Henry B. Eyring elnök: Égigérő értelem, gyermeki alázat
Henry B. Eyring sokoldalú életének és jellemének területei oly tiszták, mint amennyire látszólag ellentmondásosak is időnként.
Henry B. Eyring elnök egyik fia így fogalmazott a közelmúltban: „Apát két szóval lehetne jellemezni: tiszta indítékok.” Ezzel bizonyára mindenki egyetért, aki találkozott már vele – Russell M. Nelson elnök új második tanácsosával –, figyelte a másokhoz való viszonyulását, vagy hallotta egy prédikációját. Mi több, úgy tűnik, mintha Hal Eyring (ahogy a családja és barátai mindig is hívták) életének csodásan sokirányú kiterjedése egy egyedülállóan tiszta erény folyamatos megnyilvánulása, egyetlen „tiszta indíték” következetes kinyilvánítása: hogy szóban és tettben egyaránt pontosan olyan legyen, ahogy azt Isten elvárja a gyermekeitől.
Eyring elnök módszere ezen cél elérésére éppen olyan világos és egyszerű, mint maga a feladat – és nem kevésbé emberpróbáló! A most a 80-as éveiben járó Hal már gyermekkora óta erőfeszítéseket tesz arra, hogy igaznak bizonyuljon Isten előtt, mégpedig úgy, hogy buzgón törekszik iránymutatásra a Szentlélektől – sőt, arra is hajlandó, hogy enélkül soha ne cselekedjen –, attól a mennyei társtól, akire szinte minden beszélgetésében, minden igazgatási döntésében és minden nyilvános kijelentésében utal. A Szentlélek társasága egy celesztiális célhoz vezető, mindent magába foglaló eszköz Henry B. Eyring számára. Ez egy igazán gyermeki alázat megnyilvánulása. Az ő egyedülálló lelki tisztaságának bizonyítéka ez.
Furcsamód, pont az élete számos látszólagos ellentmondása az, ami ezt a tisztaságot még szembetűnőbbé teszi. Egy Nobel-díj-várományos vegyész azonos nevű fiaként Hal maga is megpróbálkozott a fizikával és a vegyészettel, de végül az üzleti életet választotta pedagógia pályafutásának témájául, ez pedig a lehető legtávolabb esett az Eyring-hagyományoktól. Bár az évek során jelentős vagyon felett rendelkeztek, a feleségével, Kathleennel, a házasságuk kezdete óta szerényen és takarékosan élnek – időnként szinte fájóan takarékosan (legalábbis a gyermekeik tréfás megjegyzése szerint). Hal az Amerikai Egyesült Államok egyik legjobb egyetemén képezte magát, főállású egyetemi tanárnak nevezték ki egy másikon, vendégtanár volt egy harmadikon – ilyen fiatalon senki sem juthat ennél magasabbra az egyetemi szamárlétrán, ő mégis otthagyta ezeket a jelentős egyetemi tisztségeket és a szakmai biztonságot egy lényegében ismeretlen (legalábbis a Harvardon, a Stanfordon és az MIT-n dolgozó professzortársai előtt ismeretlen), kétéves főiskola – a Ricks Főiskola – vezetéséért. Egy olyan intézmény vezetéséért, ahol addig soha nem járt, és amelynek székhelyét – az idahói Rexburgöt – a térképen sem tudta volna senkinek megmutatni.
Több példa is van a tisztaságra és a látszólagos ellentmondásosságra. Habár Eyring elnök az átlagosnál ragyogóbb szellemi képességekkel rendelkezik, nem hajlandó csupán a tehetségére vagy a gyors felfogására támaszkodni, amikor lelki következményekkel járó ügyekben kell döntést hoznia. Mivel szükség esetén a szó legteljesebb értelmében merész, és az erősség megszokott értelmezésén túlmenően erős, egyszerűen nem hagyja, hogy – M. Russell Ballard elnök (valamint Eyring elnök saját gyermekei) meglátása szerint – „belehajszolják egy elsietett döntésbe vagy egy cselekvési irány gondatlan megválasztásába. Soha nem cselekedne oly módon, hogy azzal veszélybe sodorja az egyházat vagy bárkit, akiért felelősséggel viseltetik.”1
Talán jól összegezheti e figyelemre méltó ember feddhetetlenségét még egy utolsó példa arra a tisztaságra és látszólagos ellentmondásosságra, amely Henry B. Eyring egész lényének középpontjában áll:
Egyszer szükségessé vált, hogy Eyring elnök elvigye az úrvacsorát néhány embernek, akik nem tudtak részt venni a szokásos egyházközségi úrvacsorai gyűlésen. E jószívű cselekedet megtétele előtt azonban addig hívta telefonon az egyházközsége püspökét, amíg végül el nem érte, és engedélyt nem tudott kérni rá. A püspök természetesen készségesen és szeretettel engedélyezte.
