15. Fejezet

Letelepedés Nyugaton

Brigham Young elnök kijelentette: „Isten megmutatta nekem, hogy ezen a vidéken kell elhelyezni a népét, és ittfognak boldogulni. … Míg a szentek összegyűlnek itt és megerősödnek, hogy birtokolhassák a földet, Isten megenyhíti az éghajlatot, mi pedig felépítünk egy várost és egy Templomot a Legmagasságosabb Istennek ezen a helyen. Településeinket kiterjesztjük keletre és nyugatra, északra és délre; százaival építünk falvakat és városokat, és szentek ezrei gyűlnek majd ide a föld nemzeteiből Ez lesz a nemzetek hatalmas országútja” (JSB).

Brigham Young tanításai

Konfliktus Illinois államban és a szentek menekülése Nyugatra.

Nem szeretném, ha az emberek azt gondolnák, hogy bármi közöm is volt az ideköltözésünkhöz [a Nagy-Sós-tó völgyébe]. A Mindenható gondviselése tette ezt; Isten hatalma vitte véghez ennek a népnek az üdvözülését; én soha nem tudtam volna egy ilyen tervet kieszelni (DBY, 480).

Nem én találtam ki ezt a nagyszerű tervet, mely szerint az Úr megnyitja az utat, hogy népét e hegyek közé küldje. Joseph már évekkel a költözés előtt elgondolkozott ezen, de ő nem tudott eljutni ide (DBY, 480).

Joseph idejében egyszer hosszú órákon át ültünk erről a vidékről beszélgetve. Joseph gyakran mondogatta: „Ha a Sziklás-hegységben lehetnék száz hithű emberrel, boldog lennék és nem kérnék irgalmat a csőcseléktőr” (DBY, 480).

Illinois államban éltünk 1839 és 1844 között, amikorra [az Egyház ellenségeinek] ismét sikerült felszítania az üldözés szellemét Joseph és az utolsó napi szentek ellen. Árulás! Árulás! Árulás! – kiáltozták, gyilkosoknak, tolvajoknak, hazugoknak, paráználkodóknak és a föld leggonoszabb népének nevezve minket. … Elvitték Joseph-et és Hyrumot, akiknek biztonságáért Thomas Ford kormányzó adta Illinois állam szavát. [Carthage börtönében, Illinois államban] börtönözték be őket, a biztonságuk megőrzésének álcájával, mert a csőcselék felbőszült és erőszakos volt. A kormányzó a csőcselék kezébe adta őket, akik bementek a börtönbe és lelőtték őket. John Taylor, aki ma itt van velünk, szintén a börtönben volt. Őrá is rálőttek, és utána hónapokig ágyban kellett maradnia. Miután a csőcselék elkövette ezeket a gyilkosságokat, minket támadtak meg és felégették házainkat és gabonánkat. Amikor a testvérek kimentek, hogy eloltsák a tüzet, a csőcselék az éjszaka sötétjében a kerítések mögé rejtőzve lőtt rájuk (DBY, 473).

Az 1845-ös évben leveleket írtam minden állam és terület kormányzójának az Egyesült Államok területén, és menedéket kértem a határaikon belül az utolsó napi szentek számára. Minden esetben megtagadták tőlünk ezt a kiváltságot, vagy csendes semmibevevéssel, vagy nyílt visszautasítással. Mindannyian egyetértettek abban, hogy nem léphetünk be államuk vagy területük határain (DBY, 474).

1845 őszén három parlamenti képviselő jött [Nauvoo-ba], és egy konferenciát tartott a Tizenkettekkel és másokkal. Az volt a kérésük, hogy hagyjuk el az Egyesült Államokat. Megmondtuk nekik, hogy így fogunk tenni, mert már így is elég ideig voltunk velük. Beleegyeztünk, hogy elhagyjuk Illinois államát, azon vallási előítéletek következtében, mely miatt nem tudtunk többé békében megmaradni. Ezek az emberek azt mondták, hogy az embereknek előítéleteik vannak velünk szemben. Stephen A. Douglas, a három ember közül az egyik ismert minket. Azt mondta: „Ismerlek benneteket. Ismerem Joseph Smith-t. Jó ember volt”, és ezek az emberek jó emberek, de az istentelenek előítéletei olyanok – mondta –, hogy „önök, uraim, nem maradhatnak itt és élhetnek békében”. Beleegyeztünk abba, hogy elmegyünk. 1846 februárjában hagytuk el Nauvoo-t (DBY, 473).

