És nem lesz bántódásuk
Jézus Krisztus engesztelésének megerősítő hatalmával, ti és én abban az áldásban részesülünk, hogy elkerülhetjük és legyőzhetjük megbántódásunkat.
Ma délután azért imádkozom, hogy a Szentlélek legyen a segítségemre és a segítségetekre, miközben fontos evangéliumi tantételeket beszélünk át együtt.
Papsági vezetőként az egyik kedvenc tevékenységem meglátogatni az egyháztagokat az otthonukban. Különösen élvezem azokat az egyháztagokat felhívni és velük elbeszélgetni, akiket „kevésbé tevékenynek” szoktak nevezni.
Cövekelnökként eltöltött éveim alatt gyakran megkértem a püspökök valamelyikét, hogy imádságos lélekkel azonosítsuk be azokat a személyeket vagy családokat, akiket közösen meglátogathatnánk. Mielőtt meglátogattunk volna egy otthont, a püspök és én letérdeltünk, majd útmutatást, valamint inspirációt kértünk a Mennyei Atyától számunkra és azon egyháztagok számára, akikkel találkozni akartunk.
A látogatásaink őszinték voltak. Kifejeztük hálánkat és nagyrabecsülésünket a lehetőségért, hogy az otthonukban lehettünk. Megerősítettük, hogy az Úr szolgái vagyunk, és az Ő megbízásából vagyunk az otthonukban. Jeleztük, hogy hiányoznak nekünk, és szükségünk van rájuk, nekik pedig szükségük van a visszaállított evangélium áldásaira. Egy ponton, még a beszélgetés elején, gyakran feltettem a következő kérdést: „Segítenél nekünk megérteni, hogy miért nem veszed ki a részed tevékenyen az egyház áldásaiban és programjaiban?”
Több száz ilyen látogatást tettem. Minden egyes személy, család, otthon és válasz különbözött a másiktól. Az évek során azonban felfedeztem egy közös vonást a kérdésemre adott válaszokban. Gyakran kaptam ehhez hasonló válaszokat:
„Néhány évvel ezelőtt egy ember mondott valamit a Vasárnapi Iskolán, amivel megsértett engem, és én azóta nem mentem vissza.”
„Ebben a gyülekezetben senki nem üdvözölt engem, illetve nyújtotta ki felém a karját. Kívülállónak éreztem magam. Megsértettek azzal, hogy milyen barátságtalan volt ez a gyülekezet.”
„Nem értettem egyet a püspöktől kapott tanáccsal. Addig nem teszem be a lábamat abba az épületbe, amíg ő szolgál abban a pozícióban.”
A sértődés sok más okára hivatkoztak még, a felnőttek közti tanbéli különbségektől a gúnyolódáson, kötekedésen át a fiatalok általi kirekesztésig. A visszatérő téma azonban a következő volt: „Megsértett valaki…”
A püspök meg én elszántan és őszintén figyeltünk. Ezután az egyikünk kérdéseket tett fel a visszaállított evangéliumhoz történő megtérésükről és bizonyságukról. A beszélgetések közben gyakran könnybe lábadtak a szemek, amikor ezek a jó emberek visszaemlékeztek a Szentlélek megerősítő tanúságtételére, és leírták a korábbi lelki élményeiket. Az általam valaha is meglátogatott „kevésbé tevékeny” emberek többsége felismerhető és zsenge bizonysággal rendelkezik a visszaállított evangélium igazságáról. Ennek ellenére jelenleg nem vettek részt az egyházi tevékenységeken és gyűléseken.
Ezután valami ehhez hasonlót mondtam nekik. „Hadd győződjem meg arról, hogy teljes mértékben értem, mi is történt veled. Mivel valaki megsértett az egyházban, ezért nem élvezed az úrvacsora szertartásának áldásait. Elzárkózol a Szentlélek állandó társaságától. Mivel valaki megbántott az egyházban, ezért megvonod magadtól a papsági szertartásokat és a szent templomot. Nem élsz tovább azzal a lehetőséggel, hogy másokat szolgálj, tanulj és fejlődj. Továbbá olyan korlátokat emelsz, amelyek megakadályozzák a gyermekeid, a gyermekeid gyermekei és az őket követő nemzedékek lelki fejlődését.” Nagyon sokszor az emberek elgondolkoznak egy pillanatra és így felelnek: „Erre még soha nem gondoltam.”
