Hit, szolgálat, állhatatosság
Amikor ápoljuk a hitünket, fejlődünk a szolgálat által, és állhatatosak maradunk, jöjjön bármi, érezhetjük a Szabadító szeretetét.
Harminckilenc évvel ezelőtt az Úr misszionáriusai közül kettő bekopogtatott a családom ajtaján Glasgow-ban, Skóciában. Mélyen megérintett bennünket ragyogásuk, alázatuk és hitük. Szeretetet és békességet éreztünk minden alkalommal, amikor az otthonunkban jártak. A valódi jóság érzése volt ez.
A tanításuk személyes, őszinte és meghitt volt. Világosan éreztük, hogy igaz. Pár héttel később megkeresztelkedtünk, és konfirmáltak bennünket, új egyházi családunk tagjai és vezetői pedig azonnal barátsággal és kedvességgel öleltek át minket.
Így kezdődött egy olyan evangéliumi utazás, amely életünk minden területét gazdagította és megáldotta, annak mély, maradandó és megnyugtató irányt és céltudatosságot hozva. Abban a reményben, hogy talán hasznos lesz azoknak, akik újak az egyháztagságukban, megosztok veletek három evangéliumi alaptételt, amelyeket útközben tanultam meg.
Az első a Jézus Krisztusba vetett hit ösztönző és átalakító ereje. Ez a hit olyan, mint a lelki oxigén. Miközben hagyjuk, hogy a hit szabadon áradjon bennünk, az felébreszti és életre kelti a lelki fogékonyságunkat. Magába a lelkünkbe lehel életet.
Ahogy a hit árad, finoman ráhangolódunk a Lélek suttogásaira. Az elménk megvilágosodik, a lelki érverésünk megélénkül, a szívünk elérzékenyül.
A hit lobbantja lángra a reményt. A kilátásaink megváltoznak; a látásunk kitisztul. Elkezdjük a legjobbat, és nem a legrosszabbat keresni az életben és másokban. Jobban megértjük az élet célját és értelmét. Az elkeseredés utat enged az örömnek.
Az ilyen hit mennyei ajándék, de lehet törekedni rá, és ki lehet művelni azt. Ahogy a Bible Dictionary emlékeztet, gyakran „a hitet életre hívja az, ha halljuk azok bizonyságát, akiknek van hite”1. A hitet az táplálja ezután, hogy megengedjük magunknak, hogy higgyünk. Mint minden más erény, a hit is akkor erősödik meg, ha gyakoroljuk; ha úgy élünk és cselekszünk, mintha a hitünk már mély lenne. A hit az igazlelkű vágy, a meggyőződés és az engedelmesség eredménye.
A Mormon könyve példát ad Lamóni király atyjáról, aki hallotta Áron bizonyságát, és hajlandó volt hinni és cselekedni annyira, hogy alázatos imájában ezt mondta: „ha van Isten, és te Isten vagy, akkor hozd magad az én tudomásomra, és én minden bűnömmel felhagyok, hogy megismerjelek téged”2.
Így lehet ez velünk is, amikor engedjük, hogy megérintsen bennünket a bizonyság Lelke, amikor hitet gyakorolunk, amikor vágyakozunk, elmélkedünk és kutatunk – amikor kiműveljük a hitünket.
Másodszor: fejlődünk, amikor szolgálunk. George Albert Smith elnök azt tanította, hogy „nem az gazdagítja életünket, amit kapunk, hanem amit adunk”3.
Az önzetlen szolgálat csodás ellenszer arra a bajra, amely az élvhajhászás világszerte elterjedt járványából ered. Néhányan keserűvé és nyugtalanná válnak, amikor úgy tűnik, hogy nem irányul rájuk elég figyelem, miközben az életük sokkal gazdagabb lenne, ha ők figyelnének jobban mások igényeire.
A megoldás abban rejlik, hogy segítünk megoldani azoknak az embereknek a problémáit, akik körülöttünk vannak, ahelyett, hogy a saját problémáink miatt aggodalmaskodnánk. Azért élünk, hogy felemeljük a terheket még akkor is, ha mi leterhelve érezzük magunkat. Nekiveselkedünk ahelyett, hogy azon siránkozunk, hogy az élet szekere elhalad mellettünk.
