A hit és a családi történetek ereje
A próbatételek során ellenállóbbak leszünk, ha tudjuk, hogy milyen kihívásokkal szembesültek a saját őseink.
Azoknak a hittel teli történeteknek köszönhetően, amelyeken felnőtt, Rosalene Pacini mindig is úgy érezte, hogy különleges kapcsolat van közte és az üknagymamája, Elizabeth Xavier Tait között. Kislányként Rosalene képzeletét rabul ejtették a történetek, melyek Elizabethnek a Bombayből Liverpoolba, majd Sionba vezető utazása során az Úrba vetett bizalmáról, valamint a szívbe markoló megpróbáltatások idején tanúsított kitartásáról szóltak.
Ezek a történetek abban is szerepet játszottak, hogy Rosalene felkészüljön ugyanilyen hit kifejlesztésére és alkalmazására, amikor hasonló kihívásokkal szembesült a saját életében.
Elhagyva az otthont, elveszítve a családot
Elizabeth – India, Bombay, 1850-es évek
Elizabeth Xavier iskolázott ifjú hölgy volt, aki egy gazdag nemesi család tagjaként kényelmes életet élt Indiában. Azonban az élete hirtelen megtelt kihívásokkal, miután 1850-ben feleségül ment William Taithez, a brit haditengerészet egyik vezető kiképzőjéhez, akit még Skóciában keresztelt meg Parley P. Pratt elder.
Illusztráció: Michael T. Malm
Elizabeth családja mélységesen helytelenítette a megkeresztelkedését. A feszült kapcsolatok okozta nyomást tragédia is követte, amikor elsőszülött fia elhunyt kolerában. Aztán nyolc hónapos terhesen – arra vágyva, hogy a szentekkel legyen, és örökkévaló családja lehessen – Elizabeth elküldte Williamet és a második fiukat, hogy készítsen a családjuknak otthont Sionban.
A baba születése után a családja kérlelte Elizabethet, hogy hagyja ott a férjét és a vallását, és maradjon velük. Ő azonban – a Szabadító követése iránti eltökéltsége biztos tudatában – örökre elhagyta a családját és a hazáját, és az angliai Liverpoolba hajózott.
Rosalene – Amerikai Egyesült Államok, Colorado állam, 2003
Rosalene Utah állam déli részén, egy Enterprise nevű településen, egy népes család legkisebb gyermekeként nőtt fel. Úgy az otthoni, mint a missziós évei alatt számos alkalommal megtapasztalhatta a Jézus Krisztusba vetett hit erejét. Miután templomi házasságot kötött, Rosalene is a bizonyságát próbára tevő utazásra indult, mivel a férje munkája miatt a családjuk egyre távolabb és távolabb került a szűkebb hazájától.
Colorado államba költözve Rosalene a távolból volt tanúja az édesanyja rák elleni harcának és a néhány évvel későbbi halálának.
KÉPEK A STOCKADOBE.COM ÉS A GETTY IMAGES JÓVOLTÁBÓL.
„Boldogan leélhettem volna az egész életemet a szülővároskámban, a szüleim közelében – mondja Rosalene. – A szívem szakadt meg, hogy amikor felnőttem, el kellett költöznöm. Az anyukám elvesztése nagy megrázkódtatás volt. Még ma sem telik el úgy egyetlen nap, hogy ne hiányozna.
Azt hiszem, Elizabethnek is kellett hogy legyenek olyan napjai, amikor kétségbeesetten hiányzott az otthona. De hitt Jézus Krisztusban, és hagyta, hogy az Ő hatalma működjön az életében. Ez elégséges volt ahhoz, hogy továbbsegítse őt. Ugyanez a hatalom segít nekem is, amikor Mennyei Atyámra támaszkodom erőért, akár közel van a földi családom, akár nincs.”
A halál fullánkja
Elizabeth – Anglia, Liverpool, 1856
Az Indiából Angliába vezető hosszú hajóút során Elizabeth pár hónapos kislánya súlyosan megbetegedett. Liverpoolban halt meg, ott is temették el. Elizabeth később azt mondta, hogy a kisbabája elvesztése olyan fájdalmas volt, hogy nem tudta, képes lesz-e továbblépni. Bár sajgott a szíve és magányos volt, az Európai Misszió elnökeként szolgáló apostol, Franklin D. Richards elder bátorítását követve Elizabeth felszállt az Amerikai Egyesült Államokba, Bostonba induló hajóra.
Rosalene – Amerikai Egyesült Államok, New York, 2006
Röviddel azután, hogy Paciniék az egyre gyarapodó családjukkal New Yorkba költöztek, Rosalene-nál idő előtti szülési fájdalmak jelentkeztek. A magzat szívverésének lassulása miatt az orvosok császármetszésen gondolkodtak. Amikor azonban a szívverés helyreállt, a család megkönnyebbülten ment haza.
