmet kell nyújtani az ilyen nézeteknek. Mi több, mivel a vallásos hit hatással lehet arra, ahogy a hívők magát az élet célját értelmezik, az ilyen nézetek azt is befolyásolni fogják, ahogy a társadalommal érintkeznek.
Ide kapcsolódik az a fiatal gyermekekről szóló hír, akiknek a tanítója felolvasott egy mesét két egymásba szerető hercegről. A pedagógus bármiféle előzetes figyelmeztetés vagy értesítés nélkül adta le ezt az anyagot. A szülők kérését, miszerint legközelebb értesítsék őket, amennyiben a történetet újra fel kívánják olvasni, az iskola elutasította.7
Valóban kárt okozott volna az iskola vezetőségének, ha megengedik a szülőknek, hogy elvigyék a gyermekeket arra az időre, amikor az iskolában a hitelveikkel ellentétes anyagot tanítanak? Az iskola ezzel a döntéssel mintha közvetlen támadást intézett volna a szülők azon szerepe ellen, melyet a saját gyermekeik nevelésében játszanak.
Szélsőséges időket élünk. A közös megegyezés gyakran nehéznek és távolinak tűnik. Hallunk történeteket olyan emberekről, akik megpróbálnak hűek maradni a saját mércéjükhöz, hogy aztán elvakultsággal és intoleranciával vádolják vagy észszerűtlenül aránytalannak tűnő büntetéssel sújtsák őket.
A világ mintegy 200 országának zöme, köztük az Amerikai Egyesült Államok is elismerte a szülők kiváltságát gyermekeik tanítására, amikor aláírták a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányát. E szerződés 18. cikke leszögezi: „[A] részes állam[ok] kötelezik magukat a szülők… ama szabadságának tiszteletben tartására, hogy gyermekeik vallásos és erkölcsi nevelését saját meggyőződésüknek megfelelően biztosítsák.”8
E nemzetközi emberi jogi védelem összhangban van az egyház álláspontjával, amely a családkiáltványban így szerepel: „A szülők szent kötelessége, hogy gyermekeiket szeretetben és igazságban neveljék…, arra tanítsák őket, hogy szeressék és szolgálják egymást, [és] betartsák Isten parancsolatait… A férjek és feleségek – anyák és apák – felelni fognak Isten előtt ezen kötelezettségek teljesítéséért.”9
Úgy tűnhet, hogy az árral szemben úszunk, ám a hagyományos házasságra vonatkozó nézeteink fenntartása széles körű támogatást tudhat maga mögött. Csupán néhány forrást említek ezek közül, bár ennél jóval több van.
Minden lehetséges támogatásra szert kell tennünk felekezeteink, családjaink és szabadságjogaink megvédelmezése érdekében. Vannak olyan egyének, akik tevékenyen igyekeznek megfosztani bennünket e jogoktól. Sajtóhírek szerint dollármilliókat költöttek arra, hogy megszüntessék a vallásszabadság védelmét az Amerikai Egyesült Államokban.10
Úgy vélem, hogy az ilyen fenyegetéseket illetően Dallin H. Oaks elder – szintén a Tizenkét Apostol Kvórumának tagja – fogalmazott a legjobban: „Még amikor igyekszünk szelídnek lenni és kerülni a viszálykodást, akkor sem szabad megalkuvónak lennünk az általunk megértett igazságok terén, és nem szabad felhígítani azokat. Nem adhatjuk fel az álláspontunkat és az értékeinket.”11
Ha a velünk szemben állók őszintén elkötelezettek a sokféleség és egyenlőség értékei mellett, akkor bizonyára együtt fogunk tudni munkálkodni azon, hogy közösen együttérzésre és békességre leljünk. Egyesek hitének ráerőltetése másokra – amint az azokkal a gyermekekkel is történt, akiknek a szüleik akarata ellenére olvasták fel azt az anyagot – csökkenti a sokféleséget és félrebillenti az egyenlőség mérlegének serpenyőit. A közös megyegyezés megtalálásával, és a szeretet Isten minden gyermeke – a mi fivéreink és nőtestvéreink – felé történő tolmácsolásával az eszmék és hitelvek békés, sokszínű szövetét alkothatjuk meg.
Vezérlő elvek az egymás iránti szeretetet illetően
Most, hogy vázoltam a hagyományos házasság fontosságát és azt, hogy muszáj megvédelmeznünk a jogainkat, hadd magyarázzam el, miért kell baráti kezet nyújtanunk azok felé, akikkel nem értünk egyet. Jézus Krisztus ezt parancsolta:
„Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, a kik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, a kik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, a kik háborgatnak és kergetnek titeket;
Hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai” (Máté 5:44–45).