Amikor lelkünket növeljük a szolgálatban, az segít nekünk abban, hogy felülemelkedjünk a gondjainkon, aggodalmainkon és kihívásainkon. Amikor a képességeinket arra összpontosítjuk, hogy felemeljük mások terheit, akkor valami rendkívüli történik. A saját terheink csökkennek. Boldogabbá válunk. Több értelme lesz az életünknek.
Harmadszor: a tanítványság nem jelent mentességet az élet viharaitól. Még akkor is találkozunk akadályokkal és kihívásokkal, amikor gondosan és hithűen a szűk és keskeny ösvényen haladunk. Vannak olyan napok, talán akár hónapok és évek is, amikor az élet nehéz. Mi is megkapjuk a nekünk járó csapást, szívfájdalmat, magányt, fájdalmat és bánatot – néha úgy tűnik, hogy többet is.
Mit tegyünk, amikor lesújt a viszontagság? Csak egy dolgot tehetünk. Álljunk rendületlenül, és bírjuk ki. Maradjunk állhatatosak, kitartóak és igazak. Igazi tragédiát csak akkor okoznak az élet viharai, ha engedjük, hogy lesodorjanak minket a helyes útról.
A válság és a kihívás e pillanataiban néhányan úgy döntenek, hogy elhagyják a hitüket, pont akkor, amikor a leginkább ragaszkodniuk kéne hozzá. Akkor hanyagolják el az imát, amikor azt fokozni kellene. Akkor dobják meggondolatlanul félre az erényt, amikor azt becsben kellene tartani. Elhagyják Istent abból a nagyon emberi, mégis téves félelemből, hogy Ő hagyott el minket.
Az az igazság, hogy egyedüli biztonságunk, egyedüli oltalmunk, egyedüli reményünk az, ha abba kapaszkodunk, ami jó. Amikor a sötétség felhői körbevesznek minket, csak akkor tévedünk el, ha elengedjük a vasrudat, amely Isten szava.
A Szabadító példázata a bölcs emberről, aki a házát sziklára építette, azért hatásos, mert megmutatja, hogy az élet kihívásai a bölcs emberrel is megtörténnek. Esett az eső, fújtak a szelek, és eljött az árvíz. Ezt azonban mind túlélte, mert biztos alapra épített, és ami a legfontosabb, ott is maradt, amikor a vihar jött.
A zarándok vagy tanítvány fejlődését ábrázolva John Bunyan a következőket írta:
Csak aki igazi bátorságot akar látni,
Az jöjjön erre!
Itt állhatatosan fog állni,
Fújjon bár a vihar szele;
Semmi nem szegheti annyira a kedvét,
Hogy egyszer is elfeledje,
Mit egykor kijelentett,
Hogy zarándok lesz belőle.4
Pál apostol arra buzdította a kolossébelieket, hogy maradjanak meg a hitben alaposan és erősen, és el ne távozzanak az evangélium reménységétől, amelyet hallottak.5
Korinthosz népének erőteljes bizonyságot tett:
„Mindenütt nyomorgattatunk, de meg nem szoríttatunk; kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe;
Üldöztetünk, de el nem hagyatunk; tiportatunk, de el nem veszünk.”6
Mi tette lehetővé ezt a rálátást? Pál megadta a választ: „Mert az Isten, aki szólt: setétségből világosság ragyogjon, ő gyújtott világosságot a mi szívünkben az Isten dicsősége ismeretének a Jézus Krisztus arczán való világoltatása végett.”7
Az az én tanúságom, hogy amikor ápoljuk a hitünket, fejlődünk a szolgálat által, és állhatatosak maradunk, jöjjön bármi, érezhetjük a Szabadító szeretetét. Olyan helyzetbe kerülünk, ahol elérhetővé válik számunkra az engesztelés áldásainak nagysága és mélysége. Az egyháztagságunk tanítványsággá alakul. Megerősödünk, megtisztulunk és feléledünk lelkileg, és érzelmileg meggyógyulunk.
Erről teszem tanúságomat Jézus Krisztus nevében, ámen.