2. fejezet
Elegendő dicsőség
Mialatt a szentek Brigham Younggal elhagyták a Sugar-patakot, a 43 éves Louisa Pratt Nauvooban maradt és négy kislányával felkészült a város elhagyására. Három évvel korábban az Úr misszióba hívta a férjét, Addisont, a Csendes-óceáni-szigetekre. Azóta a megbízhatatlan posta – Nauvoo és Tubuai, a francia polinéz sziget között, ahol Addison szolgált – megnehezítette a vele való kapcsolattartást. Addison leveleinek többsége több hónapos, sőt némelyik több mint egyéves késéssel érkezett meg.
A legutóbbi levelében egyértelműen megírta feleségének, hogy nem fog időben hazaérkezni, hogy nyugatra utazzon vele. A Tizenkettektől azt az utasítást kapta, hogy maradjon a Csendes-óceáni-szigeteken, amíg haza nem hívják vagy új misszionáriusokat nem küldenek a helyébe. Egy időben Brigham azt remélte, hogy több misszionáriust is tud majd küldeni a szigetekre, miután a szentek részesültek a felruházásukban, azonban a Nauvooból való kivonulás késleltette ezt a tervet.1
Louisa a férje nélkül is hajlandó volt megtenni az utat, de már az utazás gondolata is aggodalommal töltötte el. Irtózott attól, hogy elhagyja Nauvoot és a templomot, és nem nagyon volt ínyére az sem, hogy szekérrel keljen át a Sziklás-hegységen. Ezenkívül nagyon szerette volna látni idősödő szüleit Kanadában – talán utoljára –, mielőtt nyugatra utazott volna.
Ha eladná az ökörfogatát, elegendő pénzre tenne szert ahhoz, hogy meglátogassa a szüleit, valamint hajójegyeket váltson a családja számára Kaliforniába, ezáltal teljes mértékben elkerülve az egész országot átszelő utazást.
Louisa már majdnem rá is szánta magát a kanadai útra, azonban valami nem hagyta nyugodni. Úgy döntött, hogy ír egy levelet Brigham Youngnak az országon való átkeléssel kapcsolatos aggályairól, valamint azon vágyáról, hogy meglátogassa a szüleit.
„Ha azt mondod, hogy az ökörfogatos utazás a legjobb módja az üdvözülésnek, akkor szívvel-lélekkel részt veszek benne – írta –, és úgy vélem, pont annyira kibírom zsörtölődés nélkül, mint bármelyik másik nő.”2
Nem sokkal később egy futár érkezett Brigham válaszával. „Ugyan! Az ökörfogatos üdvözülés a legbiztonságosabb mód – írta neki. – Pratt fivér majd csatlakozik hozzánk lakhelyünkön a vadonban, és szerfelett csalódott lesz, ha a családja nem lesz velünk.”
Louisa átgondolta a tanácsot, lélekben felkészült az előtte álló emberpróbáló útra, és úgy döntött, a szentek fő csoportjával tart, akár életben marad, akár meghal.3
Azon a tavaszon a munkások sietve igyekeztek befejezni a templomot a május 1-i nyilvános felszentelésig. A keresztelőmedence köré téglából padlózatot fektettek le, díszes faragványokat illesztettek a helyükre, és kifestették a falakat. Egész nap, sőt gyakran éjszakába nyúlóan is folyt a munka. Miután az egyháznak kevés pénz állt rendelkezésére a munkások kifizetésére, sokuk feláldozta a fizetésének egy részét, hogy a templom elkészülhessen, és felszentelhessék az Úrnak.4
Két nappal a felszentelés előtt a munkások végeztek az első emeleti gyűlésterem kifestésével. Másnap összesöpörték a port és a törmeléket ebben a nagy teremben, és felkészültek a szolgálatra. A munkásoknak nem maradt ideje minden termet tökéletesen befejezni, azonban tudták, hogy az Úr ettől még elfogadja majd a templomot. Annak biztos tudatában, hogy teljesítették Isten parancsát, „Az Úr látja áldozatunkat” szavakat festették a gyűlésterem keleti falánál álló szószékek fölé.5
Az egyházi vezetők, tisztában lévén a munkások felé fennmaradt tartozásukkal, kihirdették, hogy a felszentelés első ülése jótékonysági rendezvény lesz. A résztvevőket felkérték, hogy adományozzanak egy dollárt az elszegényedett munkások kifizetésének segítésére.
