Hogy megismerjenek téged
Ha a szenvedést, a szomorúságot és a fájdalmat Krisztusra összpontosítva közelítjük meg, akkor lelki leckéket tanulhatunk.
A kórus a „Jézus, mikor Rád gondolok”1 című himnuszt énekelte. A Mormon könyvében a Messiásról beszélve Nefi így prófétál:
„És a világ, gonoszsága miatt, semmit nem érő dolognak tartja; tehát megostorozzák, és ő eltűri, és megütik, és ő eltűri. Igen, leköpdösik, és ő eltűri, szerető kedvessége és hosszútűrése miatt az emberek gyermekei iránt.”2
A Szabadító nagy és átható fájdalma miattunk volt; hogy nekünk ne kelljen úgy szenvednünk, mint neki.3 Ennek ellenére a szenvedés az élet része, és csak kevesen menekülnek meg a szorításából. Mivel ez olyasvalami, amin már mindannyian átestünk, vagy most esünk át, vagy át fogunk esni rajta, van egy szentírásbeli javaslat, hogy ha a szenvedést, a szomorúságot és a fájdalmat Krisztusra összpontosítva közelítjük meg, akkor lelki leckéket tanulhatunk. Pál hajdanában azt írta, hogy a szenvedésünk lehetőséget adhat nekünk arra, hogy jobban megismerjük a Szabadítót. Pál az írta a rómabelieknek:
„Ez a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk:
Ha pedig gyermekek, örökösök is; örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak; ha ugyan vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg.”4
Most nehogy bárki elinduljon nehézséget és a szenvedést keresni, mert nem erről szól a tanítás. Inkább az a hozzáállás, amivel megközelítjük a nehézségeinket és megpróbáltatásainkat, az teszi lehetővé, hogy jobban megismerjük a Szabadítót. A tapasztalat azt tanítja, hogy a szenvedés az élet egyik olyan élménye, ami anélkül is bekövetkezik, hogy keresnénk. Hadd mondjak erre egy személyes példát:
Pár évvel ezelőtt, amikor az első fiam körülbelül egy éves lehetett, én lettem az okozója egy látszólag szükségtelen szenvedésnek. Főiskolások voltunk, és egy este a padlón játszottam a fiammal. Kimentem a szobából, hogy tanuljak, és amikor becsuktam magam mögött az ajtót, ő nyílván felém nyúlt, kezét a feje mögé tartva, így az ujja becsúszott az ajtó zsanéros oldalán lévő nyílásba. Amikor becsuktam az ajtót, az ujja igen komolyan megsérült.
Berohantunk a kórház baleseti osztályára, ahol helyi érzéstelenítést kapott, majd bejött az orvos, aki azt mondta, hogy rendbe lehet hozni az ujját. Szinte felfoghatatlan módon, de akkor az én egy éves kisfiam egyetlen egy dolgot szeretett volna, azt, hogy az apja a karjában tartsa. Amíg látott engem, minden erejével ellenállt, hogy elő tudják készíteni a kényes műtéthez. Amikor elhagytam a szobát, végre megnyugodott, és az orvos hozzáláthatott.
A műtét alatt nagyon ideges voltam, ezért odahúzódtam a nyitott ajtóhoz – onnan leselkedtem, hogy lássam, hogy haladnak. Ahogy hangtalanul belestem az ajtón – ami mögötte és neki oldalt helyezkedett el – talán valami láthatatlan érzék miatt a fiam felemelte a fejét, hátrafordult, hogy lássa, ott vagyok-e.
Az egyik ilyen alkalommal, ahogy láttam a karját kikötözve az egyik oldalánál, a fejét elfordítva, amint keresi az apját, egy másik Fiú jutott az eszembe, kinyújtott karjaival a kereszthez szögezve, az Atyját keresve, és eszembe jutottak a szavak: „Én Istenem, én Istenem! miért hagytál el engemet?”5 Az életem e traumával teli pillanata hirtelen nagyon szentté vált.
A szentírásokban egy sor olyan nőt és férfit találhatunk, akik Krisztusra összpontosítottak – olyan emberek, akik hithűek maradtak és hajlandóak a kitartásra, bármilyen sérülést vagy igazságtalanságot is hozott számukra az élet. Ábrahámról beszélek, akit megfosztottak öröksége földjétől és akinek megparancsolták, hogy áldozza fel Izsákot; Józsefről, akit eladtak rabszolgának a testvérei, bebörtönözték, mert tisztelte az erényt és az erkölcsösséget, és raboskodott egy figyelmetlen szolga miatt; Ruthról, aki fiatalon megözvegyült és szűkölködött, de ennek ellenére állhatatos és hűséges maradt az anyósához; mindhárom Nefiről, mindkét Almáról, és természetesen Joseph prófétáról.