Ezután a püspök és én átadtunk egy meghívást: „Drága barátunk, azért vagyunk ma itt, hogy elmondjuk neked, hogy elérkezett a sértődöttség idejének vége. Nemcsak nekünk van rád szükségünk, hanem neked is szükséged van Jézus Krisztus visszaállított evangéliumának áldásaira. Kérünk téged, gyere vissza, most!”
Válasszuk azt, hogy nem sértődünk meg!
Amikor azt hisszük, illetve mondjuk, hogy megbántottak minket, ilyenkor általában sértve érezzük magunkat, azt hisszük rosszul bántak velünk, semmibe vettek minket, illetve lekezeltek bennünket. Bizony előfordulnak durva, kínos, becstelen és galád dolgok a többi emberrel fenntartott kapcsolatainkban, és ezek okot adhatnak arra, hogy megsértődjünk. Jóllehet, lehetetlen egy másik ember számára, hogy megsértsen titeket vagy megsértsen engem. Valójában, azt hinni, hogy egy másik ember megsértett minket, az alapvetően téves. Megsértődni egy választás, amit mi hozunk; az nem egy állapot, melyet valaki vagy valami más okozott vagy írt elő nekünk.
Isten összes teremtményének nagyszerű felosztásában vannak dolgok, amelyek cselekednek, és dolgok, amelyekkel cselekednek (lásd 2 Nefi 2:13–14). Mennyei Atyánk fiai és leányaiként megáldattunk az önrendelkezés erkölcsi ajándékával, az önálló cselekvés és választás képességével. Önrendelkezéssel felruházva, ti és én meghatalmazottak vagyunk, és nekünk elsősorban cselekednünk kell, ne pedig velünk cselekedjenek. Elhinni azt, hogy valaki vagy valami rávehet minket arra, hogy megbántva, mérgesnek, sértettnek, illetve keserűnek érezzük magunkat, elhalványítja az erkölcsi önrendelkezésünket, és olyan tárgyakká változtat minket, amelyekkel cselekszenek. Meghatalmazottakként azonban nektek és nekem hatalmunkban áll cselekedni és megválasztani, hogy miként reagáljunk egy bántó vagy sértő helyzetben.
Thomas B. Marsh, a Tizenkét Apostol Kvórumának első elnöke ebben az adományozási korszakban, úgy döntött, hogy olyan jelentéktelen dolgon fog megsértődni, mint a tej lefölözése (lásd Deseret News, 1856. ápr. 16., 44. o.). Ezzel szemben Joseph Smith Brigham Youngot szigorúan és nyilvánosan megfeddte, ő viszont úgy döntött, hogy nem sértődik meg (lásd Truman G. Madsen, «Hugh B. Brown – Youthful Veteran», New Era, 1976. ápr., 16. o.).
Nagyon sok esetben a sértődöttség melletti döntés egy sokkal mélyebb és sokkal komolyabb lelki betegség tünete. Thomas B. Marsh megengedte magának, hogy vele cselekedjenek, ennek pedig végül hitehagyás és nyomorúság lett a következménye. Brigham Young olyan meghatalmazott volt, aki gyakorolta az önrendelkezését és helyes tantételek szerint cselekedett, így rendkívüli eszköz lett az Úr kezében.
A Szabadító a legnagyszerűbb példa arra, hogyan kell nekünk is reagálnunk a várhatóan bántó eseményekre vagy szituációkra.
„És a világ, gonoszsága miatt, semmit nem érő dolognak tartja; tehát megostorozzák, és ő eltűri, és megütik, és ő eltűri. Igen, leköpdösik, és ő eltűri, szerető kedvessége és hosszútűrése miatt az emberek gyermekei iránt” (1 Nefi 19:9).
