Ő bízik bennünk!
Egy napon mindannyiunknak Isten színe elé kell állni, és számot kell adnunk a papsági szolgálatunkról.
Néhány évvel ezelőtt Ellis nőtestvért és engem elhívtak, hogy elnököljünk a Brazília São Paulo Észak Misszió felett. Az elhívás azt jelentette, hogy három évig távol kell lennünk. A családi és az üzleti helyzetünk miatt az volt a benyomásunk, hogy inkább tartsuk meg a házunkat és az üzletünket Houstonban, és ne adjuk el azokat.
Miközben intéztük a szükséges teendőket, nyilvánvalóvá vált, hogy az ügyvédünknek írnia kell egy úgynevezett ügyvédi meghatalmazást. Ez egy olyan hivatalos dokumentum, amely felhatalmaz valaki mást, hogy a nevünkben cselekedjen. Az a személy eladhatja a házunkat, az ingóságainkat, hitelt vehet fel a nevünkben, elköltheti a pénzünket, sőt eladhatja az üzletünket is. Ijesztő gondolat volt, hogy valakinek ekkora hatalmat és felhatalmazást adjunk az ügyeink intézésében.
Úgy döntöttünk, hogy ezt az ügyvédi felhatalmazást egy olyan személynek adjuk, akiben megbízunk, egy jó barátunknak és üzlettársunknak, aki nagyon jól gyakorolta ezt a hatalmat és felhatalmazást. Azt tette, amit mi is tettünk volna, ha ott lettünk volna.
Fivérek, gondoljatok arra, mit adott nekünk az Úr – az Ő hatalmát és felhatalmazását! Hatalmat és felhatalmazást adott, hogy cselekedjünk helyette az Ő munkájával kapcsolatos összes dologban!
Ezzel a papsági hatalommal, és amikor szükséges, a megfelelő kulcsokkal rendelkező emberektől kapott felhatalmazással, elvégezhetjük a nevében a szabadítás szertartásait: keresztelhetünk a bűnök bocsánatára, konfirmálhatunk és adományozhatjuk a Szentlelket, ráruházhatjuk másokra a papságot, elrendelhetünk másokat papsági tisztségekbe és templomi szertartásokat végezhetünk. A nevében igazgathatjuk az Ő egyházát. Az Ő nevében áldásokat adhatunk, házitanításokat végezhetünk, sőt meggyógyíthatjuk a betegeket.
Milyen hatalmas bizalmat érez irántunk az Úr! Gondoljatok csak bele, fivérek! Ő bízik bennünk!
Mielőtt megkaptuk volna a papságot, már felkészültünk és érdemesnek találtak minket. Gyakoroltuk a hitünket Jézus Krisztusban, megbántuk a bűneinket, megkeresztelkedtünk és megkaptuk a Szentlélek ajándékát. Különböző szintű személyes tapasztalatokkal érkeztünk el az elrendelésünkhöz. Az isteni eljárás azonban ugyanaz volt. Imádkoztak felőlünk, és interjút tartottak velünk azok, akik használják a papsági kulcsokat. Az egységünkben élő egyháztagok kézfelemeléssel támogattak minket. Elrendelt minket egy felhatalmazott és erre felhatalmazást kapott személy.
Az Úr óvatos a papságát illetően. Az Ő hatalmának és felhatalmazásának használata szentséges bizalmat jelent.
Milyen csodálatos dolog, hogy mi kiérdemeltük Isten bizalmát! Ő bízik bennetek! Ő bízik bennem!
Amikor megkapjuk a papságot, azt szövetség által kapjuk meg. A szövetség egy kölcsönös ígéret. Ő megígéri nekünk, hogy bizonyos feltételek mellett megáld minket. Mi pedig megígérjük, hogy eleget teszünk ezeknek a feltételeknek. Amennyiben így teszünk, az Úr mindig betartja a szavát, és megadja nekünk az áldásokat. Általában többet ad, mint amennyiben megegyeztünk. Ő nagyon nagylelkű.
Amikor megkapjuk a melkisédeki papságot, megkapjuk a papság úgynevezett „esküjét és szövetségét”. Két dolgot ígérünk meg az Úrnak, és Ő is megígér két dolgot nekünk. Megígérjük, hogy „hűségesek [leszünk] e két papság elnyerésére”, és hogy „felmagasztaljuk elhívás[unkat]”. Ő megígéri nekünk, hogy megszentel minket a Lélek. És miután mindvégig hithűek maradunk minden dologban, Ő megígéri, hogy a miénk lesz „mindaz, amivel Atyám rendelkezik” (lásd T&Sz 84:33–41).
Az Úr a papsági szolgálatunkon keresztül áldja meg gyermekeit. Irányítást és figyelmeztetéseket ad nekünk, hogy sikeresen nyújtsunk hithű papsági szolgálatot. Ezt megtette a szentírásokban, de most is folyamatosan vezet minket a vezetőinken és a Szentlélek sugalmazásain keresztül.
A szentírásokban rengeteg olyan szakasz található, amely papságviselőknek szóló útmutatást és figyelmeztetést tartalmaz. Az egyik legjobb példa erre a Tan és a szövetségek 121. szakasza. Abban a néhány versben az Úr megtanítja nekünk, hogy a papságot csakis igazlelkűen lehet gyakorolni. Meggyőzéssel, türelemmel és kedvesen kell másokkal bánnunk. Emlékeztet minket a jószívűség és az erény fontosságára, ha azt akarjuk, hogy állandó társunk legyen a Szentlélek.
