Három újkori úttörő utazás
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Utah államban él.
Három fiatal felnőtt osztja meg a történetét arról, hogy miként csatlakozott az egyházhoz és hozta létre a hit örökségét maga és a családja számára.
Amikor a misszióm alatt az ausztráliai Melbourne-ben szolgáltam, egy külföldi hallgatókból álló egyházközséghez tartoztam. Amikor a vasárnapi iskolán a mormon úttörőkről tanultak, azon tűnődtem, hogy ez vajon mennyire fogja majd érdekelni őket – szinte mindannyian új megtértek voltak, és egyiküknek sem volt olyan őse, aki keresztülgyalogolt volna az észak-amerikai síkságokon.
Meglepő módon a külföldi hallgatók közül sokakat magukkal ragadtak a megosztott történetek. Néhányan megemlítették, hogy személyesen is mennyire bele tudják élni magukat a korai szentek helyzetébe: mint a pionírok, úgy ezek a külföldi diákok is új megtértek voltak, és áldozatokat hoztak azért, hogy jelen lehessen az egyház ott, ahol éltek. Néhányuk esetében az egyház korlátozottan vagy egyáltalán nem volt jelen a hazájukban. Újkori úttörők voltak ők, akik új vallási örökséget kovácsoltak a jövő nemzedékei számára.
Íme három élmény olyan megtértek részéről, akik ezen újkori pionírok sorait gyarapították.
Új módokon fejezem ki tiszteletemet a családom iránt
Csan Nami, Taojüan, Tajvan
A családtagjaim buddhisták, ahogy a tajvani rokonaim zöme is. Emlékszem, fiatalkoromban a kínai újév és más ünnepek alkalmából segítettem előkészíteni az ősöknek és a különféle isteneknek bemutatandó áldozatot. Ez családi hagyomány volt nálunk, egyúttal pedig az őseinkről való megemlékezés egyik módja, amely békességet és jólétet volt hivatott eredményezni a családunk számára.
Amikor néhány rokonom csatlakozott egy felekezeten kívüli keresztény gyülekezethez, ez eleinte nem volt hatással a családomra. Azonban a csingming ünnepe során, amikor mindenki az őseihez imádkozik és füstölőt éget a sírjuknál, keresztény rokonaim megtagadták, hogy részt vegyenek ebben. Azt mondták, hogy elkötelezettek a tízparancsolat, azon belül pedig a „Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem” (2 Mózes 20:3) parancsolatának követése iránt. A családomban korábban nem kerültek szóba eltérő vallási meggyőződések, de attól fogva a kereszténység a hagyományok lerombolását képviselte a szemükben, és így rossz fényben tűnt fel számukra.
Amikor elkezdtem az egyetemi tanulmányaimat, találkoztam az utcán néhány mormon misszionáriussal. Rendes esetben nem érdekelt volna a mondanivalójuk, de ért néhány élmény, amelyek felkészítettek az üzenetük meghallgatására. A találkozásunk során beleegyeztem abba, hogy imádkozni fogok, és olvasom a Mormon könyvét. Elkezdett kialakulni a személyes bizonyságom arról, amit tanítottak. A szüleimnek azonban, a kereszténység ellen táplált érzéseik miatt, nem akartam elmondani, hogy szeretnék megkeresztelkedni. Sok hónap eltelt azután, hogy először találkoztam a misszionáriusokkal, mire végül szóltam a szüleimnek, hogy meg szeretnék keresztelkedni, és missziót kívánok szolgálni. Ez felkavarta őket, de én tudtam, hogy helyesen döntöttem.
Nincsenek mormon pionír őseim, mégis úgy érzem, értem az áldozatukat. Nehéz feladni bizonyos hagyományokat, és szembesülni a családtagok ellenkezésével. Már öt éve annak, hogy csatlakoztam az egyházhoz – azóta missziót is szolgáltam –, de a családom még mindig nem támogatja maradéktalanul a döntésemet, viszont eljutottak odáig, hogy elfogadják azt. Az egyházhoz való csatlakozásom lehetővé tette, hogy új módokon fejezzem ki tiszteletemet a családom iránt: a családtörténeti munka és az őseim felkutatása révén. A Jézus Krisztusról és az Ő engeszteléséről meglévő bizonyságom segítenek a családom és köztem esetleg felmerülő ellentétek feloldásában.
