El fog jönni a vasárnap!
A világ Szabadítójának élete és örökkévaló áldozata miatt újra egyesülhetünk azokkal, akiket oly nagyon szerettünk.
Hálás vagyok azért, hogy itt lehetek ma veletek, és hogy erőt meríthetek a bizonyságotokból. Szó nem képes kifejezni, hogy mennyire hálás vagyok kedves és támogató szavaitokért, a szeretetetekért és az imáitokért.
Szeretnék ma néhány személyes emléken elidőzni.
Jó szülőktől származom. Édesapámtól, Joseph L. Wirthlintől tanultam meg a kitartó munka és a könyörület értékét. A nagy világválság idején egyházközségünk püspöke volt. Őszintén törődött a bajba jutottakkal. Nem csupán kötelességből karolta fel a szükséget látókat, hanem mert őszintén vágyott rá.
Fáradhatatlanul gondoskodott mindazokról, akik szenvedtek, és megáldotta az életüket. Számomra ő volt az eszményi püspök.
Mindazok, akik ismerték az apámat, tudták, hogy mennyire tevékeny. Egyszer valaki azt mondta, hogy az apám három ember munkáját képes lenne elvégezni. Ritkán lassított le. 1938-ban éppen egy sikeres vállalkozást vezetett, amikor egy nap telefonhívást kapott az egyház elnökétől, Heber J. Granttől.
Grant elnök elmondta, hogy éppen aznap szervezik át az elnöklő püspökséget, és azt szerette volna, hogy az édesapám LeGrand Richards tanácsosaként szolgáljon. Ez meglepetésként érte az édesapámat, és megkérdezte, hogy imádkozhatna-e először róla.
Grant elnök így szólt: „Wirthlin testvér, már csak harminc perc van a konferencia következő gyűléséig, és szeretnék egy kicsit pihenni is. Nos, mit mond?”
Édesapám természetesen igent mondott. 23 évig szolgált, ebből 9 évig az egyház elnöklő püspökeként.
Az apám 69 éves volt, amikor elhunyt. Éppen vele voltam, amikor összeesett. Nem sokkal ezután el is ment.
Gyakran gondolok az apámra. Nagyon hiányzik.
Édesanyám, Madeline Bitner szintén nagyszerű hatással volt az életemre. Fiatal korában kiváló tornász és rövidtávfutó-bajnok volt. Mindig kedves és szeretetteljes volt, de kimerítő tempót diktált. Gyakran így szólt: „Siessetek!” És ilyenkor fel kellett gyorsulnunk, hogy lépést tarthassunk vele. Talán ez volt az egyik oka annak, hogy jól gyorsultam, amikor futballoztam.
Édesanyámnak nagy elvárásai voltak a gyermekeivel szemben, és a legjobbat követelte tőlük. Emlékszem, mindig így szólt: „Ne légy ilyen plump! Jobbnak kell lenned!” A plump szót arra használta, aki lusta volt és nem hozta ki magából a legjobbat.
Édesanyám 87 éves korában hunyt el. Gyakran gondolok rá, és ki sem tudom fejezni, mennyire hiányzik.
A húgom, Judith, író, zeneszerző és pedagógus volt. Rengeteg dolgot szeretett, köztük az evangéliumot, a zenét és a régészetet. Judith születésnapja csak néhány nappal az enyém előtt volt. Minden évben adtam neki születésnapi ajándék gyanánt egy ropogós egydolláros bankót. Három nappal később születésnapi ajándékként mindig kaptam tőle ötven centet.
Judith néhány évvel ezelőtt távozott el. Hiányzik, és sokszor eszembe jut.
És ezzel eljutottam a feleségemhez, Elisához. Emlékszem arra, amikor először találkoztam vele. Egy barátom megkért arra a szívességre, hogy menjek el hozzájuk, és vegyem fel kocsival Francest, a nővérét. Elisa nyitott ajtót, és legalábbis számomra, szerelem volt első látásra.
Azt hiszem, hogy ő is érzett valamit, mert az első szavak, melyeket tőle hallottam, amennyire vissza tudok emlékezni, így szóltak: „Tudok, ki vagy!”
Elisa angol szakos volt.
Mind a mai napig úgy gondolok e szavakra, mint az emberi nyelv három legszebb gyöngyszemére.
Szeretett teniszezni, és villámgyorsan tudott szerválni. Próbáltam vele teniszezni, de végül feladtam, mikor rájöttem, hogy nem tudok visszaütni valamit, amit nem is látok.
Ő volt az én erőm és az örömöm. Miatta jobb ember, jobb férj és jobb apa vagyok. Megházasodtunk, született nyolc gyermekünk, és együtt jártunk az élet útján 65 éven keresztül.
Többel tartozom a feleségemnek, mint amennyit el tudnék mondani. Nem tudom, hogy létezett-e valaha is tökéletes házasság, de az én szememben a miénk az volt.
