A születésnapi lasagne
Illusztrálta: Allen Garns
Hosszú időn át éreztem a vágyat, hogy kenyeret süssek vagy valami nagyobb mennyiségű ételt készítsek, és elvigyem valakinek az egyházközségünkben, hogy megosszam vele a szeretetemet és az Úr szeretetét, de soha nem tettem meg.
Szeretek sütni-főzni, de már csak kettesben lakunk otthon a férjemmel, így aztán kevesebbet készítek, különben napokig ugyanazt ehetjük.
Az egyik este úgy döntöttem, készítek egy kis lasagnét. Ezúttal egyetlen nagy sütőtál helyett két kicsivel készítettem, hogy az egyiket megegyük vacsorára, a másikat pedig oda tudjam adni valakinek, akinek szüksége van rá.
Felhívtam a segítőegyleti elnököt, hogy van-e bárki, akinek ételt kellene vinni. Említett egy egyedülálló, dolgozó édesanyát két gyerekkel. Még délután írtam az anyukának egy üzenetet, miszerint több lasagnét készítettem, és szívesen átvinném neki és a családjának.
Visszaüzent: „Ez nagyon fura! Igen, az nagyszerű lenne!” Ő még munkában volt, de a gyerekei már otthon voltak, így bármikor átvihettem.
Egy kicsivel később megint küldött nekem egy üzenetet: „Tudtad, hogy ma van a születésnapom?” Biztosítottam róla, hogy fogalmam sem volt. „Hát, akkor boldog szülinapot nekem!” – üzente vissza.
Nem sokkal azelőtt ért haza a munkából, hogy odaértem a vacsorával. Odáig volt, ahogy a gyerekei is.
Vasárnap odajött hozzám istentiszteleten és könnyes szemmel mesélte, hogy a születésnapjára a nagymamája minden évben vacsorát készített, méghozzá mindig lasagnét. A nagyija az előző évben hunyt el, úgyhogy ez volt az első olyan születésnap, amikor nem lehetett ott, hogy lasagnét csináljon neki.
Azzal, hogy lasagnét vittem neki a születésnapján, megerősödött a bizonysága, miszerint az Úr ismeri és szereti őt. De megerősödött az én bizonyságom is arról, hogy ha az Úr rendelkezésére állunk, hogy eszköz legyünk a kezében, akkor meg fogja mutatni nekünk, hol tudunk szolgálni.