Okkal hozom fel ezt az esetet. A tanulság bizonyára mindenki számára nyilvánvaló. Aki engedélyt kért, az az egyház Első Elnökségének tagja. Elrendelt apostol, akinek birtokában van az összes olyan papsági kulcs, amelyet ember csak birtokolhat ezen a földön. Olyasvalaki, aki útmutatást nyújthat és nyújt is az egyház összes egyházközségi és cöveki vezetőjének, beleértve a saját egyházközsége püspökét is a utah-i Bountifulban. Olyasvalaki, aki az egyház elnöklő tisztségviselőjeként bármely helyi vezető kulcsai fölé helyezheti – és gyakran kell is helyeznie – a sajátjait. Azonban szívének azzal a tisztaságával, amely minden cselekedetét jellemzi, valamint azzal a látszólagos ellentmondásossággal, amelyet nem mindenki vállalna fel ilyen nyíltan, Henry B. Eyring elnök ekkor is lelkiismeretesen követte ugyanazt az eljárást, amely az egyház összes „mezei” tagjára vonatkozik szerte a világon, alázattal folyamodva az Úr felkentjéhez, készen arra, hogy teljes mértékben megfogadja helyi vezetője tanácsát, és elfogadja annak döntését.
Hitének gyökerei
Eyring elnök hitének gazdag lelkisége és nyílt tisztasága már korán magalapozásra került. Hal 1933. május 31-én született Henry Eyring és Mildred Bennion fiaként, amikor édesapja már világhírű professzor volt a Princeton Egyetemen. Olyan kevés egyháztag volt az országnak azon a részén, ahol nevelkedett, hogy az Eyring család a saját otthonában tartotta a sabbati gyűléseket. Eyring elnök később azzal élcelődött, hogy az öccsével, Hardennel alkották a gyülekezet teljes elemis csoportját, a bátyjuk, Ted pedig egymaga volt az egész Fiatal Férfiak szervezete. Édesanyjuk, Mildred volt a zongorista és zenei vezető, bár hogy ezt miként oldotta meg egyedül, arra Eyring elnök sem igazán emlékszik.
Annak ellenére, hogy nem volt lehetőségük nagy egyházközségben hódolni Istennek, Hal bizonysága elkezdett kibontakozni. „Megtanultam akkor – idézte fel –, hogy az egyház nem egy épület; az egyház még csak nem is egy csomó ember. Közel éreztem magam Mennyei Atyához, és [már akkor is] tudtam, hogy Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza az Ő egyháza; nem számított, hogy a mi kis gyülekezetünk az ebédlőnkben gyűlésezik.”
Amikor Hal 13 éves volt, édesapja elfogadott egy jelentős beosztást a Utah-i Egyetemen. Az ifjabb Henry kora reggeli ifjúsági hitoktatásra járt, és valamennyire szeretett a középiskolai kosárlabdacsapatban is játszani, bár a saját bevallása szerint akkoriban nem kötött szoros barátságokat.
Amikor egy nap éppen sajnálta magát, olyan benyomásban volt része, amely az egész életét megváltoztatta. Úgy érezte, hogy Istentől kapott figyelmeztetést: „Egy nap, amikor már tudni fogod, hogy ki is vagy valójában, sajnálni fogod, hogy nem gazdálkodtál jobban az időddel.” Válaszul e késztetésre, tizenévesként többször is elolvasta a Mormon könyvét. Úgy érezte továbbá, hogy David O. McKay elnök Gospel Ideals [Evangéliumi eszmények] című könyve is iránymutatással szolgál számára, mert megtanulta belőle többek között a nőkkel való helyes bánásmódot, és ezzel az odaadással fordult aztán egész életében a szeretett felesége, Kathleen felé.