Testvéreimmel együtt átkeltem a Mississippi folyón és elindultam erre. Akkor még nem tudtam, hogy merre megyünk, de szilárdan hittem abban, hogy az Úr egy jó helyet tartogat számunkra a hegyekben, és hogy egyenesen oda fog vezetni minket (DBY, 482).

Minden oldalról körülvett minket megrögzött ellenségeink kegyetlen üldöztetése. Családok százai kényszerültek mindent maguk mögött hagyni, amint kiűzték őket az otthonaikból, és száműzöttekként vándoroltak, a legnagyobb nyomor állapotában (DBY, 482).

Vándoroltunk. Nem tudtuk merre, csak azt tudtuk, messzebb akarunk menni annál, hogy az ellenségeink elérjenek minket. Nem volt otthonunk, csak a szekereink és a sátraink, és nem voltak elraktározott készleteink vagy ruháink. Úgy kellett megkeresnünk a mindennapi kenyerünket, hogy elszigetelt, biztonságos helyeken hagytuk családjainkat és elmentünk dolgozni ellenségeink közé (DBY, 478).

Nyugat felé utaztunk, megállva egyes helyeken, hogy településeket építsünk, ahol [egy időre] otthagyhattuk a szegényeket, akik nem voltak képesek továbbutazni a csoporttal (DBY, 474).

A mormon hadtest toborzása és menetelése.

Amikor minden oldalról indiánok vettek körül minket, akiket ellenségesnek mondtak, ötszáz embert Mexikóba hívtak harcolni [az 1846–1848-as mexikói háborúban] (DBY, 476).

Néhány testvérem társaságában magam mentem és tettem meg két-háromszáz kilométert a különböző utakon. Minden kis táborban megálltunk, hogy befolyásunkat használva önkénteseket szerezzünk. A találkozó napjára [1846. július 16., a Tanács-meredélynél (Council Bluffs) Iowa államban] össze is állt a kívánt létszám. Mindezt körülbelül húsz nap alatt végeztük el attól az időtől fogva, hogy tudatták velünk kívánságukat (DBY, 479).

Ez a hadtest a Leavenwort erődből indult, és Santa Fe érintésével menetelt végig a kietlen sivatagon, míg meg nem telepedtek Kalifornia alsó részén; minden hivatalnok és hű ember örömére. Megérkezésükkor [Stephen W.] Kearny tábornok nehéz helyzetben volt, amikor P. St. George Cooke ezredes [a hadtest új vezére] éppen időben jött segítségére a hadtesttel, és ezt mondta neki: „Olyan fiaink vannak, akik mindent helyre tudnak hozni.” Ebben a hadtestben a fiúk hűségesen végezték a kötelességüket. Soha nem jut eszembe az embereknek ez a kis csoportja anélkül, hogy ne ezek lennének a következő gondolataim: „Isten áldja meg őket, örökkön-örökké!” Mindezt azért tettük, hogy bebizonyítsuk hűségünket a kormánynak (DBY, 477).

Hadtestünk nem gőzösök kényelmes hálófülkéiben érkezett meg a tett helyére, és nem csak egy pár hónapig voltak távol, de gyalog tették meg a több, mint 3200 kilométert az úttalan sivatagokon és kopár fennsíkokon át, megtapasztalva a nélkülözés, a nehézségek és a szenvedés minden fokozatát a két éves távoliét alatt, mielőtt visszatérhettek volna családjaikhoz. Így idézte elő megmenekülésünket ismételten a Mindentudó Lény beavatkozása, aki kezdettől fogva ismeri a véget (DBY, 479).

Embert próbáló körülmények közepette követelték meg tőlünk ötszáz legkitűnőbb emberünk előállítását az úton lévő táborainkból, akik a hátramaradtak gondjaira hagyták az öregek, a fiatalok és a nők gondozását és eltartását (DBY, 478).

Akik közülünk hátramaradtak, azok dolgoztak és teremtettek elő mindent, amire az ellátásunkhoz szükségünk volt a pusztában. Nekünk kellett kifizetni a tanítóinkat az iskolákban, nekünk kellett megtermelni a saját kenyerünket és megkeresni a saját ruházkodásunkra valót, vagy anélkül élni, ha nem volt más választás (DBY, 476).

Az Úr kegyelme tartotta meg „a szegények táborát.”

A nagyon szegények, a betegek és az idősek közül hátramaradtak néhányan, akik ismét megszenvedték a csőcselék erőszakosságát. Megostorozták és megverték őket, és felégették házaikat (DBY, 473–474).

