2006
Hit, mely hegyeket mozgat meg
2006. november


Hit, mely hegyeket mozgat meg

Megnövekedett hitre van a legnagyobb szükségünk. Nélküle megrekedne a munka. Vele azonban senki sem állíthatja meg azt a fejlődésben.

Fivéreim és nővéreim, engedjétek meg, hogy először egy személyes ügyről beszéljek.

Az egyház elnöke az egész egyházhoz tartozik. Az élete nem a sajátja. Az a küldetése, hogy szolgáljon.

Nos, ahogyan mindannyian tudjátok, kissé megöregedtem. Idén júniusban volt a 96. születésnapom. Számos forrásból arról értesültem, hogy sok találgatás folyik az egészségemmel kapcsolatban. Szeretném tisztázni a dolgokat. Ha még néhány hónap múlva is élek, akkor idősebb korig szolgáltam, mint az egyház bármely korábbi elnöke. Ezzel nem dicsekedni szeretnék, hanem inkább a hálámat szeretném kifejezni. Ez év januárjában komoly műtéten estem át. Borzalmas élmény volt, különösen egy olyan valakinek, aki azelőtt még soha nem részesült kórházi ellátásban. Ezt követően felmerült a kérdés, hogy részt vegyek-e további kezelésekben. Úgy döntöttem, hogy alávetem magam ezeknek. Az orvosok szerint az eredmények csodával határosak voltak. Tudom, hogy a kedvező eredmények a számos értem elmondott imátoknak köszönhetőek. Mély hálával tartozom nektek.

Az Úr megengedte, hogy éljek. Nem tudom, meddig. De bármennyi ideig is maradjak, továbbra is a tőlem telhető legjobb módon fogom ellátni a feladatomat. Nem könnyű e hatalmas és összetett egyház felett elnökölni. Semmi sem kerüli el az Első Elnökség figyelmét. Egyetlen komoly döntést vagy anyagi kiadást sem visznek véghez az ő engedélyük nélkül. Óriási a felelősség és a nyomás.

Mi azonban folytatjuk tovább a feladatunkat, amíg az Úr úgy kívánja. Ahogy azt áprilisban mondtam, az Ő kezében vagyunk. Jól érzem magam; viszonylag jó egészségnek örvendek. Amikor azonban eljön az ideje, hogy felváltson az utódom, akkor az átmenet zökkenőmentesen fog zajlani, Annak az akarata szerint, akié ez az egyház. Így hát hittel haladunk előre – és a hit az, amelyről ma reggel beszélni szeretnék.

Az egyház a kezdetektől fogva hittel haladt előre. A hit volt Joseph próféta ereje.

Hálás vagyok azért a hitért, ami elvezette őt a ligetbe imádkozni. Hálás vagyok azért a hitért, amellyel lefordította és kiadta a Mormon könyvét. Hálás vagyok azért, hogy imában az Úr elé járult, amely imára válaszként megtörtént az ároni és a melkisédeki papság adományozása. Hálás vagyok azért, hogy hittel megszervezte az egyházat, és útjára indította azt. Köszönetet mondok neki az élete ajándékáért, amely bizonyságként áll e munka igaz voltáról.

A hit volt Brigham Young mozgatóereje is. Gyakran elgondolkodom azon, milyen óriási hitet gyakorolt, amikor olyan sok embert átvezetett a Salt Lake völgybe, hogy itt letelepedjenek. Nagyon keveset tudott a területről. Még soha nem látta azelőtt, csupán látomásban. Feltételezem, áttanulmányozta azt a kevés információt, amely rendelkezésére állt, de szinte semmit nem tudott a termőtalajról, a vízről vagy az éghajlatról. Mégis, amikor meglátta, tétovázás nélkül ezt mondta: „Ez az a hely! Előre hát!” (B. H. Roberts, A Comprehensive History of the Church, 3:224. o.).

És ugyanígy történt az egyház valamennyi elnökével. A szörnyű megpróbáltatások ellenére hittel haladtak előre. Akár a termést elpusztító sáskákról volt szó. Akár szárazság vagy kései fagy pusztított. Akár a szövetségi kormány üldöztetésével kellett szembenézni. Vagy akár a különböző helyeken nemrégiben történt szökőárak, földrengések vagy árvizek áldozatainak nyújtott azonnali humanitárius segítségről beszéljünk – mindig ugyanaz történt. Kiürítették a jóléti polcokat. Milliók küldtek készpénzt a szűkölködőknek, függetlenül attól, hogy egyháztagok voltak-e vagy sem – és ezt mind hittel tették.

Ahogy azt mindannyian tudjátok, az egyház történetében jelentős évfordulóhoz érkeztünk az idén. 150 éve annak, hogy megérkezett a Willie és a Martin kézikocsis társaság, valamint az őket kísérő Hunt és Hodgett szekeres társaságok.