A néhány nappal későbbi kontrollvizsgálaton az orvos már nem talált szívhangot. Néhány órával később Rosalene megszülte halott kisfiukat.
„A kisbabám elvesztése szívszaggató volt – idézi fel a fiatalasszony. – Soha nem éreztem magam annyira kiüresedettnek, mint miután elvitték a karjaim közül a kis testét.”
A család Utah-ba repült, hogy a kicsit Rosalene édesanyja mellé temessék. Ezt követően Rosalene hetekig nem volt képes elutazni onnan és visszatérni a mindennapi életbe.
„Úgy gondolom, egy kicsit megértem, hogy milyen kételyek jártak Elizabeth fejében azzal kapcsolatban, hogy képes lesz-e továbblépni – mondja Rosalene. – De megtette. Mindannyian eljuthatunk egyszer erre a pontra életünk egy szakaszában. De nem állhatunk meg. Haladunk tovább előre, a korábbinál is jobban támaszkodva a Szabadítóra, és idővel felismerjük a csodákat, amelyek mindvégig körülvettek.”
Az élet telei
Elizabeth – Amerikai Egyesült Államok, Iowa, 1856
Miután Elizabeth átkelt az óceánon, egy teljesen új kultúrában találta magát. Vonattal utazott Iowa államig, a nyugati irányú vasút akkori végállomásáig. 1856 júliusában érkezett meg, és csatlakozott a Willie kézikocsis társasághoz.
Mindig csak előre. Készítette: Joseph Brickey
A Willie és Martin kézikocsis társaságok szenvedései közismertek. Az idény vége felé indultak útnak, és a korai tél a Sziklás-hegységben érte őket. Több mint 200 fagyoskodó, alultáplált ember halt meg közülük.
A Brigham Young elnök által küldött mentőcsapatban volt Elizabeth férje, William is. A házaspár a mély hóban és a fagyos szélben talált ismét egymásra.
Miután Salt Lake Cityben erőt gyűjtöttek, az utazásuk végül Cedar Cityben ért véget – mindössze néhány mérföldre attól a helytől, ahol Rosalene utazása elkezdődött.
Rosalene – Kína, Hongkong, 2007
Miután a férje elfogadott egy hongkongi állásajánlatot, Rosalene – ahogy nemzedékekkel korábban Elizabeth is – azon kapta magát, hogy át kell kelnie az óceánon, és be kell illeszkednie egy ismeretlen kultúrába.
„Vannak, akik élvezik a változást és a kalandot, de nekem ez már majdnem túl sok volt” – mondja Rosalene.
Ismét a Szabadítójában, illetve Istennek a számára készített tervében talált erőre. A családja és az egyházközségében lévő kedves nőtestvérek támogatásával Rosalene megtanulta szeretni és becsülni az új környezetét és az élményeit.
Mások is jártak már itt korábban
Miközben arra törekszünk, hogy kövessük Jézus Krisztust, mindannyian próbatételek közepette utazunk – át kell kelnünk a saját síkságainkon és óceánjainkon, és szembe kell néznünk a kemény telekkel. De mások is jártak már itt korábban. Reményt és erőt meríthetünk a Szabadítóba vetett bizalomról szóló történeteikből.
Rosalene tisztában van vele, hogy talán még csak az út felénél tart, de miután már az elejétől a végéig ismeri Elizabeth történetét, kénytelen elgondolkodni azon, hogy mi lesz a sajátjának a befejezése.
„Lehet, hogy van néhány olyan tulajdonságom, mint Elizabethnek, de az is lehet, hogy nincs. Mindenesetre azt remélem, hogy amikor a gyerekeim látják az életemet, észre fognak venni hasonlóságokat – azt, hogy mindketten mindvégig hithűek maradtunk, és hogy hagytuk, hogy a megpróbáltatásaink a Szabadítónkhoz hasonlóbbá alakítsanak bennünket.”
Rosalene felismerte, hogy mekkora erőt tud meríteni a régebben élt emberek történeteiből, ezért maga is továbbadja azokat a gyermekeinek.
„Ha ismerjük a történeteiket, tisztában vagyunk vele, hogy kemény dolgokon mentek keresztül – mondja Rosalene –, és azt is tudjuk, hogy mi ösztönözte és hajtotta őket. Most rajtam a sor, hogy továbbvigyem a Jézus Krisztusba vetett hitnek és az Ő evangéliuma iránti odaadásnak ezt a hagyományát, és átadjam azt a saját gyermekeimnek.”