Meglátni Isten arcát az ellenségeinkben

Írta: Chad Ford

A kultúraközi béketeremtés professzora, Brigham Young Egyetem, Hawaii

A Mózes első könyvéből vett következő leckék a nézeteltérések leküzdéséről mintát adhatnak a saját életünkhöz.

Konfliktuskezelő szakemberként Jézus Krisztus újszövetségi példájából és tanításaiból sok bölcsességet merítettem arra vonatkozóan, hogyan lehet átalakítani az összetűzéseket és elősegíteni a megbékélést. Azonban az Újszövetség nem az egyetlen olyan szentíráskötet, amely útmutatást nyújtott a pályafutásom során. Az Ószövetségnek van néhány meglepően mély meglátása, amely segíthet nekünk, amikor romboló konfliktusokba keveredünk.

Mi az a romboló konfliktus? Amikor képtelenek vagyunk közösen megoldani másokkal egy gondot, és ez oda vezet, hogy másoknak vagy önmagunknak ártunk.

A romboló konfliktussal mind a konfliktust megelőzően, mind annak a következményeként megjelenik a félelem: attól, hogy nem szeretnek vagy nem úgy látnak bennünket, ahogyan szeretnénk, és attól, hogy nem sikerül megoldást találni a bennünket sújtó gondokra. Amikor hagyjuk eluralkodni magunkon ezt a félelmet, már nem érezzük magunkat felkészültnek a felmerülő problémák megoldására, és gyakran kétségbeesést, szégyent vagy tehetetlenséget tapasztalunk.

A legtöbb ember úgy érzi, az effajta összeütközés veszélyes, ezért végül olyan eredménytelen konfliktusfajtákat használunk, mint az elkerülés, az alkalmazkodás vagy a versengés, hogy megpróbáljuk a nézeteltérést megszüntetni. Sajnos, a romboló konfliktus esetében egyik fenti megoldás sem igazán működőképes.

Igen, kerülnünk kell a viszálykodást (lásd 3 Nefi 11:29), de soha nem szabad elkerülnünk, megtámadnunk vagy lemondanunk azokról az emberekről, akikkel nézeteltésérünk van. Ehelyett meg kell tanulnunk, hogyan szeressük őket. Ehhez jószívűségre, Krisztus tiszta szeretetének az alkalmazására van szükség az ellenségeink irányában (lásd Moróni 7:47).

Jézus azt tanította, hogy könnyű azokat szeretni, akik minket szeretnek. Ezt is mondta: „Én pedig azt mondom néktek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, a kik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, a kik titeket gyűlölnek” (Máté 5:44). A Szabadító azt kéri, szeressünk úgy, ahogyan Ő szeret, és váljunk tökéletessé, amilyen Ő (lásd János 13:34; 3 Nefi 12:48). Ez jelentheti azt, hogy hajlandóak vagyunk másokat szeretni akkor is, ha ez a szeretet kockázatosnak tűnik. Lehet, hogy habozunk, mert ösztönösen kerüljük a veszélyt. De amikor úgy döntünk, hogy szeretjük azokat, akik bánthatnak bennünket, az lehetővé teszi, hogy túllépjünk a félelmen, és eltöltsön bennünket a jószívűség.

Ez a fajta szeretet rettenthetetlenséget követel meg az összetűzések közepette. Arra ösztökél bennünket, hogy nyíljunk meg azok felé, akikkel konfliktusban állunk, és a viselkedésünk legyen „hosszútűrő, kegyes; [amely] …nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt… Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem fogy” (1 Korinthusbeliek 13:4–5, 7–8). A jószívűség úgy mutatja ki ezt a szeretetet, hogy közben nincs semmi biztosíték arra, hogy a konfliktusban részes másik fél ugyanezt teszi majd.

A szeretet olyan tisztán engedi látnunk a testvéreinket, akikkel konfliktusban állunk, hogy a szükségleteik és vágyaik ugyanannyira számítsanak nekünk, mint a sajátjaink, függetlenül attól, ahogy ők látnak minket. Mindent megteszünk, hogy olyan megoldásokat találjunk, amelyek az ő igényeiknek és a sajátjainknak is megfelelnek.

