Mi is valójában az áhítat?

Írta: Destiny Yarbro

Miközben bővítjük tudásunkat az áhítatról, növeljük azon képességünket, hogy még a legvalószínűtlenebb helyzetekben is áhítatosak legyünk.

Kép

fejhallgatót viselő, úrvacsorai tálcát tartó fiatal férfi

Néhány különleges élményem miatt elgondolkodtam az áhítat jelentésén. Dallin H. Oaks elnök, az Első Elnökség első tanácsosa így fogalmazott ezzel kapcsolatban:

„A hódolat gyakran tetteket is magában foglal, az igazi hódolat azonban mindig egy bizonyos gondolkodásmódbeli hozzáállást kíván.

A hódolatteljes hozzáállás a ragaszkodás, az imádat és az ámulat legmélyebb érzéseit ébreszti fel. A hódolat összekapcsolja a szeretetet és az áhítatot az odaadás állapotában, mely közelebb vonja lelkünket Istenhez.”¹

Mi jut eszedbe, ha az áhítatra gondolsz? A következő jelenetek vajon áhítatosnak vagy tiszteletlennek tekinthetők egy úrvacsorai gyűlésen?

Egy gyermek rajzol a színezőkönyvébe.
Egy fiatalember fejhallgatót viselve osztja az úrvacsorát.
Egy férfi ugrál és vadul hadonászik a karjával.
Egy fiatal nő játszik a telefonján.
Egy misszionárius összefüggéstelenül felkiált.
Egy nő mindig az előtérben ül, soha nem a kápolnában.
Egy férfi egy matracon fekszik a padsorok közti folyosón.
A tagok egy csoportja mozdulatokat tesz és hangos zajokat hallat.
Egy tizenéves lány a széke alatt ül.
Egy nő ide-oda járkál a kápolna végében.

A legtöbben egyetértenénk abban, hogy egy misszionárius, aki az úrvacsorai gyűlésen kiabál, sokkal kevésbé áhítatos, mint a gyermekek, akik rajzolnak, hogy lefoglalják magukat. De szánjunk egy pillanatot arra, hogy megvizsgáljuk az áhítattal kapcsolatos feltételezéseinket úgy, hogy végigmegyünk ezen a 10 megtörtént jeleneten, melyek mindegyikét személyesen megtapasztaltam egyházi gyűléseken.

Egy gyermek rajzol az istentiszteleten. Ez a gyakorlat mindennapos és szinte minden tag által könnyen elfogadott. Tudjuk, hogy ez általában nem tiszteletlenség, hacsak mi magunk nem hagyjuk, hogy elvonja a figyelmünket.
Egy férfi az úrvacsora osztása közben zenét hallgat a fejhallgatóján. Ez a legtöbb esetben teljesen helytelen lenne. De hadd osszam meg a „teljes történetet”. Ismertem egy férfit, akinek erős bizonysága volt, aki missziót szolgált és különféle elhívásokat is elfogadott. Az utóbbi években azonban skizoaffektív zavart diagnosztizáltak nála. A fejhallgató viselése lehetővé teszi, hogy lágy, békés zenét hallgasson, ami segít kizárni a hangokat az elméjéből. Képes érezni a Lelket, és a fejhallgatója segítségével áhítattal szolgálni másokat.
Egy fiatalember ugrál és vadul hadonászik a karjával. A teljes történet: Ez a nonverbális autista fivér minden alkalommal izgatott lesz, amikor meglátja a püspököt az emelvényen. Lelkesedését úgy fejezi ki, hogy repkedő kézmozgást végez és ugrál.