Örömet lelni az evangéliumban
Harry Guan, USA, Utah
Kínában nőttem fel, és kereszténynek tartottam magam, annak ellenére, hogy ténylegesen nem jártam templomba. Érdekelt Isten és Jézus Krisztus, és úgy véltem, hogy a keresztény tanok nagyon megnyugtatóak.
Miután az Amerikai Egyesült Államokba mentem egyetemre, elkezdtem járni egy felekezeten kívüli keresztény gyülekezetbe. Néhány hónappal később a Brigham Young Egyetemet fontolgató barátaim megemlítették Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházát. A keresztény gyülekezetemben megkérdeztem néhány diákot az utolsó napi szentekről, és meglepődtem, hogy milyen hevesen óvnak a „mormonoktól”. Eleinte meg is fogadtam a tanácsukat, amikor viszont úgy egy héttel később a közösségi médiát lapozgattam, belefutottam Jeffrey R. Holland elder, a Tizenkét Apostol Kvóruma tagjának egyik beszédébe. Megemlítette a beszédében, hogy az egyház tagjainak tisztelettel kell viszonyulniuk más vallásokhoz (lásd “Faith, Family, and Religious Freedom,” lds.org/prophets-and-apostles). Miközben Holland eldert hallgattam, éreztem azt, amiről ma már tudom, hogy a Lélek volt. Úgy döntöttem, hogy többet kell tudnom az egyházról.
Végül elmentem hát istentiszteletre, és később találkoztam a misszionáriusokkal. Megérintettek a tanításaik, különösképpen a szabadítás terve. A szüleim nem repestek az örömtől, amikor úgy döntöttem, hogy megkeresztelkedtem, de elfogadták, hogy elég idős vagyok az önálló döntésekhez. Amikor a nagyszüleim néhány hónappal később meglátogattak Amerikában, tanítottam őket az evangéliumról. Mindketten úgy döntöttek, hogy megkeresztelkednek.
Az evangélium rengeteg örömöt adott nekem, és azt is eredményezte, hogy megismertem a leendő feleségemet. Megér minden áldozatot, amelyet eddig kellett vagy a jövőben kell meghoznom.
Utat törni a jövő nemzedékei számára
Brooke Kinikini, USA, Hawaii
15 éves voltam, amikor csatlakoztam az egyházhoz, bár már gyerekkorom óta jártam egy másik egyházba, és építettem a bizonyságomat. Habár a családomból én lettem egyedül az egyházunk tagja, hithű barátaim szeretettel és példamutatással terelgettek.
A régi pionírokkal ellentétben nekem soha nem kellett kézikocsival keresztülvánszorognom a fagyott síkságokon. Sőt, tulajdonképpen nem is szembesültem túl sok nehézséggel, amikor csatlakoztam az egyházhoz. Persze, elveszítettem néhány barátot, és egyedül kellett istentiszteletre járnom, ahogy ifjúsági hitoktatásra is. Amikor azonban arra gondolok, hogy ez milyen hatással volt idáig a családomra, akkor tudom, hogy ez volt az egyik legjobb döntésem. Az a döntésem, hogy megkeresztelkedem, hogy templomi pecsételésben lesz részem, és hogy hű maradok a szövetségeimhez, az események olyan sorát indította el, amely a három gyönyörű gyermekem és a jövő nemzedékeinek sorsára is örökkévalóan építő hatással lesz.
Úttörőnek lenni azt jelenti, hogy utat törünk másoknak. Szeretem azt hinni, hogy a számos áldás egyike, melyet azért kaptam, mert az egyház hithű tagjaként élek, az, hogy segíthetek másokat Krisztushoz hozni. Egy látszólag apró esemény – például egy 15 éves lány keresztelkedése Mauin, vagy egy 14 éves fiú alázatos imája a ligetben – képes megváltoztatni a múltbéli, jelenlegi és jövőbeli családok életét.
Korántsem csak a megtértek azok, akiket napjainkban úttörőknek nevezhetünk. Amikor arra törekszünk, hogy a hithűség maradandó örökségét hagyjuk a jövő nemzedékeire, akkor mindannyian úttörőkké válhatunk.