Az Ószövetségben két történet nagyszerű példa erre a szeretetre.

Ézsaú és Jákób

Az 1 Mózes 25-ben két fivér, mégpedig Ézsaú és Jákób, Izsák fiai családi viszályával találkozunk. Ézsaú eladta az örökségét Jákóbnak egy tál főzelékért (lásd 1 Mózes 25:30–31). Később, anyja tanácsára Jákób Ézsaúnak adja ki magát, hogy megkapja Izsák végső áldását (lásd 1 Mózes 27:6–29).

Ézsaú gyülölte Jákóbot, és megesküdött, hogy megöli fivérét. Jákób a nagybátyjához, Lábánhoz menekült, és ott élt. (Lásd 1 Mózes 27:41–45.) Jákóbnak végül meggyűlt a baja a nagybátyjával, és arra kényszerült, hogy hazatérjen (lásd 1 Mózes 31). Jákób tudta, hogy így szembe kell néznie Ézsaúval, akinek nagyobb serege volt. Féltette a saját és a családja életét (lásd 1 Mózes 32:7–8).

A találkozásuk napján Jákób békeajándékként rengeteg kecskét, tevét, tehenet, juhot és szamarat küldött előre. Ezután, ahogy közeledett fivéréhez, hétszer meghajolt előtte. Jákób nem is számított arra, ahogyan Ézsaú reagált. Ézsaú zokogott, megölelte testvérét, és azt mondta neki, hogy nem lett volna szükség a békeajándékokra.

Jákób meghatódott Ézsaú szeretetén, és így felelt:

„Ne úgy, kérlek, hanem ha kedvet találtam szemeid előtt, fogadd el ajándékomat az én kezemből; mert a te orczádat úgy néztem, mintha az Isten orczáját látnám, és te kegyesen fogadál engem.

Vedd el kérlek az én ajándékomat, melyet hoztam néked, mivelhogy az Isten kegyelmesen cselekedett én velem, és mindenem van nékem. És unszolá őt, és elvevé” (1 Mózes 33:10–11).

A békés együttélés három tényezője

Jákób a szeretet olyan mintáját testesíti itt meg, amelyről úgy találtam, hogy a legeredményesebb, amikor igyekszünk kibékülni azokkal, akiket megkárosítottunk, vagy akik bennünket megkárosítottak.

A Zsoltárok 85:11 leírja a kibékülés körülményeit: „Irgalmasság és hűség összetalálkoznak, igazság és békesség csókolgatják egymást.” Jákób és Ézsaú kibékülése megfelel a Zsoltárokban szereplő feltételeknek.

Bátorság kellett Jákób és Ézsaú részéről, hogy elismerjék azt az igazságot, mely szerint ők nem ellenségek, hanem testvérek. Irgalom kellett hozzá, hogy megbocsássanak egymásnak. Igazlelkűségre – arra a fajta igazságra, amely helyrehozza, amit mi vagy mások elrontottunk – volt szüksége Jákóbnak, hogy felajánlja Ézsaúnak mindazon dolgok egy részét, amellyel ő megáldatott. Amikor mindhárom tényező megvalósult, lehetővé tette számukra, hogy békében éljenek.

A saját életünkben is követhetjük ugyanezt a mintát.

Amikor romboló konfliktusban ragadunk, e konfliktustól és a másoktól való félelmünk megbéníthat minket, vagy olyan cselekedetekre késztethet bennünket, amelyek nem javítanak, hanem rontanak a helyzeten. Ilyenkor gyakran azzal hitegetjük magunkat, hogy bármit is tennénk a romboló körforgás ellen, az nem működne. Megkérdőjelezzük, hogy az emberek meg tudnak-e változni.