Kép
gyermekek csoportja az Elemiben; az egyiknek segítőkutyája van, a másik babakocsiban
Egy fiatal nő játszik a telefonján. A teljes történet: Ez a nővér úgy küzdi le a szociális szorongását, hogy csendben játszik a telefonján. Valójában jobban képes áhítattal hallgatni és befogadni a szónokok üzenetét, mert a szorongását másra irányítja.
Egy misszionárius összefüggéstelenül felkiált. A teljes történet: Amikor a misszionáriusképző központban voltam, volt egy misszionárius a zónámban, aki Tourette-szindrómával küzdött. Időnként kiabált az osztályban, az ebédlőben és az egyházi gyűléseken. Kiabálását nem vettük tiszteletlenségnek; gyorsan láttuk, hogy készen áll a szolgálatra, buzgón osztja meg az evangéliumot, és tele van a Lélekkel.
Egy nő minden héten az előtérben ül, és soha nem a kápolnában. A teljes történet: Amíg az egyháznak dolgoztam Salt Lake Cityben, egy nővér írt a fogyatékossági segítőszolgálatunknak arról, hogy katonai szolgálata miatt poszttraumás stressz zavarral küzd. Mivel egy mobiltelefon csörgése vagy más hirtelen zaj is kiválthatott emlékbetörést (flashback), soha nem ült a kápolnában, nehogy akaratlanul bántson valakit.
Egy férfi fekszik egy matracon a padsorok között. A teljes történet: Amikor beköltöztem egy új egyházközségbe, meglepődve láttam, hogy a kápolnában egy fivér fekszik egy mozgatható kórházi ágyon. Ez az ember sokféle fogyatékossággal élt, és csak így tudott részt venni az istentiszteleten. Hamar rájöttem, hogy ez megszokott ebben az egyházközségben, és gyorsan alkalmazkodtam. Az, hogy ott volt, nem volt tiszteletlenség, sőt, épp ellenkezőleg. Hiszen nem gyógyított-e meg a Szabadító egy embert, akit a barátai az ágyán leeresztettek egy zsúfolt házba? (Lásd Lukács 5:18–20.)
A tagok egy csoportja hangos zajokat hallat és heves mozdulatokat tesz. A teljes történet: A siket egyháztagok gyülekezetei hangosnak tűnhetnek a halló résztvevők számára. A siket emberek közösségében nem tiszteletlenség, ha valaki zajong, nevet, vagy hangosan köhög, de tiszteletlenségnek számít, ha a tagok az úrvacsorai gyűlés alatt világi dolgokról jelelnek.
Egy tizenéves lány ül a székek alatt. A teljes történet: Amikor tinédzser voltam, az egyik velem egykorú lány mindig a széke alatt ült az órán. Ez a fiatal nővér nevelőotthonról nevelőotthonra járt, és csak zárt térben érezte magát biztonságban. Azóta felismertem, hogy nem várhatjuk el a tanulóktól, hogy tanuljanak, amikor épp „üss vagy fuss” módban vannak, vagy lefagytak. A tanulóknak biztonságban kell érezniük magukat a tanuláshoz, és ami a legfontosabb, érezniük kell a Szabadító szeretetét.
Egy nő járkál ide-oda az előtérben. A teljes történet: Ez valójában én vagyok. Több mint egy évtizede küzdök szorongással, súlyos szorongásos rohamokkal és más egészségügyi gondokkal. Ilyenkor csak úgy tudok istentiszteleten részt venni, ha mozoghatok. Néha csak úgy tudok figyelni a beszélőkre, és érezni a Lelket, ha lépkedek, vagy valamilyen stratégiai kütyü van a kezemben, amely leköt.

Sátán kihasználja azt a tényt, hogy nem mindig ismerjük a teljes történetet; hogy nem mindig tudjuk, milyen kihívásokkal néznek szembe nap mint nap a testvéreink. Azt akarja, hogy elfelejtsük, hogy a legtöbb egyháztag a legjobbat hozza ki magából, bárhogy is tűnjön ez mások számára. Lehet, hogy a fent felsorolt esetek ritkák, de azt a sok személyes küzdelmet jelképezik, amellyel egyháztag társaink a gyülekezetbe járásuk során megküzdenek.