Amikor Hinckley elnök beszédet mondott Wirthlin nőtestvér temetésén, azt mondta, hogy lesújtó és megsemmisítő érzés elveszíteni valakit, akit szeretsz. A lelkedet mardossa.
Igaza volt. Mivel Elisa jelentette számomra a legnagyobb örömet, így most az elvesztése jelenti számomra a legnagyobb bánatot.
A magányos órákban rengeteg időt töltöttem elmélkedéssel az örökkévaló dolgokról. Átgondoltam az örök élet vigaszt nyújtó tanait.
Életem során számos beszédet hallottam már a feltámadásról. Hozzátok hasonlóan, kívülről tudom ama bizonyos első húsvéti vasárnap eseményeit. Bejelöltem a szentírásaimban a feltámadással kapcsolatos verseket, és kéznél van sok az utolsó napi próféták által elmondott kulcsfontosságú kijelentésekből e témával kapcsolatban.
Tudjuk, mit jelent a feltámadás: amikor a lélek és a test újra egyesül annak tökéletes formájában.1
Joseph F. Smith elnök azt mondta, „hogy újra találkozunk azokkal, és látni fogjuk azokat, akiktől itt el kell válnunk. Ugyanazzal a lénnyel fogunk találkozni, akivel itt emberi mivoltában kapcsolatban álltunk”2.
Spencer W. Kimball elnök megerősítette ezt, amikor a következőket mondta: „Biztos vagyok abban, hogy ha el tudjuk képzelni a legjobb önmagunkat, fizikailag, érzelmileg és lelkileg, abban a formában fogunk visszatérni.”3
Amikor feltámadunk, „ez a halandó test egy halhatatlan testté támad fel…, így soha többé meg nem halhat[unk]”4.
El tudjátok ezt képzelni? A legkitűnőbb életformát? Amikor soha nem lesznek fájdalmaink, soha nem lesznek a terhünkre a betegségek, amelyek a halandóságban oly gyakran gyötörnek bennünket?
Keresztényekként a feltámadás áll hitünk középpontjában. E nélkül a hitünk értelmét veszítené. Pál apostol ezt mondta: „Ha pedig Krisztus fel nem támadott, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a …hit[ünk] is.”5
Az egész világtörténelem során rengeteg nagyszerű és bölcs lélek élt, akik közül sokan különleges tudásra tettek szert Istenről. Amikor azonban a Szabadító kiemelkedett a sírból, azzal olyat tett, amit soha azelőtt senki más. Olyat tett, amire senki más nem lett volna képes. Széttépte a halál kötelékeit, nem csak saját maga, hanem mindazok számára is, akik valaha is éltek: az igazak és a hamisak számára.6
Amikor Krisztus felemelkedett a sírból, és zsengéje lett a feltámadásnak, mindenki számára elérhetővé tette ezt az ajándékot. Ezzel a fenséges cselekedettel enyhített azon a pusztító és emésztő fájdalmon, amely azok lelkét mardossa, akik elveszítették drága szeretteiket.
Arra gondolok, hogy mennyire sötét volt az a pénteki nap, amikor Krisztust keresztre emelték.
Azon a szörnyű pénteki napon megrázkódott és elsötétült a föld. Borzasztó viharok söpörtek végig a földön.
Azok a gonosz emberek, akik az életére törtek, örvendeztek. Most, hogy Jézus nem volt többé, biztosan azok is, akik követték Őt, szétszóródnak. Azon a napon diadalittasan álltak.
Azon a pénteken kettéhasadt a templom kárpitja.
Mária Magdalénán és Márián, Jézus édesanyján erőt vett a bánat és a kétségbeesés. A fenséges férfi, akit szerettek és tiszteltek, élettelenül csüngött a kereszten.
Azon a pénteken az apostolok fel voltak dúlva. Jézus, a Szabadítójuk – a férfi, aki a vízen járt és halottakat támasztott fel – most gonosz embereknek lett kiszolgáltatva. Tehetetlenül figyelték, amint az ellenségei kezére kerül.
Azon a pénteken, az emberiség Szabadítóját megalázták és megsebezték, bántalmazták és meggyalázták.
Ez egy pusztító és emésztő fájdalommal teli péntek volt, amely mardosta azok lelkét, akik szerették és tisztelték Isten Fiát.
Úgy gondolom, hogy a világ fennállása óta ez a péntek volt a legsötétebb nap.
E napnak a gyásza azonban nem tartott sokáig.
A kétségbeesés nem időzött sokáig, mert vasárnap a feltámadt Úr széttépte a halál kötelékeit. Felemelkedett a sírból, és dicsőn, győzedelmesen jelent meg az emberiség Szabadítójaként.
Az örökké könnyező szemek pedig egy pillanat alatt szárazzá lettek. Az ajkak, melyek addig gyötrelemmel és bánattal teli imákat suttogtak, most csodálatos dicsőítéssel töltötték meg a levegőt, mert Jézus, a Krisztus, az Élő Isten Fia, ott állt előttük a feltámadás zsengéjeként, bizonyítékul arra, hogy a halál csupán a kezdete egy új és csodás létezésnek.