Jézus Krisztus engesztelésének megerősítő hatalmával, ti és én abban az áldásban részesülünk, hogy elkerülhetjük és legyőzhetjük megbántódásunkat. „A te törvényed kedvelőinek nagy békességök van, és nincs bántódásuk” (Zsoltárok 119:165).
Egy utolsó napi tanulmányi labor
A megbántások legyőzéséhez szükséges képesség talán elérhetetlennek tűnik a számunkra. Ezzel a képességgel azonban nem csak olyan kiemelkedő vezetők rendelkezhetnek az egyházban, mint például Brigham Young. A Megváltó engesztelése valódi természetének és a visszaállított egyháznak az a célja, hogy segítsen nekünk pontosan ezt a fajta lelki erőt megkapni.
Pál arra tanította a szenteket Efézusban, hogy a Szabadító megalapította az egyházát „a szentek tökéletesbbítése czéljából szolgálat munkájára, a Krisztus testének építésére:
Míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek és az Ő megismerésének egységére, érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére” (Efézusbeliek 4:12–13).
Vegyétek észre, hogy a tökéletesbbítése cselekvést kifejező szó. Neal A. Maxwell elder magyarázata szerint az egyház nem „egy mindenről gondoskodó idősek otthona a már tökéletes emberek számára” („A Brother Offended”, Ensign, 1982. máj., 38. o.). Az egyház sokkal inkább egy laboratóriumi gyakorlat és műhelymunka, amelyen tapasztalatokat szerzünk, miközben egymáson gyakoroljuk a „szentek tökéletesbbítés[ének]” folyamatát.
Maxwell elder elmagyarázta azt is, hogy ezen az utolsó napi laboratóriumi gyakorlaton, melyet a visszaállított egyháznak nevezünk, az egyháztagok alkotják a „klinikai anyagot” (lásd „Jesus the Perfect Mentor,” Ensign, 2001. febr., 13. o.), amely létfontosságú a növekedéshez és a fejlődéshez. Egy látogató tanító azzal tanulja meg a kötelességét, ha szolgálja és szereti a segítőegyleti nőtestvéreit. Egy tapasztalatlan tanító értékes leckéket sajátít el, ha egyaránt tanít figyelmes és figyelmetlen tanulókat is, aminek köszönhetően sokkal hatékonyabb tanító lesz. Egy új püspök azzal tanulja meg, hogy hogyan kell püspöknek lennie, hogy inspirációra törekszik, és együtt dolgozik az egyházközség tagjaival, akik teljes szívükből támogatják őt, még akkor is, amikor felismerik az emberi gyengeségeit.
Ha megértjük, hogy az egyház egy laboratóriumi gyakorlat, akkor az segíteni fog nekünk felkészülni az elkerülhetetlen valóságra. Egyszer valamikor, valahogyan, valaki ebben az egyházban olyat fog tenni vagy mondani, amit bántónak vélhetünk. Ilyen esemény biztosan történni fog mindannyiunkkal, és biztosan nem is egyszer. Jóllehet az emberek nem szándékosan bántanak vagy sértenek meg minket, ennek ellenére az emberek lehetnek meggondolatlanok és tapintatlanok.
Ti és én nem tudjuk irányítani a többi ember szándékát és viselkedését. Azt azonban mi határozzuk meg, hogy hogyan cselekszünk. Kérlek, emlékezzetek arra, hogy ti és én meghatalmazottak vagyunk, akiket erkölcsi önrendelkezéssel ruháztak fel, és dönthetünk úgy, hogy nem sértődünk meg.
A háború veszedelmes időszakában Moróni, a nefita seregek kapitánya, és Pahorán, az ország főbírája és kormányzója, levelet küldtek egymásnak. Moróni, akinek a serege szenvedett a kormány által nyújtott elégtelen támogatás miatt, írt egy levelet Pahoránnak, amelyben kárhoztatja (lásd Alma 60:2), valamint gondatlansággal, hanyagsággal és nemtörődömséggel vádolja keményen őt. Pahorán könnyen megsértődhetett volna Morónira az üzenete miatt, ő viszont úgy döntött, hogy nem sértődik meg. Pahorán együtt érzően válaszolt, és beszámolt a kormány elleni lázadásról, amelyről Moróni nem tudott. Ezután így felelt: „Íme, azt mondom neked Moróni, hogy én nem örülök a ti nagy megpróbáltatásaitoknak, igen, ez elkeseríti a lelkemet. […] És most, leveledben megróttál engem, de ez mit sem jelent; én nem haragszom, hanem örvendezem szíved nagyszerűségében” (Alma 61:2, 9).
