Segíthetek valakinek megváltozni?

Igen. Bár a szereped talán nem az lesz, amit elképzeltél.

Úgy lettünk megteremtve, hogy képesek legyünk változni. Halandó tapasztalásunk rendeltetése, hogy az isteni lehetőségeink irányába fejlődjünk. A szolgálattétel egyik legfőbb célja, hogy segítsen másoknak Krisztushoz jönni, valamint megtenni azokat a változtatásokat, melyek ahhoz szükségesek, hogy visszatérjenek a színe elé. Csakhogy az önrendelkezésük miatt korlátozott a mi szerepünk abban, hogy segítsünk nekik krisztusibbá válni.

Íme hét erőteljes lecke a Szabadítótól arról, hogy miként segíthetünk másoknak az arra irányuló erőfeszítéseikben, hogy megváltozzanak és hasonlóbbá váljanak Őhozzá.

Ne félj változásra szólítani!

A paráznaságon ért asszony. Készítette: Harry Anderson

A Szabadító nem félt felszólítani másokat arra, hogy hagyják maguk mögött a régi szokásaikat, és fogadják be a tanításait. Hívta Pétert és Jakabot, hogy hagyják ott a munkájukat, és embereket „halásszanak” (lásd Márk 1:17). A házasságtörésen kapott asszonyhoz azt a felszólítást intézte, hogy „eredj el és többé ne vétkezzél” (János 8:11). A gazdag ifjút arra kérte, hogy mondjon le a világi dolgokhoz való ragaszkodásáról, és kövesse Őt (lásd Márk 10:17–22). Mi is lehetünk egyszerre merészek és szeretetteljesek, amikor arra kérünk másokat, hogy változtassanak, és kövessék a Szabadítót.
Emlékezz rá, hogy a változás az ő választásuk!

Azt a fajta változást, melyet a Szabadító kér, nem lehet kierőszakolni. A Szabadító tanított és hívott, de nem kényszerített. A gazdag ifjú „elméne megszomorodva” (Máté 19:22). Kapernaumban a tanítványai közül sokan „visszavonulának”, Ő pedig megkérdezte a tizenketteket, hogy ők is el akarnak-e menni (lásd János 6:66–67). Keresztelő János követői közül némelyek a Szabadító követését választották, mások nem (lásd János 1:35–37; 10:40–42). Mi is hívhatunk másokat, hogy váljanak hasonlóbbá Őhozzá, de a változásra irányuló döntést nem hozhatjuk meg helyettük. Ha pedig még nem döntötték el, hogy megváltoznak, ne adjuk fel – és ne is érezzük úgy, hogy kudarcot vallottunk!
Imádkozz azért, hogy képesek legyenek megváltozni!

Imádkoztam érted (részlet). Készítette: Del Parson

Közbenjáró imájában Jézus arra kérte Istent, hogy a tanítványai megőriztessenek a gonosztól, hogy hasonlóbbakká váljanak Őhozzá és az Atyához, és hogy eltöltse őket Isten szeretete (lásd János 17:15, 21–23, 26). Tudván pedig, hogy Péternek erőre lesz szüksége, ahogy majd igyekszik belenőni a szerepébe, a Szabadító imádkozott érte (lásd Lukács 22:32). A másokért mondott imáink eredményesek lehetnek (lásd Jakab 5:16).
Tanítsd őket arra, hogy támaszkodjanak az Ő hatalmára!

Csakis a Szabadító által vagyunk képesek valóban megváltozni és a bennünk lévő isteni lehetőség irányába fejlődni. Ő „az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha [általa]” (János 14:6) Az Ő hatalma az, mely képes „erőssé te[nni] a gyenge dolgokat” (Ether 12:27). Az Ő engesztelő hatalmába vetett hit tette lehetővé az ifjabb Alma számára, hogy megváltozzon (lásd Alma 36:16–23). Mi is taníthatunk arra másokat, hogy támaszkodjanak a Szabadítóra, hogy ezáltal az ő életükben is jelen lehessen az a Szabadító finomító ereje.
Bánj velük annak megfelelően, amilyenekké válhatnak!

