A gyötrelem finomító tüze. Liahóna, 2022. márc.
A gyötrelem finomító tüze
Imádkozom, hogy mindannyian közel kerüljünk Mennyei Atyánkhoz és a Szabadítónkhoz a személyes megpróbáltatásaink által.
Fényképek a Getty Images jóvoltából
Nem kell meglepődnünk az élet megpróbáltatásain. Akár a saját bűneinkből és hibáinkból, akár valami másból fakadnak, a megpróbáltatás a halandó élet egyik tényezője. Vannak, akik azt gondolják, hogy ha betartják Isten parancsolatait, akkor minden megpróbáltatástól védve kellene lenniük. Csakhogy a kiválasztásunk „a megpróbáltatás kemencéjében” (1 Nefi 20:10; Ésaiás 48:10) történik. Még a Szabadító sem volt ezalól kivétel:
„Ámbár Fiú, megtanulta azokból, a miket szenvedett, az engedelmességet;
És tökéletességre jutván, örök idvesség szerzője lett mindazokra nézve, a kik neki engedelmeskednek” (Zsidók 5:8–9).
Azoknak közülünk, akik felelősségre vonhatóak, a nehézségek gyakran elengedhetetlenek ahhoz, hogy végül tökéletességre jussunk. Ez az, amitől az élet több lesz, mint csupán egy feleletválasztós teszt. Istent nemcsak az érdekli, hogy mit teszünk vagy mit nem teszünk, hanem az is, hogy mivé válunk.1 Ha megvan bennünk a hajlandóság, Ő megtanít majd úgy cselekednünk, ahogyan Ő cselekszik, ahelyett, hogy csupán velünk cselekednének más erők (lásd 2 Nefi 2:14–16). Igaznak kell lennünk minden körülmények között; vagy ahogyan Brigham Young elnök (1801–1877) fogalmazott, még „a sötétben is”2.
Hiszem, hogy a megpróbáltatások leküzdésének és az általuk való növekedésnek a kihívása vonzó volt számunkra, amikor Isten a halandóság előtti világban bemutatta a megváltás tervét. Most abban a tudatban kell megközelítenünk ezt a kihívást, hogy Mennyei Atyánk támogatni fog bennünket. De ehhez elengedhetetlen, hogy Őhozzá forduljunk. Isten nélkül a szenvedések és megpróbáltatások sötét élményei általában csüggedéshez, kétségbeeséshez, sőt, akár megkeseredéshez is vezetnek.
Isteni segítséggel azonban végül a fájdalmat vigasz váltja fel, a háborgást békesség, a bánatot pedig remény. Isten a megpróbáltatást áldássá változtatja, és Ésaiás szavaival élve „ékességet [nyújt] a hamu helyett” (Ésaiás 61:3). Nem azt ígérte, hogy visszatartja tőlünk a viszályokat, hanem hogy megőriz és megvigasztal minket a megpróbáltatásaink közepette, és hogy azokat a javunkra szenteli majd (lásd 2 Nefi 2:2; 4:19–26; Jákób 3:1).
Bár Mennyei Atyánk nem fogja ránk erőltetni a segítségét és az áldásait, ám az Ő Szeretett Fia irgalma és kegyelme, valamint a Szentlélek hatalma által cselekedve támogatni fog bennünket, amikor keressük Őt. Számos példát találunk erre a támogatásra magunk körül és a szentírásbeli feljegyzésekben is.
Ószövetségi példák
Az Ószövetségben látjuk az engedelmes Ábrahámot, amint türelmesen vár sok éven keresztül Isten ígéreteinek a beteljesülésére: az örökség földjeire és igazlelkű utódokra. Éhínségen, életveszélyen, bánaton és próbatételeken keresztül Ábrahám folyamatosan bízott Istenben és szolgált Neki, aki viszont fenntartotta őt. Ábrahámot mára „a hithűek atyjaként”3 tiszteljük.
Ábrahám unokája, Jákób megszökött otthonról egyedül, és alig vitt mást a ruháin kívül, hogy megmeneküljön a fivére, Ézsaú halálos fenyegetései elől. A következő húsz évben Jákób a nagybátyját, Lábánt szolgálta. Bár Lábán biztonságos menedéket adott Jákóbnak, és végül két lányát adta hozzá feleségül, kétszínűen járt el Jákóbbal: többször is megváltoztatta a bérét és a megállapodásukat, amikor Jákób előrébb jutni látszott (lásd 1 Mózes 31:41).
Mikor végül különváltak, Jákób így panaszkodott apósának: „Ha az én atyám Istene… velem nem volt volna, bizony most üresen bocsátanál el engem” (1 Mózes 31:42). Ehelyett Isten vele volt, Jákób pedig nincstelen menekültből férjként és egy hatalmas család atyjaként tért haza. Számos szolgája volt, és bőséggel megáldatott az akkoriban gazdagságot jelentő nyájakkal, csordákkal és tevékkel (lásd 1 Mózes 32).