Valóra vált álom
Hal már gyermekkorától fogva erősen vágyott arra, hogy megházasodjon és családot alapítson. Oly gyakran gondolt leendő gyermekeire, hogy magában már rájuk is aggatta a Vöröshajúak becenevet, amikor maga elé képzelte, ahogy ők is az édesanyja vörös haját öröklik majd.
Ez az álom végül akkor kezdett el valóra válni, amikor a Boston Kerület elnökségében szolgált tanácsosként, miközben a Utah-i Egyetemen történt lediplomázását követően az egyházi elhívása mellett a Harvard Egyetemen folytatta a tanulmányait. 1960 nyarán az immár doktorandusz Hal képviselte a kerületi elnökséget egy egyedülálló felnőtteknek tartott áhítaton, melynek helyszíne a Cathedral of the Pines [„Fenyőfa székesegyház”], New Hampshire állam és a térség nevezetes szabadtéri emlékhelye volt. A rendezvényen meglátott egy piros-fehér ruhába öltözött fiatal nőt, és mély benyomást tett rá a belőle sugárzó tiszta jóság. Ezt gondolta: „Ez a legjobb ember, akit valaha is láttam. Ha vele tölthetném az életem hátralevő részét, minden olyan jó dolgot kihozhatnék magamból, amit valaha is akartam.”
A fiatal hölgyet Kathleen Johnsonnak hívták, és a kaliforniai Palo Altóból jött. Eredetileg nem tervezte, hogy a nyarat Új-Angliában tölti, de az egyik barátja rábeszélte, hogy vegyen részt vele a Harvard nyári egyetemén. A szabadtéri áhítatot követően Hal úgy intézte, hogy az egyik vasárnap találkozni tudjon Kathyvel istentiszteleten, és örömmel hallotta, hogy ő is szeret teniszezni. Hal hetente többször is teniszezett az egyik egyetemi barátjával, és egyébként is jó érzéke volt a sporthoz, ezért úgy gondolta, hogy egy teniszparti eszményi első randevú lesz, ahol ráadásul rettenetesen jó benyomást kelthet majd. Kathleen csupán azt nem említette neki, hogy ő a középiskolája teniszcsapatának kapitánya! „Lesöpört” – zsörtölődik ma is a mérkőzés miatt Hal. Ez volt az első azon alkalmak sorában, amikor leendő felesége figyelemre méltó módon tanúsított alázatot – majd pedig a férjét is hozzásegítette ugyanehhez.
Új ösvény
Házasságkötésüket követően, és miután Halt kinevezték a Stanford Egyetem üzleti iskolájának tanári karába, 1970 decemberének egyik éjszakáján, alig pár hónappal azelőtt, hogy férjét felmentették a Palo Altói hallgatói egyházközség püspöki elhívásából, Kathy – látszólag minden előzmény nélkül – nekiszegezett egy kérdést. Ahogy Hal éppen bemászott az ágyba egy nehéz nap után, felesége odahajolt hozzá, és megkérdezte: „Biztos vagy benne, hogy azt teszed a munkádban, amit tenned kellene?”
A kérdés teljesen váratlanul érte. Az életükben minden tökéletesnek tűnt. A jövő ragyogónak és világosnak látszott – még az Eyring család álomotthona is szerepelt benne, melyet Hal nem sokkal korábban vázolt fel a naplójában. Olyan kellemes részletek szerepeltek benne, mint „egy projektszoba, elég tágas és elég strapabíró ahhoz, hogy egy kajakot lehessen benne építeni és tárolni”, valamint „legalább öt konnektor a konyhaasztal közelében”, illetve „egy félreeső kerti lak vagy fürdőház az íráshoz”.
„Ezt hogy érted?” – kérdezett vissza Hal.
„Nem írhatnál tanulmányokat Neal Maxwell számára?” – javasolta a felesége, utalva az egyház új oktatási biztosára. Ettől Hal teljesen összezavarodott. Összesen egy alkalommal találkozott Neal A. Maxwellel, és jól tudta, hogy Kathleen ennyiszer sem. Megpróbálta elmagyarázni neki, hogy miért is nem felelne meg neki egy ilyen szakmai váltás, de a felesége ragaszkodott hozzá, hogy legalább imádkozzon a kérdésről. Ő ezt azonnal meg is tette, az ágy mellett térdre ereszkedve és elmondva egy rövid imát. Amikor nem érkezett válasz, Hal úgy érezte, hogy az ügy ezzel le van tudva, és hamarosan álomba merült.