Ám Jákób példája eme nézeteltérések legyőzésére is megoldást kínál nekünk. Jákób szembenézett a fivére iránti félelmével és a vele való konfliktus iránti félelmével. Ebben a pillanatban az „önfenntartásnál” jobban érdekelte kettejük „fenntartása”, ezért a testvére felé fordult, felajánlva neki az igazságot és az igazságszolgáltatást az általa elkövetett hibákért. Ézsaú szíve, mely egykor Jákób megölésére törekedett, megenyhült; cserébe irgalom és béke áramolt vissza hozzá. Jákób megtalálta a módját, hogyan szeresse ellenségét, és eközben „Isten orczája” tekintett vissza rá.

Annak ellenére, hogy a konfliktus ilyen módon való megközelítése szorongással járhat, ez sokkal hatékonyabb az ilyen nézeteltérések átalakításában, mint bármi más. A krisztusi szeretet teret biztosít számunkra, hogy valóban lássuk azokat az embereket, akikkel küszködünk, mindezt úgy, hogy az minket és őket is alapjában változtat meg.

József és fivérei

Az egyiptomi József kibékül a fivéreivel

A Jákób utáni nemzedékben egy másik erőteljes példát láthatunk a szeretetre, Jákób fiától, Józseftől.

Józsefet féltékeny fivérei fiatalon eladták rabszolgának. József testvérei is úgy érezték, hogy apjuk kivételez, és hogy József kedvesebb a szemében. József rengeteget szenvedett a testvérei iránta tanúsított rosszindulata miatt. Éveken át el volt szakítva családjától, szolga lett belőle, és egy ideig börtönben volt. Végül az Úr segített legyőznie a megpróbáltatását, és hatalmas uralkodóvá vált Egyiptomban. (Lásd 1 Mózes 37–45.)

A fivéreinek is kijutott a szenvedésből, és az éhínség idején Egyiptomba mentek, éhezve és megtörten. Amikor József elé kerültek, nem ismerték fel őt, és segítségért könyörögtek.

Józsefnek minden joga megvolt hozzá, hogy börtönbe vesse a fivéreit, így véve elégtételt rajtuk. Ezt érdemelték volna. Ehelyett úgy döntött, hogy irgalmat gyakorol: megbocsát és szereti őket.

„Jőjjetek közelebb hozzám! És közelebb menének. Akkor monda: Én vagyok József, a ti testvéretek, kit eladtatok vala Égyiptomba.

És most ne bánkódjatok, és ne bosszankodjatok azon, hogy engem ide eladtatok; mert a ti megmaradástokért küldött el engem Isten ti előttetek” (1 Mózes 45:4–5).

József nemcsak megbocsátott a fivéreinek, hanem építő jellegű célt is látott a köztük lévő konfliktusban. Felismerte, hogy mindenben Isten keze volt, és hogy a szenvedés ellenére, melyben mindannyiuknak része volt, „az Isten küldött el engem ti előttetek, hogy míveljem a ti megmaradásotokat e földön, és hogy megmenthesselek titeket nagy szabadítással” (1 Mózes 45:7).

Itt is egy hasonló minta érvényesülhet az életünkben, ha felismerjük, hogy az ellentét okozta fájdalom valójában olyan eredményekhez vezethet, amelyek erősítik családjainkat és közösségeinket, ha együtt dolgozunk a megoldásokon.

Mindannyian keresztülmegyünk majd konfliktusokon. Fájdalmas lesz. Néha rettenetesen. Mindig megdöbbent, micsoda fájdalmat éreznek sokan, amikor összetűzzésbe keverednek, különösen a szeretteikkel. De a történetnek nem kell ezzel a fájdalommal és félelemmel végződnie.

Dönthetünk úgy, hogy – sok tekintetben Józsefhez hasonlóan – másképp látjuk a konfliktusokat és azokat az embereket, akikkel összetűztünk. Dönthetünk úgy, hogy elengedjük a haragot, a neheztelést és a hibáztatást, és átöleljük ellenségeinket.

Választhatjuk a szeretetet a félelem helyett, és felfedezhetjük – mint Jákób és Ézsaú, mint József és a testvérei –, hogy az ellenségeink a saját fivéreink és nővéreink. Ha igyekszünk kibékülni velük, akkor mi is megláthatjuk Isten arcát.