József, Jákób fia a jellegzetes példája annak az embernek, aki következetesen győzedelmeskedett a megpróbáltatásokban, azáltal hogy bízott Istenben, amikor mások már úgy érezték volna, hogy Isten elhagyta őket. Először is a saját testvérei eladták rabszolgának. Aztán, amikor egyiptomi ura, Pótifár házában rangot és megbecsülést szerzett, Pótifár felesége hamisan megvádolta Józsefet, és börtönbe vettette, annak ellenére, hogy szó szerint elmenekült a bűn elől. Mindazonáltal József továbbra is bízott Istenben. Még a börtönben is boldogult, de aztán ígéretükkel ellentétben elfelejtették őt azok, akiknek segített. (Lásd 1 Mózes 37; 39–41.) Végül, amint azt tudjuk, József jutalmul magas tisztséget kapott és lehetőséget arra, hogy megmentse atyja házanépét (és Egyiptom egészét) az éhínség idején.
Türelmesen kitartani
Ezek és egyéb példák azt mutatják, hogy a megpróbáltatások általában idővel legyőzetnek. Kitartásra és tűrésre van szükség. Mennyei Atyánk mindazonáltal őrködik felettünk és segít nekünk e kitartás folyamán, nem vár a végéig.
Neal A. Maxwell elder (1926–2004), a Tizenkét Apostol Kvórumából, egyszer ezt a megfigyelést tette: „Az idő múlása önmagában természetesen nem jelent automatikus előrelépést. Mégis, a tékozló fiúhoz hasonlóan, gyakran szükségünk van az »idő folyamára« ahhoz, hogy lelkileg magunkba szálljunk. (Lásd Lukács 15:17.) Jákób és Ézsaú megindító találkozása a sivatagban, oly sok évvel a testvéri versengésüket követően, jellegzetes példája ennek. A nagylelkűség képes felváltani az ellenségeskedést. Az elmélkedés felismerést hozhat. De az elmélkedéshez és az önvizsgálathoz idő kell. Sok lelki eredmény megköveteli, hogy a szabadító igazságokat elegyítsük az idővel, megalkotva a tapasztalat elixírjét, amely oly sok mindenre az egyedüli gyógyír.”4
M. Russell Ballard elnök, a Tizenkét Apostol Kvóruma ügyvezető elnöke kijelentette:
„Az Úrra várni nem tétlen várakozást jelent. Soha ne érezzük úgy, mintha váróteremben lennénk.
Az Úrra várni cselekvést jelent. Az évek során megtanultam, hogy mások szolgálata révén fokozódik a Krisztusba vetett reménységünk.
Mindegyikünkre vonatkozó tervének a felbecsülhetetlen, szent eleme az a személyes fejlődés, amelyben már most részünk lehet, miközben az Úrra és az Ő ígéreteire várunk.”5
A türelmes kitartás az Úrhoz fordulás és a Belé vetett bizalom egyik válfaja. A közvetlenül azt a tanácsát megelőző versekben, hogy ha nincs bölcsességünk, kérjünk Istentől, Jakab ezt mondja a türelemről:
„Testvéreim, vegyétek teljes örömként azt, ha sok megpróbáltatásba estek;
Tudván, hogy a ti hiteteknek megpróbáltatása kitartást szerez.
De engedjétek, hogy a türelem tökéletesen munkálkodjék, hogy ti magatok tökéletesek és teljesek lehessetek, nem szenvedvén hiányt semmiben” (Joseph Smith fordítás, Jakab 1:2 [a Jakab 1:2 a lábjegyzete]; Jakab 1:3–4).
Megpróbáltatásoktól finomítván
Fényképezte: Rachael Pancic
Amikor rendelkezünk Mennyei Atyánk segítségével, a megpróbáltatásaink és gyötrelmeink finomítanak, nem pedig legyőznek bennünket (lásd Tan és szövetségek 121:7–8). Boldogabb és szentebb lényekként lépünk elő. Az Úr a Tizenkét Apostol Kvóruma akkori elnökének, Thomas B. Marshnak ezt mondta az apostolairól: „És megkísértéseik, és sok megpróbáltatás után, íme, én, az Úr, feléjük tapogatózom majd, és ha nem keményítik meg a szívüket, és nem merevítik meg a nyakukat ellenem, akkor megtérnek, és én meggyógyítom őket” (Tan és szövetségek 112:13).
Mondhatnánk, hogy a megpróbáltatás közepette ismerjük meg „az egyedül igaz Istent, és a kit [Ő elküldött], a Jézus Krisztust” (János 17:3). A megpróbáltatásokban nap mint nap Ővelük járunk. Amikor megalázkodunk, megtanulhatjuk, hogyan tekintsünk Őrájuk „minden gondolatban” (Tan és szövetségek 6:36). A lelki újjászületés folyamatában Ők szolgálattételben fognak részesíteni bennünket. Hiszem, hogy nincs más út.
Imádkozom, hogy mindannyian közel kerüljünk Mennyei Atyánkhoz és a Szabadítónkhoz a személyes megpróbáltatásaink által. Ugyanakkor tanuljunk meg szolgálattételt nyújtani másoknak a saját megpróbáltatásaikban, Isten mintája szerint. A Szabadító „mindenféle fájdalmat és megpróbáltatást és kísértést szenvedve el” tudta meg „a test szerint…, hogyan segítse meg népét a gyengeségeik szerint” (Alma 7:11–12). Ami minket illet, „amikor mi magunk épp nem egy bizonyos keresztre feszülünk, akkor valaki más keresztjének lábánál kellene állnunk – tele együttérzéssel és lelki felfrissülést kínálva”6.