[Ezek] a testvérek, akik megálltak útközben [a folyó mentén, Montrosa felett, Iowa államban], szegénységben és nyomorban tengődtek. Azt hallottam, hogy egyszer belepusztultak volna az éhezésbe, ha az Úr nem küld közéjük fürjeket. Ezek a madarak nekirepültek a szekereiknek, és ezek vagy elpusztultak vagy elkábultak, mire a testvérek felszedték őket, és ez napokig élelemet jelentett számukra, míg a pusztában utaztak. [Brigham Young mentőcsapatokat küldött, hogy elhozzák ezeket a szenteket, és csatlakozhassanak az úton előbb járó rokonaikhoz és a barátaikhoz.] (DBY, 474).

Brigham Young 1847-es pionírcsapata járt az élen a Nagy–Sós-tó völgyébe vezető úton.

Néha indián útvonalakat követtünk, néha az iránytű jelzését. Amikor a Missouri folyót elhagytuk, a Platte [folyót] követtük. Volt, ahol hatalmas mennyiségben öltük meg a csörgőkígyókat, majd utakat és hidakat építettünk, míg a hátunk meg nem fájdult. Ahol nem tudtunk hidakat építeni a folyókra, tutajokon vittük át az embereket (DBY, 480).

Amikor [1847. június 28-án] a Nagy Homokos folyónál (Big Sandy River) találkoztunk Bridger úrral, azt mondta: „Young úr, ezer dollárt adnék, ha tudnám, hogy egy kukoricaszemet is meg lehet érlelni [ezeknek a hegyeknek az ölén]. Én azt mondtam: „Várjon tizennyolc hónapot, és sokat mutatok belőlük”. Azért mondtam ezt, mert az eszemmel tudtam? Nem. A hitem mondta ezt; de egyáltalán semmi nem jelentett biztatást – a természetes érvelés, és amit erről a vidékről megtudhattunk, a meddősége, a hidege és a fagyossága – annak az elképzelésére, hogy itt valaha valamit is megtermelhetünk. Hittünk benne, hogy képesek leszünk a gabonatermelésre; volt ebben valami rossz? Egyáltalán nem. Ha nem lett volna hitünk, mivé lettünk volna? Egyre mélyebbre süllyedtünk volna a hitetlenségben, fenntartásunkhoz szükséges minden készletünkből kifogytunk volna, és soha nem termeltünk volna semmit (DBY, 481).

[1847. június 30-án,] amikor a pionírcsapat elérte a Zöld-folyót (Green River) [körülbelül 130 kilométerre, keletre a Nagy-Sós-tó völgyétől], összetalálkoztunk Samuel Brannannel, és néhány másik emberrel [San Francisco] Kaliforniából, akik azt akarták, hogy menjünk oda. Ezt a megjegyzést tettem: „Ha Kaliforniába megyünk, öt évnél tovább nem tudunk majd ottmaradni, de ha a hegyek ölén maradunk, megtermelhetjük saját burgonyánkat és megehetjük azt. Az a szándékom, hogy itt maradunk.” Még mindig a hegyek gerincén vagyunk, ahol a csontok és az izmok vannak, és az a szándékunk, hogy itt is maradunk. Ez ellen még a pokol sem tehet semmit (DBY, 475)!

Másokkal együtt kijöttem onnan, amit Kivándorlás-szurdoknak (Emigration Canyon) neveztünk el. Átvágtunk a Kis- és a Nagy-hegyen, és körülbelül egy kilométerre innen déli irányban lejöttünk a völgybe. [Orson Pratt és Erastus Snow 1847. július 21-én lépett a völgybe, az előőrsök és a fő csoportok július 22-én érkeztek meg. A hátsó csoport, Brigham Young elnökkel, aki a hegyi láztól szenvedett, július 24-én lépett a völgybe.] Meghatároztuk hol vagyunk, körülnéztünk, aztán végre lejöttünk és letáboroztunk a Város-patak (City Creek) két ága között, melyek közül az egyik délnyugati, a másik nyugati irányban futott. Itt leszúrtuk a földbe zászlónkat ezen a templomtéren és a fölötte fekvő területen; tábort vertünk és elhatároztuk, hogy itt letelepedünk és megállunk (DBY, 474).

Istenbe vetett hitük által a szentek legyőzték a nehézségeket Nyugaton.