Mint ahogy azokat a családtagjainkat sem közösítjük, közösíthetjük ki, akikkel nem értünk egyet, éppen úgy azokat sem közösítjük, közösíthetjük ki, akiknek tőlünk eltérő a kinézete, a gondolkodása vagy a cselekedetei. Akkor vagyunk a legemberségesebbek, ha szeretetet és kedvességet tanúsítunk Isten minden gyermeke iránt. Akkor mutatjuk meg tanítványi mivoltunkat, amikor elutasítjuk a harsogó hangokat, amikor elutasítjuk a gúnyolódó címkézést, és amikor úgy veszünk részt a nyilvánosságban, hogy a kölcsönös megértés és tisztelet révén méltányos megoldásokra törekszünk.
Az egyház nemrég támogatott egy törvényt, amely az LMBT közösség aggályai és a hagyományos vallási érzékenységgel bírók aggályai között teremt egyensúlyt. A törvény védelmet nyújt az LMBT identitású személyeknek a nemi irányultságuk miatt történő elbocsátás, illetve lakhatási diszkrimináció ellen. Ez a nagyszabású törvény ugyanakkor védi a vallási lelkiismeretet és a mély vallási meggyőződés gyakorlásához való jogot is.12
A felek egyike sem ért el mindent, amit szeretett volna, de az LMBT közösséggel és a utah-i törvényhozással folytatott közös munkánk úgy csökkentette a közösségeinkben jelen lévő megosztottságot, hogy közben nem kellett engedni a kulcsfontosságú elvekből.13 Szerethetjük úgy is egymást, hogy nem engedünk a személyes isteni eszményeinkből. Ráadásul úgy is hangot adhatunk ezen eszményeknek, hogy közben nem szorítunk ki másokat.
Jézus Krisztus tökéletes példát mutatott a mások iránti szeretetre. Csupán néhány órával azelőtt, hogy belekezdett volna a mindegyikünk bűneiért való imádkozásba, találkozott az apostolaival, hogy fogyasszanak a húsvéti ételekből – az utolsó vacsorájából –, és hogy átadja nekik végső utasításait, melyeket a halandóságban adni fog. Tanításai között volt egy felkavaró, életeket megváltoztató kijelentés: „Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; a mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást” (János 13:34).
Úgy is szólhatunk konkrétan és szenvedélyesen a férfi-nő házasság előnyeiről, hogy közben nem vagyunk tiszteletlenek, és nem okozunk sebeket azoknak, akik másként gondolják. Függetlenül a hitelvektől vagy a gyakorlattól, fivérekként és nőtestvérekként arra kellene törekednünk, hogy megértsük egymást. Ne feledjék, hogy éljünk akár házasságban, akár egyedül, végső soron mindegyikünk Isten nagyszerű tervének egy egyedi részét alkotja.
Összefoglalás
Joseph Smith prófétát és a bátyját, Hyrumot, 1844. június 27-én gyilkolta meg az összesereglett tömeg, miközben állami őrizet alatt álltak. Az ő vértanúságukat követően üldöztetés és lincselő csoportok fenyegették az egyház tagjainak életét, akik eközben a Nauvoo templom felépítésén dolgoztak. Ennek ellenére egyre csak haladtak előre, bár tisztában voltak vele, hogy ott kell majd hagyniuk a templomot. Mielőtt a csőcselék elűzte őket, éjjel és nappal is templomi szertartásokon vettek részt, hogy szent ígéreteket tegyenek, amelyek örökkévalóan egyesítették családjaikat.14
A Sóstó-völgybe vezető vándorlás során a dédszüleim – mind az anyai, mind az apai oldalról – óriási árat fizettek szenvedés és nélkülözés formájában. A pionír családokat halál szakította szét, és bár gyermekeket, házastársakat, szülőket, nagyszülőket és barátokat temettek el a nyugatra vezető kietlen útjuk során, egyre csak haladtak előre.
Hitük, melyet a minket szerető Mennyei Szülők által készített tervbe vetettek, adott nekik bátorságot a hatalmas kihívásokhoz. Olyan helyet kerestek, ahol az üldöztetés veszélye nélkül nevelhetik gyermekeiket Isten szeretetére és szolgálatára. Köszönöm, hogy bejárták ezt az utat előttünk.
Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tana és hitrendszere szó szerint a családdal kezdődik és végződik. Megismétlem, amit korábban mondtam: hiszünk abban, hogy e földi élet előtt már Isten halandóság előtti lélekcsaládjának tagjaiként éltünk, és hogy Mennyei Szülők gyermekeiként itt a földön fel kell készülnünk azon áldások elnyerésére, melyek meg lettek ígérve az Isten parancsolatait betartó embereknek.
E tudás mindegyikünket felkészíti arra a napra, amikor meghalunk és – Isten szent jelenlétébe való visszatérésünkkor – bizonyossággal megismerjük számunkra készített tervének teljes célját. Ezért hát a családkiáltványban foglaltaknak megfelelően: „Felhívjuk mindenhol a felelős polgárokat és kormánytisztviselőket, hogy támogassák azokat a lépéseket, melyek célja a családnak mint a társadalom alapegységének a fenntartása és megerősítése.”15