Amikor nehéz volt a szolgálat
A szerző a Fülöp-szigeteken, Santiagóban él.
Hogyan gondoskodhatnék valakiről, akinek ilyen nehéz természete van?
Illusztrációk: Chris Thornock
Mind közül az egyik legnehezebb küzdelmem az volt, hogy legyőzzem a „nekem mindegy” hozzáállásomat. Ha nem végeztem szenvedélyesen a tennivalóimat, az emberekkel kifejezetten rideg és türelmetlen voltam.
Mindez megváltozott az egyik iskolai szünetben, amikor megkértek, hogy gondoskodjak a 76 éves nagyapámról. „Dadi” – ahogy mi hívtuk – szélütést szenvedett, amitől félig lebénult. Amikor a családom megkért, hogy két hónapig én gondoskodjak róla, el sem tudtam képzelni, hogyan fogom ezt megoldani!
Korán kellett kelnem, hogy előkészítsem a reggelijét, a fürdőjét és a gyógyszereit. Segítettem neki a napi mozgásban, ami sétát jelentett. Mivel nehezen mozgott, állandóan ott voltam mellette, még a fürdőszobában és a mellékhelyiségben is. 18 éves lányként ez volt a legnehezebb rész.
Ettől eltekintve is nehéz volt mellette lennem. Nem volt egyháztag, és tőlem eltérő elveket vallott. Megbánásokkal teli ember volt – mindig kiabált, soha nem mosolygott, és mindig azt hajtogatta, hogy „meg fogok halni!” A hozzáállása miatt nehéz volt jó kapcsolatot kialakítanunk egymással.
Először azon voltam, hogy amennyire csak lehet, megússzam a feladataimat, de ez nem működött. Akkor aztán elhatároztam, hogy változtatok a hozzáállásomon, és megteszek minden tőlem telhetőt.
Az új hozzáállással eltöltött első hét után öröm lett számomra Dadit szolgálni. Több lett a türelmem, és lassan megértettem a helyzetét. Ahogy szolgáltam őt, többé nem úgy gondoltam rá, mint teherre, hanem mint lehetőségre, hogy jól érezzük magunkat egymás társaságában.
Dadi is megváltozott. A zsémbes vénemberből mosolygós, kedves nagyapa lett. Még a fiataloknak szóló egyházi tábori énekeket is megkedvelte!
Az egyik este zajt hallottam a szobájából, úgyhogy benéztem hozzá, hogy lássam, mi történik. Akkor először imádkozott. Ez a változás mindennap erősíti a lelkiségemet.
Azóta visszatértem a főiskolára, de kéthetente meg szoktam látogatni Dadit a családommal. Olyankor együtt eszünk, és énekelünk neki. Az egészsége tovább romlott, így a legerőteljesebb segítség, amelyet nyújthatok, az érte mondott imáim.
Hálás vagyok a lehetőségért, hogy gondozhattam Dadit, mert ez segített felismernem, hogy mit tudok nyújtani. A szeretet igen erőteljes dolog – az én szívemet éppúgy meglágyította, mint Dadiét. Megtanultam az áldozat és az együttérzés jelentését. A jószívűség valóban fényt hoz minden szívbe!