Sokan írtak már erről, így nem kell részletekbe mennem. Mindannyian ismeritek a történetet. Elegendő annyit mondanom, hogy azok, akik elindultak a Brit-szigetekről a Nagy Sóstó völgyébe vezető hosszú útra, hittel kezdtek neki az utazásnak. Keveset, vagy semmit sem tudtak arról, hogy mibe vágnak bele. Ők mégis tovább haladtak. Nagy elvárásokkal indultak neki az útnak. Ezek az elvárások azonban sorra kudarcba fulladtak, miközben nyugat felé haladtak. Amikor nekivágtak az egyhangú útnak a Platt folyó mentén, majd fel a Sweetwater völgybe, a halál hideg keze szörnyű vámot követelt. Az élelmet ki kellett porciózniuk; az ökreik elpusztultak; a kocsijaik tönkrementek; nem volt elegendő ágyneműjük és ruházatuk sem. Viharok tomboltak. Menedéket kerestek, ám sehol nem találtak. Védtelenek voltak a viharokkal szemben. Szó szerint éhen haltak. Rengetegen haltak meg, és lettek eltemetve a fagyott földbe.

Szerencsére elhaladt mellettük Franklin D. Richards, aki Angliából indult útnak. A kocsija könnyű terheket cipelt, és lovak húzták azt, aminek köszönhetően sokkal gyorsabban tudott utazni. Megérkezett ebbe a völgybe. Az év ugyanezen időszakában jártak. Éppen általános konferenciát tartottak. Amikor Brigham Young értesült a hírről, azonnal a gyülekezet elé állt, és ezt mondta:

„Most pedig elmondom e népnek a konferencia témáját, az eldereknek pedig, akik ma, illetve a konferencia alatt beszélni fognak, a beszédük tárgyát. Ez pedig az, hogy ma, 1856. október 5-én, számos fivérünk és nővérünk van kinn a síkságon kézikocsikkal, és valószínűleg sokan hétszáz mérföldre vannak ettől a helytől jelenleg. Őket ide kell hozni, segítséget kell küldenünk nekik. A téma tehát az lesz, hogy »hozzuk ide őket«! Szeretném, ha azok a testvérek, akik beszélnének, megértenék, hogy a síkságon lévő emberek jelentik a beszédük témáját, és e közösség feladata az, hogy értük küldjünk, és idehozzuk őket, mielőtt beköszönt a tél…

Felszólítom a püspököket a mai napon: nem várok holnapig, sem az azt követő napig, hogy szerezzünk hatvan jó öszvér csapatot, és tizenkettő vagy tizenöt szekeret. Nem kívánok ökröket küldeni, jó lovak és öszvérek kellenek. Elterjedtek ezen a vidéken, így muszáj beszereznünk őket; továbbá tizenkét tonna lisztet és negyven jó kocsihajtót…, hatvan vagy hatvanöt jó, felszerszámozott öszvér-, vagy lófogatot…

Elmondom nektek – mondta –, hogy a hitetek, a vallásotok és a vallási fogadalmatok soha nem fog egyetlen lelket sem megszabadítani közületek Isten celesztiális királyságában, kivéve ha eleget tesztek az olyan tantételeknek, melyeket most tanítok nektek. Menjetek, és hozzátok ide a síkságon lévő embereket, és szigorúan tegyetek eleget azoknak a dolgoknak, melyeket mi földinek, vagy földi kötelezettségeknek hívunk, máskülönben a hitetetek hiábavaló; a prédikáció, melyet hallottatok haszontalan lesz számotokra, és pokolba süllyedtek, hacsak el nem végzitek azokat a dolgokat, melyeket mondunk nektek” (Deseret News, 1856. okt. 15., 252. o.).

Azonnal lovakat, öszvéreket és erős szekereket ajánlottak fel. Bőségesen érkezett liszt. Gyorsan meleg ruházatot és ágyneműket gyűjtöttek össze. Egy-két napon belül megrakott szekerek haladtak keletnek a hóesésben.

Amikor elérték az elakadt szenteket, a mentőcsapat olyan volt számukra, mintha mennyből küldött angyalok lettek volna. Az emberek hálakönnyeket hullattak. A kézikocsis embereket szekerekre helyezték át, hogy gyorsabban tudjanak haladni a Salt Lake-i közösség felé.

Mintegy kétszázan vesztették életüket, ám ezreket sikerült megmenteni.

A síkságon szörnyű körülmények között elakadtak között volt a feleségem dédanyja is. A Hunt kocsis csoport tagja volt.