Megérkeztünk, és találtunk itt néhány … indiánt, néhány farkast és nyulat, valamint rengeteg tücsköt; de nem találtunk egyetlen zöldellő vagy gyümölcsfát, zöld mezőt vagy ahhoz hasonló dolgot sem, néhány nyárfa és fűzfa kivételével a Város-patak (City Creek) peremén. Körülbelül 2 000 kilométeren át hoztunk magunkkal minden készletet, amink csak volt, amikor megérkeztünk. Amikor elhagytuk az otthonainkat, összeszedtük a lovainkat, ökreinket és teheneinket, amiket nem lopott el a csőcselék. Volt olyan nő, aki maga vezette ide a fogatait. Az előírt 166 kilogramm kenyérnek valóból, amikor elindultak a Missouri folyótól, még a fele társaságnak sem volt meg a készlet fele. Magunkkal kellett hoznunk a vetőmagot, a földművelő szerszámokat, a szekrényeket, íróasztalokat, kreden- ceket, heverőket, zongorákat, nagy tükröket, jó székeket, szőnyegeket, a jóravaló lapátokat, fogókat és más felszereléseket, a nappali bútoraival, a tűzhelyekkel, stb. együtt; és mindezeket néhány nővel és gyermekkel együtt, össze-vissza, feje tetejére állítva kellett összeraknunk, lerobbant lovakkal, … háromlábú ökrökkel és egycsöcsű tehenekkel. Ez volt az egyetlen módja az utazásnak, és ha nem hoztuk volna el így javainkat, akkor nem rendelkeztünk volna velük, mert itt semmi nem volt (DBY, 480).

A szentek szegények voltak, amikor ebbe a völgybe jöttek (DBY, 475).

Összeszedtek néhány szarvasbőrt, antilopbőrt, báránybőrt és bikabőrt, és lábbeliket valamint mokasszinokat készítettek belőlük, majd maguk köré vonták a bikaköntösöket. Valakinek volt takarója, valakinek nem volt; valakinek volt szoknyája, és úgy gondolom, valakinek nem volt. Egy férfi elmondta nekem, hogy magának vagy a családjának nem volt egyetlen inge sem (DBY, 475–476).

Ki merem jelenteni, hogy a családom négy tagja közül egynek sem volt cipő a lábán, amikor megérkezett ebbe a völgybe (DBY, 476).

Van hitünk, hit által élünk; hit által jöttünk el ezen hegyek közé. Úgy jöttünk ide – ezt gyakran mondom, bár vannak olyan fülek, melyeknek ez a kifejezés elég durvának hangzik, – meztelenül és mezítláb, és ez mindent összevetve így van (DBY, 481).

Imádkoztunk a föld felett, és felszenteltük azt a vízzel, a levegővel és minden azokhoz tartozó dologgal együtt az Úrnak, mire a mennyek mosolya megpihent a földön, az termékennyé vált, és ma a legjobb gabonát, gyümölcsöt és zöldséget hozza (DBY, 483).

Amíg az utolsó napi szentek ide nem jöttek, a hegyi emberek és az ideutazók közül tudomásunk szerint senki nem hitte el, hogy akár egyetlen kukoricaszem is megérik majd ezekben a völgyekben. Mi tudjuk, hogy bőségesen terem itt a kukorica és a búza, és tudjuk, milyen kitűnő ez a terület a szarvasmarha, a lovak és minden más háziállat tartására, melyre szükségünk van (DBY, 485).

Ádám napjaitól kezdve mostanáig nem volt még olyan föld, melyet Mennyei Atyánk ennél a földnél is jobban megáldott volna; és még ezután is egyre több áldást fog kapni, ha hithűek és alázatosak maradunk, és megköszönjük Istennek a búzát és a kukoricát, a zabot, a gyümölcsöt, a zöldségeket, a szarvasmarhát és mindent, amit megad nekünk; és megpróbáljuk mindezt az Ő királyságának felépítésére használni itt a földön (DBY, 483).

Mi vagyunk ennek a vidéknek a pionírjai (DBY, 474).

Mi nyomtattuk az első újságokat, körülbelül kettő kivételével, mi ültettük el az első gyümölcsösöket, termeltük meg az első búzát, tartottuk fenn a majdnem első iskolákat, és tettük meg az első nagy jelentőségű fejlesztéseket az úttörő munkánk során a Mississipi folyótól a Csendes-óceánig. Itt végre nem vagyunk útjában senkinek, amennyire ez csak lehetséges. Úgy gondoltuk, olyan messzire megyünk az emberektől, amennyire csak tudunk; egy idegen földre akartunk eljutni, mint Ábrahám, hogy ott lehessünk, ahol nem kerülünk folyton összeütközésbe valakivel (DBY, 476).