A szeretet és az elfogadás a változás erőteljes eszközei lehetnek. A kútnál lévő asszony egy olyan férfivel élt, aki nem a férje volt. Jézus tanítványai „csodálkozának, hogy [az] asszonynyal beszélt” (János 4:27), de Jézust jobban érdekelte az, hogy kivé is válhat az asszony. Tanította őt és lehetőséget adott neki a változásra, amit az asszony meg is ragadott. (Lásd János 4:4–42.)

Amikor olyan módon bánunk másokkal, amilyenek addig voltak, nem pedig annak megfelelően, amilyenek lehetnek, akkor azzal visszahúzhatjuk őket. Azonban mi is képesek vagyunk a múltbéli hibák megbocsátására és elfelejtésére. Képesek vagyunk hinni abban, hogy az emberek meg tudnak változni. Képesek vagyunk túltekinteni a gyengeségeken, és rámutatni azokra az építő tulajdonságaikra, melyeket ők esetleg nem is látnak magukban. „[A] mi feladatunk, hogy ne olyannak lássuk az egyéneket, amilyenek, hanem amilyenekké válhatnak.”¹
Hagyd, hogy a saját ritmusuk szerint haladjanak!

A változtatás időbe telik. Mindannyian „tarts[un]k ki tehát türelmesen, míg tökéletesekké nem lesz[ün]k” (Tan és szövetségek 67:13). Jézus türelmes volt másokkal, és még az ellene szegülőket is tovább tanította, bizonyságot téve arról a szerepéről, melyet az Atyja adott Neki, valamint megválaszolva a kérdéseiket (lásd Máté 12:1–3; János 7:28–29). Mi is lehetünk türelmesek másokkal, és biztathatjuk őket arra, hogy legyenek türelmesek önmagukkal.
Ne add fel, ha visszatérnek a régi szokásaikhoz!

Jobban szeretsz-é engem ezeknél? (részlet). Készítette: David Lindsley

Krisztus halála után még Péter és néhány más apostol is visszatért ahhoz, amit megszokott (lásd János 21:3). Krisztus emlékeztette Pétert, hogy legeltetnie kell az Ő bárányait (lásd János 21:15–17), Péter pedig visszatért a szolgálattételhez. Olykor nagyon is könnyű visszatérni a korábbi szokásokhoz. Mi is képesek vagyunk arra, hogy kedves biztatás és sugalmazott kérések által támogassunk valakit abban, hogy továbbra is kövesse a Szabadítót, és törekedjen hasonlóbbá válni Őhozzá.

Engedj másokat fejlődni!

Jeffrey R. Holland elder a Tizenkét Apostol Kvórumából a következő történetet mesélte arról, hogy engedjünk másokat növekedni: „Egyszer hallottam egy történetet egy fiatalemberről, aki az iskolájában hosszú éveken át lényegében minden gúnyolódás céltáblája volt. Rendelkezett bizonyos előnytelen tulajdonságokkal, ezért a többiek mindig hamar belekötöttek. Mikor idősebb lett, elköltözött. Végül belépett a hadseregbe, ahol sikerélmények érték: végzettséget szerzett, és egészében véve lezárta a múltját. Ami azonban a legfontosabb, mint sokan mások is a katonaságban, felfedezte az egyház szépségét és fenségességét, így annak tevékeny és boldog tagja lett.

Aztán néhány évvel később visszatért ifjúsága városába. A kortársai közül a legtöbben már megváltoztak, de nem mindenki. Amikor igencsak sikeresen és újjászületve visszatért, ugyanaz a megszokott régi hozzáállás fogadta. Szülővárosa lakóinak ő még mindig a hajdani „ez és ez” maradt…

A férfi páli erőfeszítése – hogy maga mögött hagyja a múltat, és megragadja a jutalmat, melyet Isten eléje tárt – lépésről lépésre ellankadt, míg végül nagyjából ugyanabban az állapotban halt meg, amelyben fiatalkorában élt. […] Nagy kár, és felettébb szomorú, hogy aztán megint [olyanok] vett[ék] körül, akik úgy vélték, hogy a múltja sokkal érdekesebb, mint a jövője. Sikerült kitépniük a kezéből mindazt, amiért Krisztus megragadta őt. Szomorúan halt meg, bár kevéssé tehetett róla. […]

Engedjük, hogy az emberek megbánják a bűneiket. Engedjük őket fejlődni. Higgyünk abban, hogy az ember képes változni és javulni.”²