Ma a feleségem sírja a Salt Lake City temetőben a dédanyja, Mary Penfold Goble sírjára néz, aki a leánya karjaiban hunyt el, amikor 1856. december 11-én beléptek ebbe a völgybe. A temetésére másnap került sor. Három gyermekét vesztette el a hosszú út során. A megmenekült leánya lába szörnyen összefagyott.

Micsoda történet! Tele szenvedéssel, éhséggel, hideggel és halállal. Számos beszámoló szól jéghideg folyókról, melyeken át kellett gázolniuk, valamint tomboló hóviharokról, melyek a Rocky Ridge hosszú és lassú megmászása során érték őket. Az évforduló elmúltával lehet, hogy sokan elfeledkeznek róluk. De remélhetőleg újra és újra elmesélik majd e történetet, hogy emlékeztessék a jövő nemzedékeket az előttük járók szenvedésére és hitére. Az ő hitük a mi örökségünk. A hitük emlékeztet minket arra az árra, melyet az általunk ma élvezett kényelemért fizettek.

A hit azonban nem csupán olyan óriási, emberfeletti eseményekkel szemléltethető, mint a kézikocsis pionírok jövetele. A kis, ám jelentős események is jól szemléltetik azt. Hadd mondjak el nektek egy ilyen történetet!

Amikor a Utah Manti templom építés alatt állt mintegy 120 évvel ezelőtt, George Paxman ácsként dolgozott az építkezésen. Neki és a fiatal feleségének, Marthának, egy gyermekük volt, és éppen a másodikat várták.

A templom egyik nehéz keleti kapujának felfüggesztése közben George sérvet kapott. Szörnyű fájdalmai voltak. Martha felrakta őt az egyik szekérre, és elvitte Nefi városába, ahol vonatra szálltak, és tovább vitte őt Provóba. Ott a férje meghalt. A házasságot elutasítva 62 éven át özvegy maradt, és kézimunkából tartotta el magát.

Most engedjétek meg, hogy eltérjek a történettől, és elmondjam, hogy amikor eljegyeztem a feleségemet, kapott tőlem egy gyűrűt. Amikor összeházasodtunk, akkor adtam neki egy jegygyűrűt. Évekig viselte őket. Aztán egy nap észrevettem, hogy levette őket, és ezt a kis arany jegygyűrűt vette fel helyettük. A nagyanyjáé volt. A gyűrűt a férjétől, George-tól kapta. Ez a gyűrű volt az egyetlen dolog, amit maga után hagyott ebben az életben. Egy tavaszi napon Martha éppen takarította a házat. Kihozta az összes bútort a házból, hogy alaposan ki tudjon takarítani. Miközben felrázta a derékaljban a szénát, lenézett a kezére, és észrevette, hogy eltűnt a gyűrű. Mindent gondosan átnézett. Ez volt az egyetlen tárgyi emléke a szeretett férjéről. Átfésülte a szalmát az ujjaival, a gyűrűt azonban sehol sem találta. Könnyek szöktek a szemébe. Letérdelt, és imádkozni kezdett, hogy az Úr segítsen neki megtalálni a gyűrűt. Amikor kinyitotta a szemét, lenézett, és ott volt előtte.

Most itt tartom a kezemben. Túl kicsi ahhoz, hogy mindannyian lássátok. 18 karátos arany, régi, összekarcolt és hajlott. De a hitet képviseli; egy özvegy hitét, aki szorult helyzetében az Úrhoz könyörgött. Az ilyen hit jelenti a cselekvés forrását. Ez a remény és a bizalom gyökere. Ez az az egyszerű hit, amelyre mindannyiunknak oly nagy szüksége van.

E nagyszerű ügyön való munkálkodásunk során megnövekedett hitre van a legnagyobb szükségünk. Nélküle megrekedne a munka. Vele azonban senki sem állíthatja meg azt a fejlődésben.

A Szabadító ezt mondta: „Ha akkora hitetek volna, mint a mustármag, azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen amoda, és elmenne; és semmi sem volna lehetetlen néktek” (Máté 17:20).

Alma a következőket jelentette ki fiának, Hélamánnak: „Prédikálj nekik bűnbánatot és az Úr Jézus Krisztusba vetett hitet; tanítsd meg nekik, hogy alázkodjanak meg, és hogy legyenek szelídek és alázatos szívűek; tanítsd meg nekik, hogy az Úr Jézus Krisztusba vetett hitükkel álljanak ellen az ördög minden kísértésének” (Alma 37:33).

Az Úr áldjon meg bennünket hittel e nagyszerű ügyben, melynek részesei vagyunk! Legyen olyan a hit számunkra, mint egy gyertya, mely fényével utat mutat nekünk éjszaka. Felhőként haladjon előttünk napközben.

Ezért imádkozom alázattal az Ő szent nevében, aki hitünk ereje, igen, az Úr Jézus Krisztus nevében, ámen.