Szeretnénk, ha az idegenek megértenék, hogy nem saját választásunkból jöttünk ide, hanem azért, mert valahová mennünk kellett, és ez volt a legjobb hely, amit találhattunk. Lehetetlen volt itt bárkinek is megélni, ha nem dolgozott keményen, és nem csatázott és harcolt az elemek ellen; de első osztályú hely volt ez az utolsó napi szentek felnevelésére; és mi áldottak leszünk azért, mert itt élünk, és olyanná fogjuk tenni ezt, mint az Éden kertje, a Mindenható Úr pedig be fogja keríteni szentjeit, megvédi és megőrzi őket, ha az Ő akaratát teszik. Az egyetlen félelmem az, hogy nem fogjuk a jót cselekedni. Amennyiben [a jót] cselekedjük, olyanok leszünk, mint egy hegyre épült város és világosságunkat nem lehet majd elrejteni (DBY, 474).

Még csak hét év telt el azóta, hogy Nauvoo-t elhagytuk, és készen állunk egy másik Templom felépítésére. Örömmel tekintek vissza az elvégzett munkánkra. Százak és ezrek vannak itt, akiknek nem volt részük azokban a kiváltságokban, melyekben néhányunknak része volt. Azt kérdezitek milyen kiváltságokban? A vesszőfutás és a szűk átjárókon történő áthaladás kiváltságában. Nem kapták meg azt a kiváltságot, hogy kirabolják és megfosszák őket javaiktól, hogy csőcselék és halál legyen körülöttük, ahogyan az sokunkkal megtörtént (DBY, 482).

Azt kérdezitek, hogy itt maradjunk-e ezen hegyek között. A válaszom: igen, ameddig szeretünk Isten, a mi Mennyei Atyánk akarata szerint cselekedni. Ha az okoz örömet, hogy elfordulunk az Úr Jézus Krisztus szent parancsolataitól, ahogyan azt az ősi Izráel is tette, ahol minden ember a maga útját járta, akkor szétszórnak és megnyúznak bennünket, ellenségeink pedig kergetni és űzni fognak minket, míg meg nem tanulunk megemlékezni az Úrról, a mi Istenünkről, és nem leszünk hajlandóak az Ő útjain járni (DBY, 483).

Lehet, hogy sokan felteszik a kérdést: „Meddig maradjunk itt?” Addig fogunk ittmaradni, ameddig itt kell maradnunk. „Üldözni fognak bennünket, amikor elmegyünk?” Ha úgy élünk, hogy az megelégedésünkre szolgál, és nem űzzük ki magunkat az otthonainkból, akkor soha nem fognak minket kiűzni azokból. Kutassatok a legjobb tudás után, amit csak elnyerhettek! Tanuljátok meg, hogyan tegyétek hasznossá a munkátokat! Építsetek jó házakat! Hozzatok létre szép gazdaságokat! Ültessetek el alma-, körte- és más gyümölcsfákat, melyek virágozni fognak, ribizli- és málnabokrokat, ültessetek eperágyásokat; majd építsetek fel egy gyönyörű várost, és ékesítsétek azt fel (DBY, 483–484)!

Nézzétek településeinket ezer kilométeren át ezen hegyek ölén, és nézzétek, milyen utat tettünk meg, míg idejöttünk! Hidakat építettünk és utakat vágtunk a füves síkságokon, a hegyeken és a szurdokokon át. Egyetlen fillér nélkül jöttünk, régi szekerekkel. A barátaink … azt mondták nekünk: „Vigyetek magatokkal minden készletet, amit csak tudtok, mert ott nem lesz több! Vigyetek magatokkal annyi vetőmagot, amennyit csak tudtok, mert ott nem fogtok kapni!” Így tettünk, és ezen kívül összegyűjtöttünk minden szegény embert, akit csak tudtunk. Az Úr ezekbe a völgyekbe ültetett minket, és megígérte, hogy egy időre elrejt bennünket, míg haragja és felháborodása el nem vonul a nemzetek felett. Bízunk az Úrban? Igen (DBY, 475).

A mennyek kegyelméből képesek voltunk felülkerekedni mindezeken a nehézségeken, és összegyűlhettünk ma itt, ezeknek a hegyeknek az ölén, ahol senki nem félemlít meg bennünket, ahol messze vagyunk az üldözőinktől, valamint a régi világ nyugtalanságától és zűrzavarától (DBY, 482).