Mindegyikünknek meg lesznek a saját péntekeink – azok a napok, amikor úgy tűnik, hogy az egész világ darabokra tört, és mi ott állunk, körülöttünk a világunk szétszóródott szilánkjaival. Mindannyian meg fogjuk tapasztalni ezeket az időket, amikor darabokban leszünk, és úgy érezzük, soha nem leszünk újra épek. Mindegyikünknek kijut egy ilyen saját péntekből.
Én azonban tanúságomat teszem annak a nevében, aki legyőzte a halált, hogy el fog jönni a vasárnap! Fájdalmunk sötétségében is jönni fog a vasárnap!
Nem számít a kétségbeesésünk. Nem számít a fájdalmunk. El fog jönni a vasárnap! Ebben vagy a következő életben. El fog jönni a vasárnap!
Bizonyságomat teszem nektek arról, hogy a feltámadás nem egy mese. Rendelkezünk azoknak a személyes bizonyságával, akik látták Őt! Az Ó- és az Újvilág sok ezer lakója volt szemtanúja a feltámadt Szabadítónak. Érezték a kezein, a lábain és az oldalán lévő sebek helyét. Mikor magukhoz ölelték, a végtelen öröm könnyeit hullatták.
A tanítványok megújultak a feltámadás után. Átutazták a világot az evangélium dicső üzenetét hirdetve.
Ha úgy döntöttek volna, eltűnhettek volna, és visszatérhettek volna a korábbi életükhöz és foglalkozásukhoz. Idővel a Vele való kapcsolatuk elfelejtődött volna.
Megtagadhatták volna Krisztus isteni voltát. Ám nem tették. Dacolva a veszéllyel, a gúnnyal és a halálos fenyegetéssel, bementek a palotákba, a templomokba és a zsinagógákba, nyíltan prédikálván, hogy Jézus a Krisztus, az élő Isten feltámadott Fia.
Sokan ajánlották fel saját drága életüket végső tanúbizonyságként. Mártírként vesztették életüket, halálukkor a feltámadott Krisztusról való bizonyságukkal az ajkukon.
A feltámadás átváltoztatta azok életét, akik tanúi voltak. Nem kellene hát, hogy a miénket is megváltoztassa?
Mind fel fogunk támadni a sírból. És azon a napon az édesapám a karjaiba zárja édesanyámat. Azon a napon ismét a karjaimban tartom az én szeretett Elisámat.
A világ Szabadítójának élete és örökkévaló áldozata miatt újra egyesülhetünk azokkal, akiket oly nagyon szerettünk.
Azon a napon ismerni fogjuk Mennyei Atyánk szeretetét. Azon a napon örvendezni fogunk, hogy a Messiás mindent legyőzött, hogy mi örökké élhessünk.
A szent templomokban megkötött szent szövetségek miatt e röpke halandóságból való távozásunk nem választhat szét sokáig olyan kapcsolatokat, amelyeket az örökkévalóság kötelékeivel erősítettek egymáshoz.
Ünnepélyes bizonyságomat teszem arról, hogy a halál nem a létezés végét jelenti. „Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.”7 A feltámadt Krisztus miatt „elnyeletett a halál diadalra”8.
Szeretett Megváltónknak köszönhetően még a legsötétebb péntekeinken is így kiálthatunk fel: „Halál! hol a te fullánkod? Pokol! hol a te diadalmad?”9
Amikor Hinckley elnök arról a szörnyű magányról beszélt, amelyben azoknak van részük, akik elvesztették szeretteiket, azt is megígérte, hogy az éjszaka csendjében egy halk, nem is hallható hang azt suttogja majd a lelkünknek, hogy „minden jó!”.
Végtelenül hálás vagyok az evangélium fenséges, igaz tanaiért és a Szentlélek ajándékáért, aki a lelkemnek suttogta azokat a vigasztaló és békés szavakat, amelyeket szeretett prófétánk megígért.
Bánatom mélyén is örvendeztem az evangélium dicsőségében. Örvendezem, hogy Joseph Smith prófétát kiválasztották, hogy visszaállítsa az evangéliumot a földre ebben az utolsó adományozási korszakban. Örvendezem abban, hogy van egy prófétánk, Gordon B. Hinckley elnök, aki az Úr egyházát vezeti napjainkban.
Értsük meg, és legyünk hálásak azokért a felbecsülhetetlen ajándékokért, amelyeket egy szerető Mennyei Atya fiaiként és leányaiként kapunk, és annak az örömteli napnak az ígéretéért, amikor győzedelmesen mind feltámadunk a sírból.
Azért imádkozom, hogy mindig tudjuk, nem számít, milyen sötét a péntekünk, el fog jönni a vasárnap. Jézus Krisztus nevében, ámen.