Saját lelki érettségünk egyik legnagyszerűbb mutatója abban nyilvánul meg, hogyan reagálunk mások gyengeségeire, tapasztalatlanságára és lehetségesen sértő cselekedeteire. Egy dolog, egy esemény vagy egy kijelentés lehet sértő, de ti és én eldönthetjük, hogy nem sértődünk meg, és azt mondhatjuk Pahorán szavaival, hogy „ez mit sem jelent”.
Két kérés
Két kéréssel zárom az üzenetemet.
1. kérés
Felkérlek titeket arra, hogy tanulmányozzátok és alkalmazzátok a Szabadító tanításait, valamint azokat az eseményeket, amelyek sértésekkel kapcsolatosak!
„Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet.
Én pedig azt mondom néktek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, a kik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, a kik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, a kik háborgatnak és kergetnek titeket. […]
Mert ha azokat szeretitek, a kik titeket szeretnek, micsoda jutalmát veszitek? Avagy a vámszedők is nem ugyanazt cselekszik-é?
És ha csak a ti atyátokfiait köszöntitek, mit cselekesztek másoknál többet? Nemde a vámszedők is nem azonképen cselekesznek-é?
Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes” (Máté 5:43–44; 46–48).
Nagyon érdekes, hogy az intést, miszerint „legyetek azért ti tökéletesek”, közvetlenül megelőzi az azzal kapcsolatos tanács, hogy miként reagáljunk a minket ért igazságtalanságra és sértésre. Nyilvánvaló, hogy a szentek tökéletesítéséhez szükséges szigorú követelmények magukba foglalnak olyan feladatokat is, amelyek próbára tesznek minket, és kihívásokkal vannak tele. Ha egy ember olyasmit mond vagy tesz, amit mi sértőnek vélünk, az első kötelességünk az, hogy ne sértődjünk meg, majd beszéljünk az illetővel négyszemközt, őszintén és nyíltan. Az ilyen hozzáállás meghívja a Szentlélek sugalmazását, lehetővé teszi a félreértések tisztázását és azt, hogy megérthessük a valós szándékot.
2. kérés
A legtöbb olyan ember és család, akinek a legnagyobb szüksége lenne arra, hogy hallja ezt a beszédet, nagy valószínűség szerint nem vesz velünk részt ezen a konferencián. Az a gyanúm, hogy mindannyian ismerünk olyan egyháztagokat, akik azért vannak távol az egyháztól, mert sértve érzik magukat, és akik áldottá válnának, ha visszajönnének.
Kérlek benneteket, hogy imádsággal keressetek egy olyan személyt, akit meglátogattok és átadjátok neki azt a meghívást, hogy újra hódoljon együtt velünk! Megoszthatjátok vele e beszéd másolatát, vagy az is lehet, hogy jobbnak látjátok megbeszélni velük a ma hallott tantételeket. Kérlek, ne felejtsétek el, hogy ezt a kérést szeretettel és gyengéden kell átadni, nem pedig önelégült felsőbbrendűséggel vagy kevélységgel!
Amennyiben a Szabadítóba vetett hittel eleget teszünk ennek a kérésnek, tanúságomat teszem és megígérem, hogy az ajtók meg fognak nyílni, tudni fogjuk, mit kell mondanunk, a Szentlélek tanúságot fog tenni az igazságról és a bizonyság tüze újra lángra fog lobbanni.
Szolgájaként a Mester szavait visszhangzom, aki kijelentette: „Ezeket beszéltem néktek, hogy meg ne botránkozzatok” (János 16:1). Tanúságomat teszem az élő Szabadító valóságáról és isteni mivoltáról, valamint a hatalmáról, amellyel segít nekünk elkerülni és legyőzni a sértődöttséget. Jézus Krisztus szent nevében, ámen.