A szószékről
Azt hiszem, önmagam leszek
Keret a Getty Images jóvoltából
Jól emlékszem azokra a változásokra, amelyek a Utah-ba való költözésünkkel jártak. Az első elhívásom az egyházközségünkben segítőegyleti tanító volt. Nagyon alaposan megfigyeltem a többi tanítót, és mélyen lenyűgözött az, ahogy tökéletességre törekedtek a tanításban. Még a frizurájuk és a kifogástalan ruhájuk is a tökéletességre való törekvésükről árulkodott. Csodáltam, milyen folyékonyan és kifejezően beszélnek angolul. Hogyan is tudnék én – a magam gyenge angoljával – versenyre kelni velük, és az ő tanítójukká válni? Buzgón vágytam arra, hogy tanuljak, és örömmel értesültem arról, hogy létezik egy cöveki felkészítő tanfolyam a segítőegyleti tanítók számára.
Amikor először vettem részt a képzési gyűlésen, tele voltam reményekkel. Felkészületlenül ért a kérdés, amely azt tudakolta, hogy miféle asztaldíszt tervezek felhasználni az órámhoz. Mennyire alkalmatlannak éreztem magam! Fogalmam sem volt, milyen asztaldíszről beszélnek, és hogy mi lehet a rendeltetése egy lecke előadása során. A saját magammal szemben táplált rossz érzések elkezdték aláásni az önbizalmamat. […]
Folyamatosan alacsonyabb rendűnek éreztem magam, amikor az egyházközségünkben lévő nőtestvéreket figyeltem, és láttam, ahogy konyhakertészkednek és aztán elteszik a termést. Naponta kocogtak, hogy jó formában legyenek. Varrtak és kuponoztak. […] Vacsorát vittek az új kismamáknak és a beteg szomszédaiknak. Idős szülőkről gondoskodtak – egyszerre akár kettőről is. […] Hithűen végezték a templomi munkát, és fontosnak tartották, hogy a naplóírásban is utolérjék magukat.
Megijedve a tökéletesség e példáitól, amelyek minden oldalról körülvettek, fokozott erőfeszítéssel igyekeztem hasonlóvá válni a nőtestvéreimhez, és csalódottságot – sőt, bűntudatot – éreztem, ha nem mentem minden reggel futni, nem sütöttem mindig házilag a kenyeret, nem én varrtam a ruháimat, vagy nem jártam az egyetemre. Azt éreztem, hogy olyannak kell lennem, mint azok a nők, akik között élek, és úgy éreztem, hogy kudarcot vallok, mert nem vagyok képes könnyedén alkalmazkodni az életvitelükhöz.
Jó lett volna, ha már ekkoriban ismerem annak a hatévesnek a történetét, aki az egyik rokona „Mi akarsz lenni?” kérdésére így válaszolt: „Azt hiszem, én egyszerűen én leszek. Próbáltam olyan lenni, mint mások, de soha sem sikerült!” E gyermekhez hasonlóan az ismételt kudarcok után én is megtanultam végül, hogy önmagam legyek. Ez azonban gyakran nem könnyű, mert az arra irányuló vágyunk, hogy beilleszkedjünk, hogy versengjünk és lenyűgözzünk, vagy hogy egyszerűen csak elfogadjanak, azt eredményezi, hogy másokat utánozunk, és lekicsinyeljük a saját hátterünket, a saját tehetségeinket, valamint a saját terheinket és kihívásainkat. […] Meg kellett tanulnom leküzdeni azt a szorongató érzésemet, hogy ha nem illeszkedem be, akkor egyszerűen nem ütöm meg a mércét.
[…] Amikor az osztály tanításakor megpróbáltam egy-egy különleges asztaldísz vagy egyéb, számomra ismeretlen tanítási technika alkalmazásában utánozni ezeket a csodálatos nőtestvéreimet, kudarcot vallottam, mert a Lélek továbbra sem angolul szólt hozzám, hanem németül. Amikor azonban térdre ereszkedtem, hogy segítséget kérjek, megtanultam a Lélekre támaszkodni irányításért, abban a biztos tudatban, hogy Isten leánya vagyok. Meg kellett tanulnom és el kellett hinnem, hogy szükségtelen másokkal versenyre kelnem ahhoz, hogy Mennyei Atyám szeressen és elfogadjon. […]
Az erőfeszítéseink ne a teljesítményre vagy a beilleszkedésre irányuljanak, hanem a Lélek általi megváltozásra. […]
Számos kényszer köt minket a világhoz. A szívbéli becsületesség tesz szabaddá, hogy kiderítsük Istennek az életünkre vonatkozó akaratát. […]
Előfordulhat, hogy elveszünk a mindennapi kihívásainknak és növekedési lehetőségeinknek való megfelelésben, de nem engedhetjük meg magunknak, hogy akár csak egyetlen napot vagy egyetlen percet is úgy éljünk, hogy nem vagyunk tudatában a bennünk lévő hatalomnak.