A kudarc a terv része

Írta: Adam C. Olson

Egyházi folyóiratok

Négy tanulság, amelyet jól ismert szentírásbeli „kudarcokból” levonhatunk.

Úgy tűnik, mintha az internet jelentős része mással sem foglalkozna, csak a durva – „epic fail” – baklövésekkel, legyen szó Pinterest-kudarcokról vagy elszúrt hátraszaltókat bemutató videókról. Talán egyszerűen csak az után áhítozunk, hogy tudjuk, nem mi vagyunk az egyetlenek, akiknek időnként a legjobb erőfeszítései is elégtelennek bizonyulnak. Ami azt illeti, erről másképpen is meg lehet bizonyosodni.

Ha úgy érzed, hogy a napjaidat kudarcok töltik ki, meríts bátorságot a szentírásokból! Tele vannak néhány igen bámulatos ember nem kifejezetten tökéletesre sikeredett erőfeszítéseivel. Íme néhány az ő tanulságaik közül, melyek segíthetnek megértened, hogy valószínűleg jobban állsz, mint gondolnád.

1. A hit nem kiküszöböli a kudarcot – értelmet ad neki.

Nefit majd’ szétvetette a hite, amikor a fivéreivel visszament a rézlemezekért, ez azonban nem akadályozta meg, hogy szánalmas kudarcot valljanak – kétszer is (lásd 1 Nefi 3). Viszont a kudarc során is meglévő hite segített abban, hogy a kudarca felkészítse őt a sikerre. Vajon ezek a Lábánnal történt korábbi találkozások készítették fel Nefit arra, hogy felismerje őt, a bőrébe bújjon, megtalálja a házát, és a szent feljegyzésekkel távozzon onnan? Ezt nem tudhatjuk biztosan. Azt viszont tudjuk, hogy a jövendő sikerünk gyakran épül a múlt kudarcaira.

2. Isten már előre számolt a kudarcainkkal, és megvan a terve.

Miután Joseph Smith megtudta, hogy eltűnt a Mormon könyve kéziratának 116 oldala, így kiáltott fel: „Minden elveszett!”¹ Tudta, hogy kudarcot vallott. Tudta, hogy feddésben lesz része, vagy akár még kitaszításban is. És mégsem volt minden veszve. Isten már majd’ 2000 évvel azelőtt számolt Joseph kudarcával, és kész terve volt rá.

Ehhez hasonlóan Isten a mi kudarcainkat is már jóval a világ teremtése előtt számításba vette.² Ő képes rá, hogy még a hibáinkat is áldásokká változtassa (lásd Rómabeliek 8:28). Biztosított továbbá egy Szabadítót, hogy amikor a kudarcaink bűnnel járnak együtt, olyankor bűnbánatot tarthassunk, képessé válva „tanulni a tapasztalatai[n]kból anélkül, hogy azok megbélyegez[nének minket].”³

3. Ne adjátok fel: nem mindig látjuk a sikereinket!

Abinádi arra lett elhíva, hogy bűnbánatot prédikáljon az embereknek. Ha Abinádi azzal mérte volna a sikerességét, hogy hány ember tartott bűnbánatot, akkor valószínűleg úgy halt volna meg, hogy egy csődtömegként gondol magára. Amikor először intette bűnbánatra Noé király népét, Abinádit elutasították, és épphogy megúszta élve. (Lásd Móziás 11:20–29.) Ő viszont ahelyett, hogy feladta volna, újra próbát tett, jól tudva, hogy akár meg is ölhetik – ami aztán meg is történt.

Mivel azonban nem adta fel, az emberek végül bűnbánatot tartottak (lásd Móziás 21:33). Mi több, Alma is megtért, sokakat tanított és keresztelt, majd pedig megszervezte az egyházat a nefiták között. Jézus Krisztus eljöveteléig Alma leszármazottai vezették az egyházat – és időnként az országot is –, ezreket térítve meg, köztük a lámániták zömét (lásd Hélamán 5:50). Egyetlen ember is hihetetlenül sokat érhet el, ha kudarc esetén sem adja fel.

4. A gond megoldása időnként kevésbé lényeges, mint a tanulságok levonása.

Oliver Granger megszokta, hogy mindig rendelkezésére áll a dolgok megoldásához szükséges felhatalmazás. Mielőtt az 1830-as években az egyházhoz csatlakozott volna, volt már megyei seriff, ezredes a milíciában, valamint akkori egyházának engedélyezett intelmezője (lelkipásztora). Csatlakozását követően két missziót szolgált, és tagja volt a kirtlandi főtanácsnak. Ekkor azonban Joseph Smith azt a szinte lehetetlen feladatot bízta Oliverre, hogy rendezze a Kirtlandből elűzött egyházi vezetők függőben maradt üzleti ügyeit.⁴

Oliver úgy érezte, hogy kudarcot vallott, ezért felkereste Josephet, és ezt hallotta az Úrtól: „emlékszem Oliver Granger szolgámra…; és amikor elbukik, keljen fel újra, mert áldozata szentebb lesz számomra, mint gyarapodása” (T&Sz 117:12–13). Oliver példájából azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy amikor kihívásokkal szembesülünk, olyankor Isten nem mindig a megfelelő megoldás megtalálását várja tőlünk, hanem azt, hogy fejlődjünk abból, hogy szembenézünk azokkal.

A haladás zűrzavaros is lehet

Azért vagyunk itt, hogy tanuljunk és növekedjünk, de a növekedés nem szokott ellenállás nélkül történni. Mindannyian követünk el hibákat, mondta Dieter F. Uchtdorf elnök, aki akkor második tanácsos volt az Első Elnökségben, hozzátéve, hogy „a sorsunkat nem az határozza meg, hogy hányszor botlunk meg, hanem az, hogy hányszor kelünk fel, poroljuk le a ruhánkat, és lépünk tovább.”⁵