Másnap reggel azonban Halt két határozott lelki benyomás érte, amelyek örökre megváltoztatták a munkája és az egész élete folyását. Mindkettőt megörökítette a naplójában. Az első: „Ne használd az emberi ítélőképességedet a neked felajánlott lehetőségek kizárására: nyitott elmével imádkozz felőlük!” A második pedig: „Végezd a tőled telhető legjobban az egyházban és a munkád során kapott feladatokat: ezek készítenek fel!”
Az első benyomás afféle feddésként érkezett, és Hal azóta mindig eszerint élt. Minthogy korábban három különböző állásajánlatot utasított vissza anélkül, hogy imádkozott volna felőlük, e szavak jöttek az elméjébe: „Soha ne kövesd el ismét ezt a hibát! Nem tudod, hogy milyen végcél vár a szakmai pályádon.”
Még friss volt Hal elméjében ez a lelki iránymutatás, amikor kevesebb mint három héttel később Maxwell oktatási biztos hívta fel, hogy megszervezzenek egy Salt Lake City-i találkozást. Maxwell testvér azonnal a lényegre tért. „Szeretnélek felkérni, hogy a Ricks Főiskola elnöke légy” – mondta. Hal azt felelte, hogy imádkoznia kell róla. Megtette, és tömör választ kapott: „Ez az én iskolám.” A többi már, ahogy mondani szokták, történelem. Azóta az egyházban végzett szolgálata éppolyan példás, mint amilyen szembetűnő: előbb helyettes oktatási biztosként, majd (kétszer) biztosként szolgált; ezt követték az Elnöklő Püspökségbe, a Hetvenek Kvórumába, a Tizenkét Apostol Kvórumába, és az egyház három elnöke mellé tanácsosnak szólító elhívások.
Azonban Hal valóban úgy tekinti, hogy az egyházban egyetlen elhívás sem volt számára fontosabb valamelyik másiknál: „Az élet minden szakaszán tapasztalható nyomás arra kísérthet minket, hogy elutasítsuk vagy elhanyagoljuk a Szabadító szolgálatára szólító elhívásokat – tanította Eyring elnök. Az elhívások közül némelyik jelentéktelennek tűnhet, de az én életem és a családom élete jobbá lett azáltal, hogy elfogadtam egy diakónusok kvóruma tanítására szólító elhívást. Éreztem azoknak a diakónusoknak a Szabadító iránti szeretetét, és az Úr szeretetét is őirántuk.”2
Végül egy utolsó látszólagos ellentmondás: nem jut eszembe szinte senki az ismerőseim között, aki jobban ódzkodna a viszálytól, és jobban taszítaná az erőszak, mint Henry B. Eyring barátomat. Mégis az évfolyama legjobb kadétjaként végzett a Utah-i Egyetem tartalékostiszt-képző programjában, és kiválóan szolgálta a hazáját az Amerikai Egyesült Államok Légierejénél. Ha az embernek háborúba kell mennie – és a mennyei tanácsok óta mi egészen határozottan háborúban állunk –, akkor először is olyasvalakit szeretne vezetőnek, aki a háborúnak már a gondolatát is gyűlöli. Ha azonban mégis (lelki) háborúra kerül sor, akkor az ember azért fohászkodik, hogy ez a vezető tiszta – sőt, ragyogó – elmével gondolkodjon; hogy minden taktikai és stratégiai lehetőséget összevessen a kinyilatkoztatott tannal; és hogy minden meghozott döntéséhez a Szentlélek megerősítésére törekedjen és annak éljen. A szent dolgoknak az efféle egyedülálló megvédése a mindenféle szentségtelenség vagy világiasság ellen folytatott csatában, mutatja meg talán a leginkább Henry B. Eyring időnként látszólag ellentmondásos életének végső soron való tisztaságát. Én büszkén szolgálnék a légiszemélyzete tagjaként, a hadihajója fedélzetén vagy a lövészárkában.