Ez a szakasz azokra a helyzetekre és cselekedetekre is figyelmeztet bennünket, melyeknek köszönhetően elveszthetjük a papsági hatalmunkat. Ha az „emberek elismerésére” törekszünk, vagy megkíséreljük „takargatni a bűneinket”, „kielégíteni a büszkeségünket” vagy „hiú törekvésünket”, illetve „irányítást” akarunk gyakorolni másokon, akkor elvesztjük a papsági hatalmat (lásd 35–37. v.). Attól kezdve pedig papi mesterkedéseket végzünk. Elhagyjuk Isten szolgálatát, és Sátán szolgálatába állunk.
Jót tenne a papságviselőknek, ha rendszeresen áttanulmányoznák a Tan és a szövetségek 121. szakaszát. Könnyen megérthetjük, miért hangsúlyozták a modern próféták az érdemesség megőrzésének fontosságát. Azért adták nekünk útmutatóul A fiatalság erősségéért című kiadványt, hogy az a segítségünkre legyen.
Az egyik ok, ami miatt állandóan meg kell őriznünk az érdemességünket az, hogy nem tudhatjuk, mikor kérnek fel minket, hogy használjuk a papságunkat.
Amikor fiunk, Matthew, öt éves volt, leesett a közelünkben lévő úszómedence ugrótornyából. Lezuhant a beton talapzatra, betörött a koponyacsontja és agyrázkódást szenvedett. Egy mentőhelikopterrel azonnal a Houston Medical Center sürgősségi osztályára szállították. Azonnal papsági segítségre volt szükségem. A házitanítónk, valamint a papsági vezetőnk mindketten érdemesek és felkészültek voltak arra a pillanatra. Segítettek áldást adni Matthew-nak, aki azután teljesen felépült.
Mindig készen kell állnunk. A cserkészek ezt úgy mondják: „Légy résen!”
A papi mesterkedésektől természetesen távol akarunk maradni. Pál apostol azonban felhívta a figyelmünket egy másik veszélyre is. Figyelmeztetett minket, hogy a napjainkban lesznek olyanok, akiknél „megvan a kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét” (2 Timótheus 3:5).
Papságviselőkként hogyan lehet meg nekünk a kegyesség látszata, megtagadva ugyanakkor annak erejét? Lehetséges az, hogy viseljük a papságot, de nem gyakoroljuk azt? Csak meglátogatjuk a családjainkat, de nem részesítjük őket házitanításban? Lehetséges az, hogy egy szertartás vagy elrendelés közben csak imádkozunk az illetőért, nem pedig megáldjuk őt? Lehetséges, hogy úgy végezzük az Úr munkáját, ahogy szerintünk a legjobb, és nem kérjük tőle először, hogy tudassa velünk az akaratát, hogy azt az Ő módja szerint tudjuk teljesíteni?
Emlékezzetek az Úr tanácsára, melyet Nefin keresztül adott nekünk: „semmit ne tegyetek az Úrnak anélkül, hogy először Krisztus nevében az Atyához ne imádkoznátok” (2 Nefi 32:9).
Évekkel ezelőtt elhívtak, hogy szolgáljak a Texas Houston Észak Cövek elnökségében. A talentumok példabeszédét tanulmányoztam. Ugye ismeritek a történetet? Egy embernek el kellett utaznia, ezért a szolgáira bízta a javait. Az egyik 5 talentumot kapott, a másik kettőt, az utolsó pedig egyet. Amikor visszatért, arra kérte őket, hogy adjanak számot ezekről.
Az a szolga, aki ötöt kapott tizet adott vissza, hasonlóan tett az is, aki kettőt kapott, ő négyet adott vissza. Ezeket jó és hithű szolgáknak nevezte. Amire azonban felfigyeltem, hogy az a szolga, aki csak egyet kapott, gondját viselte annak az egynek, és épen adta vissza azt az urának. Nagyon meglepett az ő urának válasza: „Gonosz és rest szolga… Vegyétek el azért tőle a tálentomot… És a haszontalan szolgát vessétek a külső sötétségre” (lásd Máté 25:14–30).
Ez szigorú válasznak tűnhetett annak a szolgálnak a számára, aki megpróbálta gondját viselni annak, amit kapott. A Lélek azonban megtanította nekem ezt az igazságot: az Úr változást vár el. Abban a pillanatban tudtam, hogy egy napon mindannyiunknak Isten színe elé kell állni, és számot kell adnunk a papsági szolgálatunkról és sáfárságunkról. Sikerült változást elérni? Az én esetemben, jobb volt a Texas Houston Észak Cövek akkor, amikor felmentettek, mint amilyen akkor volt, amikor elhívtak?
Hálás vagyok, hogy az Úr megtanítja nekünk, hogyan lehetünk gyümölcsözőek, hogyan tudunk megváltoztatni dolgokat. „A ki én bennem marad, én pedig ő benne, az terem sok gyümölcsöt” (János 15:5). Ha az Ő papságát az Ő módján gyakoroljuk, követve azt az irányt, melyet az Ő szolgáitól és az Ő Lelkétől kapunk, akkor jó és hithű szolgák leszünk.
Kedves fivéreim a papságban, az Úr Jézus Krisztus, a mi Szabadítónk és Megváltónk él! Ő ismer minket; Ő szeret bennünket. Azzal fejezi ki a belénk vetett bizalmát, hogy nekünk adja a papsági hatalmát és felhatalmazását. Én tanúja vagyok ennek az igazságnak. Azért imádkozom, hogy az Ő hatalmát és felhatalmazását arra használjuk, hogy az Ő módja szerint teljesítsük az Ő akaratát.
Most, hogy hallani fogunk Hinckley elnöktől, Monson elnöktől és Faust elnöktől, személyes tanúbizonyságomat teszem, hogy mindegyikük próféta, látnok és kinyilatkoztató. Türelmetlenül várom, hogy halljam a tanácsaikat. Jézus Krisztus nevében, ámen.