Javaslatok a tanuláshoz

Konfliktus Illinois államban és a szentek menekülése Nyugatra.

• Kinek tulajdonította Young elnök a szentek Sziklás-hegységbe és a Nagy-Sós-tó völgyébe való költöztetésének tervét?

• Milyen körülmények idézték elő a szentek kivonulását Illinois államból? Honnan tudta Young elnök, hogy hová vezesse a szenteket?

A mormon hadtest toborzása és menetelése.

• Miért támogatták az Egyház vezetői 500 önkéntes csatlakozását a mormon hadtesthez, valamint azt, hogy a nyugat felé tartó utazás ilyen kritikus időszakában otthagyják családjaikat?

• A mormon hadtestnek soha nem kellett harcolnia a háborúban, mert mire elérték az úti céljukat, vége volt a csatának. Milyen dolgokat szenvedtek el a szentek amiatt, hogy a kormány egy hadtestet kért? Mit gondoltok, miért volt fontos nekik meghozni ezt az áldozatot? Milyen haszon származott ebből a tapasztalatból?

Az Úr kegyelme tartotta meg „a szegények táborát.”

• Hogyan csillapította az Úr egy időre a szentek éhségét? Miként segített nektek az Úr, amikor szükségetek volt valamire?

Brigham Young 1847-es pionírcsapata járt az élen a Nagy–Sós-tó völgyébe vezető úton.

• A Tanok és szövetségek 136. része tartalmazza „az Úr szavát és akaratát Izráel táborának nyugatra vándorlására vonatkozólag” (1. vers). Ezt a kinyilatkoztatást Young elnök 1847 január 14-én kapta a Téli Szálláshelyen (Winter Quarters). Az ebben a részben leírt szervezési kérdések mellett milyen más tanácsokat kaptak a nyugat felé utazó szentek?

• Milyen aggodalomnak adott hangot Jim Bridger, amikor Young elnökkel beszélt? Milyen alapokon nyugodott Young elnök Bridger úrnak adott válasza? Mi módon tapasztaltatok meg olyan sikert, mely elsősorban a hit gyakorlásának volt az eredménye?

• Miért döntött Young elnök amellett, hogy inkább a Sziklás-hegységben maradnak, mintsem továbbmennének Kaliforniába?

Istenbe vetett hitük által a szentek legyőzték a nehézségeket Nyugaton.

• Miképpen próbáltak a szentek megoldásokat találni nyomorukra?

• Young elnök azt mondta: „Ádám napjaitól kezdve mostanáig nem volt még olyan föld, melyet Mennyei Atyánk ennél a földnél is jobban megáldott volna”. Mit követel meg a szentektől, – bárhol lakjanak is – mivel biztosíthatják ezeknek az áldásoknak a folytatását? Mit jelent „hitből élni”? Mit tehetünk annak érdekében, hogy még jobban a Jézus Krisztusba vetett hitünk által éljünk?

• Milyen dolgokat valósítottak meg a szentek, akik a Sziklás-hegység pionírjai voltak? Mit tehettek az Egyház felépítéséért ott, ahol éltek?

• Young elnök ezt a szokatlan kijelentést tette: „Százak és ezrek vannak itt, akiknek nem volt részük azokban a kiváltságokban, melyekben néhányunknak része volt. … Nem kapták meg azt a kiváltságot, hogy kirabolják és megfosz- szák őket a javaiktól, hogy csőcselék és halál legyen körülöttük, ahogyan az sokunkkal megtörtént”. Szerintetek mit értett ezalatt? Miért volt a Nagy-Sós-tó völgye „első osztályú hely … az utolsó napi szentek felnevelésére”? Milyen áldásokat hoztak az életetekbe a nehézségek? Mit tehetünk annak érdekében, hogy még a legnagyobb kihívást jelentő megpróbáltatást is olyan lehetőséggé tegyük, amely által növekedhetünk?

1848-ban egy sáskahad a szentek gabonájának elpusztításával fenyegetett. Válaszként a buzgó imákra, az Úr sirályokat küldött a sáskák megállítására, ahogyan ezt a festmény is ábrázolja.

Amint azt ez a művész ábrázolja, 1847-ben Young elnök nyugat felé vezette a szenteket, „a legjobb helyre, amit találhattunk. Lehetetlen volt bárkinek megélni itt, ha nem dolgozott keményen …, de első osztályú hely volt ez az utolsó napi szentek felnevelésére” (DBY, 474).