Úgy vélem, Sátán azt szeretné, ha azt hinnénk, hogy mások küzdelmei, különbözőségei vagy gyengeségei meggátolnak minket a hódolatunkban. Valójában azt tapasztaltam, hogy éppen ezekben a látszólag zűrzavaros pillanatokban tanulom a legtöbbet a Szabadítóm szeretetéről.

Amit az áhítatról tanultam

Kép

jelnyelvet használó nő

1. Az áhítat egy választás és egy készség.

Rajtam múlik, hogy áhítatot érzek-e. Túl gyakran azért nem érzem magam áhítatosnak, mert hagyom elterelődni a figyelmemet. Miközben fejlesztem a lelki fegyelmemet, és edzem a lelkemet, hogy arra összpontosítsak, ami a leginkább számít, jobban tudok teljes felelősséget vállalni a Mennyei Atyámmal való kapcsolatomért.

2. Az áhítat nem mindenkinél egyformán nyilvánul meg.

A családunk egyik barátja, aki 17 évig volt börtönben, úgy hívta meg a Lelket a cellájába, hogy papírból bonyolult templommaketteket épített. Az áhítat minden helyzetben jelen lehet, ha szívesen fogadjuk a Lelket.

3. Lehet áhítatra ösztönözni, de a döntés személyes.

Az áhítat a „hódolatteljes magatartás” fenntartása iránti belső elkötelezettség által jön létre. Ez csak akkor valósulhat meg, ha őszintén érezzük és kimutatjuk az Úr és a többi egyháztag iránti szeretetünket. Apám egyszer azt mondta nekem, hogy amikor felelősséget vállalunk a saját áhítatosságunkért, a szemléletmódunk a „Te itt az én hódolatommal szórakozol!” hozzáállás helyett a „Rendben vagy. Szívesen látunk itt. Nem rontod el az áhítatomat, mert én úgy döntöttem, hogy áhítatos leszek” hozzáállássá változik. Akkor rájövünk, hogy mások cselekedeteinek nem kell a Szabadítónkkal és a Mennyei Atyánkkal való személyes kapcsolatunk útjába állniuk. Természetesen az, hogy felelősséget vállalunk a saját áhítatunkért, nem jelenti azt, hogy figyelmen kívül hagyjuk a saját viselkedésünk hatását mások élményére. A személyes áhítatra irányuló erőfeszítésünk a testvéreink iránti szeretetünk kiterjesztése lehet.

A Szabadító szolgálata

A szolgálattétel gyönyörű példája, amikor a Szabadító megkönyörült azon a férfin, akit megszállt a lelkek légiója. Bár az ember kiabált és mezítelenül járt-kelt, Jézus nem tagadta meg tőle, hogy meggyógyítsa. Csak a gyógyulás után tudott ez az ember „felöltözve és eszénél, a Jézus lábainál” ülni, és kérlelni az Urat, hogy vele maradhasson. (Lásd Lukács 8:27–39; lásd még Márk 5:1–20.)

Hasonlóképpen, Jézus a tisztátalan lélek által megszállott fiúnak sem mondta, hogy hagyja abba a fetrengést, nyáladzást és fogcsikorgatást, mielőtt meggyógyítaná őt (lásd Márk 9:17–27). Ezeket az állapotokat halandó tapasztalatoknak, nem pedig lelki hiányosságoknak tekintette. Csak a farizeusokat utasította vissza, mivel álszentségük és kevélységük megakadályozta a gyógyulást.

Ahogy te és én bővítjük az áhítatról alkotott fogalmunkat, úgy leszünk egyre jobban képesek a Szabadító módján tanítani és szolgálattételt nyújtani. Emlékezni fogunk minden egyes lélek értékére Isten szemében (lásd Tan és szövetségek 18:10). Képesek leszünk áhítatosak lenni még a legvalószínűtlenebb helyzetekben is.

Az Úr szemében az áhítatnak talán kevesebb köze van ahhoz, hogy nyugodtan ülünk és halkan beszélünk, és több köze van ahhoz, hogy milyen nyugodt az elménk és mennyire lágy a szívünk.

A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Texasban él.