Május első napjának reggelén a 14 éves Elvira Stevens elindult a Mississippitől nyugatra fekvő táborhelyéről, és átkelt a folyón, hogy részt vegyen a felszentelésen. Elvira árva volt; szülei nem sokkal a család Nauvooba költözését követően veszítették életüket, Elvira pedig ekkor a már házas nővérével élt. Miután a táborából senki más nem tudott vele elmenni a felszentelésre, egyedül kelt útra.
Mivel tudták, hogy sok-sok év is eltelhet, amíg nyugaton is felépítenek egy templomot, az apostolok néhány Elvirához hasonló fiatal egyedülállót is részesítettek a felruházásukban. Három hónappal később, most újra felment a lépcsőkön a templom bejáratához, felajánlotta egy dollárját, és ülőhelyet keresett magának a gyűlésteremben.6
A gyűlést a kórus egy énekével nyitották meg. Ezután Orson Hyde elmondta a felszentelési imát. „Add, hogy itt lakozzon a Te Lelked – kérte –, valamint hogy mindenki érezhesse azon szent befolyást a szívében, hogy az Ő keze segítette ezt a munkát.”7
Elvira mennyei hatalom jelenlétét érezte a teremben. Az ülés után hazament a táborhelyére, azonban két nappal később visszatért a következő ülésre, hogy ismét érezhesse ugyanazt a hatalmat. Orson Hyde és Wilford Woodruff a templomi munkáról, a papságról és a feltámadásról tartottak beszédeket. A gyűlés zárása előtt Wilford dicséretben részesítette a szenteket, amiért befejezték a templomot annak ellenére, hogy hátra kell majd hagyniuk.
„Több ezer szent részesült itt a felruházásában, és a fény nem fog kihunyni” – mondta. – Ez már elegendő dicsőség a templom építésére.”
Az ülést követően Elvira visszatért a táborába, immár utoljára kelve át a folyón.8 Ugyanekkor a nauvooi szentek a nap és az éjszaka hátralevő részét azzal töltötték, hogy felpakolják és kiürítsék a székeket, asztalokat és egyéb bútorokat a templomból, majd az Úr kezére bízzák az épületet.9
Valamivel előttük a pionír útvonalon, Brigham és Izráel tábora megállt egy Mosquito Creek nevű helyen, nem messze a Missouri-folyótól. Éheztek, két hónap késésben voltak a tervhez képest, és rendkívül elszegényedtek.10 Brigham ennek ellenére ragaszkodott hozzá, hogy egy előörsöt küldjenek a Sziklás-hegységen túlra. Úgy vélte, hogy a szentek egy csoportjának még abban az évszakban el kell érnie úticélját, mert amíg az egyház otthon nélkül vándorol, az ellenségei megpróbálják majd szétszéleszteni őket vagy elállni az útjukat.11
Brigham azonban tisztában volt azzal, hogy egy ilyen csoport felszerelése megcsappantaná a szentek erőforrásait. Alig néhányan tudtak pénzt vagy ellátmányt nélkülözni, illetve Iowában nem sok fizetett munkalehetőség adódott. Csak úgy tudták magukat fenntartani a prérin, hogy az út során sok szent eladta értékes vagyontárgyait vagy alkalmi munkát vállalt, hogy élelmet és ellátmányt tudjon vásárolni. Ahogy a tábor egyre nyugatabbra haladt és a települések száma egyre ritkult, a pénzszerzési lehetőségek is lecsökkentek.12
Más dolgok is nyomasztották Brighamet. Azon szenteknek, akik nem tartoztak az előörshöz, téli szálláshelyre volt szükségük. Az omahák és más őslakos népek, akik benépesítették a Missouri-folyótól nyugatra elterülő földterületet, megengedték a szenteknek, hogy a tél folyamán letáborozzanak, azonban a kormányhivatalnokok vonakodtak engedélyt adni arra, hogy védett indián földeken telepedjenek le hosszabb időre.13
Brigham azt is tudta, hogy a Nauvooban lévő beteg és elszegényedett szentek nyugatra utazása az egyháztól függ. Egy ideig abban reménykedett, hogy azzal támogatja majd őket, hogy értékes ingatlanokat ad el Nauvooban, beleértve a templomot is. Azonban mindezidáig sikertelennek bizonyult e próbálkozás.14
Június 29-én Brigham megtudta, hogy az Egyesült Államok Hadseregének három tisztje érkezik Mosquito Creekbe. Az Egyesült Államok hadat üzent Mexikónak, és James Polk elnök felhatalmazta a tiszteket, hogy egy 500 szentből álló hadtestet toborozzanak egy katonai hadjárathoz a kaliforniai partoknál.15