Különösen figyelemre méltó számomra Nefi kitartása. Állandóan szembe kellett néznie a fivérei haragjával, akik aztán négy napig megkötözve tartották az ígéret földje felé tartó hajón. Nem tudott mozogni, és a negyedik napon, amikor már úgy tűnt, hogy elnyeli őket a tenger, a fivérek, attól félve, hogy elvesznek, „eloldozták a köteleket, melyek a csuklói[n] voltak, és íme, azok rendkívül meg voltak dagadva, és a boká[i] is nagyon meg voltak dagadva, és nagy volt azok fájdalma.
Mindazonáltal [ő] Istené[re] tekinte[tt], és egész álló nap őt dicsért[e]; és nem zúgolód[ott].”6
Emlékezzünk azonban arra, hogy Nefi jegyezte fel a következőket: „Megostorozzák, és ő eltűri, és megütik, és ő eltűri. Igen, leköpdösik, és ő eltűri…”7. Nefi értette.
Bár a szenvedés célja nem mindig világos az adott pillanatban, Joseph prófétának páratlan lelki élményben volt része, amíg a Liberty börtönben sínylődött. Az Úr így vigasztalta:
„Fiam, béke legyen lelkedben! Gyötrelmed és szenvedésed csak egy pillanat rövid lesz.
És azután, ha hűségesen kitartasz, Isten felemel a magasságba, és győzedelmeskedni fogsz minden ellenségeden.”8
„…tudjad, fiam, hogy mindezen dolgok tapasztalatot adnak neked, és a javadra válnak majd.
Az Ember Fia mindezek alá ereszkedett. Te talán nagyobb vagy őnála?”9
Amikor felszólítanak minket, hogy viseljük el a szenvedést – melyet néha szándékosan, néha pedig hanyagságból okoznak nekünk –, akkor olyan helyzetbe kerülhetünk, hogy új tudást kaphatunk Isten Fiának szenvedéséről, ha elfogadjuk a felszólítást. Jóllehet Alma elmondja nekünk, hogy Krisztus elszenvedett mindent, amit bármelyikünknek valaha el kell szenvednie, hogy tudja, hogyan segítsen nekünk.10 Ennek fordítottja is igaz, vagyis hogy a szenvedésünk betekintést enged nekünk az Ő engesztelő áldozatának mélységébe és nagyságába.
A kisfiammal megtörtént, sok évvel ezelőtti eseményen való eltűnődés, egy új lelki meglátást, és talán mélyebb megértést adott az engesztelés nagyságáról és nagylelkűségéről. Sokkal jobban megbecsülöm mindazt, amit egy Atya hajlandó volt megengedni a Fiának, hogy értem és mindannyiunkért elszenvedjen. Új, személyes bepillantást nyertem az engesztelés mélységébe és nagyságába. Nem tudom elképzelni, hogy szándékosan hagynám, hogy a fiam szenvedjen, még ilyen kis mértékben is; Atyánk viszont „úgy szerette… e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta”.11
Jóllehet soha nem beszéltünk erről, de a fiamnak is lehetősége lenne értékelni azt a szakaszt, ahol a Szabadító elmondja: „Ímé, az én markaimba metszettelek fel téged; kőfalaid előttem vannak szüntelen.”12
Bár nem szeretném azt állítani, hogy bármi megközelítheti az engesztelést, a seb a fiam kezén állandóan előtte van, és megvan rá a lehetősége, ha úgy dönt, hogy emlékeztetőként használja azt a Szabadító tenyerében lévő sebekre – melyeket a mi bűneink miatt szenvedett el. Neki lehetősége van saját módján megérteni a Szabadító irántunk érzett szeretetét, azt, hogy engedte magát értünk megsebezni, összezúzni, összetörni és megtépni.
Bár a szenvedés bepillantást adhat, mégis ügyelnünk kell arra, hogy ne hasonlítgassunk, hanem inkább megbecsüljünk. Mindig végtelen különbségek lesznek közöttünk és a Szabadító között. Pilátusnak adott válasza, miszerint „semmi hatalmad sem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna néked”13, újra emlékeztet bennünket az áldozata készséges és önkéntes természetére. Sohasem viselhetjük el a mélységét, az átható természetét vagy a nagyságát az Ő szenvedésének, „amely szenvedés nyomán még én, Isten, mindenek közt a legnagyobb is reszkettem a fájdalomtól, és minden pórusomból véreztem, és testben és lélekben is szenvedtem”14, de ahogy Nefi, mi is mélyebben értékelhetjük azt, amit Ő tett értünk, és érezhetjük, hogy Lelke segít bennünket, és egy nagyon valós értelemben megismerhetjük a Szabadítót, mert „az pedig az örök élet, hogy megismerj[ük] [Őt]”.15
Bizonyságomat teszem, hogy Jézus Krisztus a világ Szabadítója; hogy az Ő szenvedése és engesztelése által elnyerhetjük bűneink bocsánatát, és örök életet kaphatunk. Tanúságot teszek az Ő gyengéd és szeretetteljes kedvességéről. Ő az Atya Egyszülöttje, aki minden dologban teljesítette az Atyja akaratát, Jézus Krisztus nevében, ámen.